Brátán Erzsébet - Betty J. Eadie: Átölel a fény
M. Fehérvári Judit - Ljudmila Ulickaja: Életművésznők
Az első két remeklés, a Médea és gyermekei és Kukockij esetei után nemrég egy gyengébbnek tartott mű jelent meg hazánkban Életművésznők címmel. Az eredetitől, az „Сквозная линия”-tól, az „Átlós vonal”-tól nagyon elütő, de érdekes, figyelemfelhívó cím talán sokkal jobban visszaadja a novellafüzér lényegét. Kissé lektűr jellegű, olvasmányos könyv azonban színvonalban alatta marad az eddigi, s az ezt követő műnek, az Elsők és utolsóknak is. Tulajdonképpen egyetlen dolgot bont ki a szerző, mégpedig azt, hogy a nők hazudnak, s mindig van olyan, aki annyira naiv, hogy elhiszi ezeket a hazugságokat, de megedződve ezek már leperegnek róla , s saját személyes életében is pozitív változásokra számíthat. Ulickaja az Életművésznőkben nem avat be minket a jövőbe, hanem a rejtvényszerkezetnek megfelelően titkot hagy és a homályt. Sejtet, utal, amelyek dolgok utólag fel is rémlenek, de olvasás közben egyszerűen csak átsiklunk a szemünk előtt lévő dolgokon.
Poet évkönyv 2010. bemutató, zenés irodalmi est
2011. február 20-án, 16 órai kezdettel tartotta meg a Poet.hu tavalyi évkönyvének bemutató, zenés irodalmi estjét a Spinoza Színházban, az Éden Művészeti Hálózat, kiemelten Beri Róbert szervezésének köszönhetően. Az esemény díszvendége Juhász Magda író, költő, a Poet évkönyv 2010. ajánlójának szerzője volt. Ez alkalommal hozzávetőlegesen 70 fő jelent meg az eseményen, ami teltházas programot jelentett.
Mivel a lényegre törő megfogalmazást egy kritika, beszámoló esetében is előnyösebbnek tartom: in medias res – vagyis rögtön a közepébe vágok!
Borda Réka - Ki nevet a végén? (Esszé a filozófia és a humor kapcsolatáról)
„Nevetni mindenen lehet
(sőt mindenen nevetni kell).”
/Cauliez/
Ahhoz, hogy elkezdhessem ezt az irományt, mindenekelőtt le kell szögeznem a filozófia és a humor fogalmát, hiszen ez a két szó annyira távolinak tűnik egymástól, mint a „tapasztalsz”-tól a ’”tapaszt nyalsz”, de valójában sokkal közelebb állnak, mint azt elsőre hinnénk.
A Larousse szótár a filozófiát „a természet, a társadalom és a gondolkodás legáltalánosabb törvényeit kutató és rendszerező tudomány”-ként írja körül. Mind tudjuk persze, hogy ez nem egészen pontos, de annyiban hagyjuk, mert egész szépen hangzik, és a sok száz definíció közül ez most éppen megfelel.
Szabó László Dezső - Erkölcs, jellem, pénz, történelem
A társadalmi csoportokat és a társadalmat az egyének, az egyes emberek sokasága építi fel. Az egyének ebben a közegben is önálló gondolkodással, érzelemvilággal, kapcsolatokkal, stb. rendelkeznek. Közöttük nincs két teljesen egyforma, csak hasonlók létezhetnek. Még az egypetéjű ikrek, noha biológiailag azonosak, lelki, szellemi vonatkozásban különbözőek lehetnek. Általában az ilyen, vagy olyan hasonlósággal rendelkező emberek szerveződnek csoportokba, társadalmi rétegeket, osztályokat alkotnak. Ezek a hasonlóságok lehetnek nyelvi, szellemi, kulturális, gondolkodásbeli, gazdasági helyzet szerinti, vagy erkölcsi alapokon nyugvó hasonlóságok. Az emberi közösségek tagjainak erkölcsi, jellembeli állapota rendkívül fontos a társadalom szempontjából. E dolog felismerése és kezelése tulajdonképpen az oktatási rendszer bevezetése és alkalmazása is a társadalom életében.
Pálinkás Imre versei - Peronon; Koszorút fonok homlokomra; Theatre Globe
Peronon
Nézem az arcokat.
Álmos tekintetekben az éjszakát kutatom,
sálak, gallérok mögül kivillanva
egy szeretkezést idéző harapás nyomot a nyakon,
vagy csak egy mosolyt,
barátságosan,
de halott világ ez,
üres szemek merednek rám fásultan.
Szinay Balázs - Hamvas Béla: Scientia Sacra
Az ember hajlamos arra, hogy mindent túlírjon, újraírjon, leírjon, felülírjon, átírjon stb. Egyszerűen szólva tehát grafomániában szenved. Hogy pontosan miért, azt lehet pusztán találgatni finoman, köntörfalazva, vagy ki is lehet mondani nemes egyszerűséggel, konkrétan, hidegvérrel, őszintén. Már az ötezer évvel ez előtt keletkezett Srímad Bhágavatam című hindu vallásfilozófiai írás így nyilatkozik bevezető fejezetében önmagáról.”…e Bhágavata Purána a legfelsőbb igazságot tárja fel…Mi szükség hát más írásra?” – aki pedig olvasta és megértette ezt az írást, az tudja, hogy ebben nincsen semmiféle túlzás. Éppen ezért, amikor az ember néha elgondolkozik, sehogy sem érti, hogy ha már a történelem elején megszülettek az ilyen és ehhez hasonló jellegű írások, mi szükség volt a többire? Hiszen épülni ezekből is tökéletesen lehetett és lehet, amely irodalmat pedig nem lehet épülésre használni, az az embernek miféle hasznára válik? Hamvas erre egyszerűen válaszol a Scientia Sacrában: semmifélére, ám az eredeti helyzetéről megfeledkezett, individualista jellem szükségét érzi annak, hogy a kollektivizmus helyett énjét a középpontba helyezze és személyes, egyéni igazságának lenyomatát az abszolútúm ellenében görcsös meggyőződéssel közreadja.
M. Fehérvári Judit - Egotükör
„Már elindultál. Ne félj a világtól. Csak az
ismeri önmagát, aki a világ fölé hajolt
egyszer. Látott mélységet, magasságot, és
nem szédült el."
(Márai Sándor: A kassai polgárok)
Philoktetesről* nem szoktunk beszélni. Tudunk ugyan a trójai háború ezen hőséről, de mintha mindenki más fontosabb volna nála. Nem gazdagabb ő senkinél, még hérosszá sem vált, csak éppen nála van az a bizonyos kulcs, amivel le lehet győzni az ellenséget: Herakles íja. Sorsa a kiközösítés és a be nem gyógyuló sebek mérge, amelyek sem élni, sem meghalni nem hagyják. Philoktetest eskü köti, nem árulja el, hol található Herakles sírja, s ő épp rajta áll a faggatózás kemény óráiban, mikor is dobbantással jelzi, ő mit sem tud. Kemény a büntetése: lábát mérgezett nyílvessző találja el, hasznavehetetlenné válik, majd Lemnosz szigetén tengeti életét: lelkét, lábát maró sebek gyötrik. Ő azonban a kulcs, a győzelemé; nélküle Paris még ma is élne, ha éppen a mítoszok földjén élnénk, nem a zűrzavarok évezredében. Persze minden relatív: modern mítoszaink szabadságaink fokozatairól, a beteljesülés csodáiról, önmegvalósításaink nemesvonalú szárnyalásairól szólnak, csak épp a bensőkhöz vezető kulcsot rejtettük el oly mélyen, hogy már önmagunk sem tudjuk, hol találjuk, pedig olyan nagy szükségünk lenne rá. A hitünk pedig már egyáltalán nem mozdulatlan: folyamatosan hullámzik wittgensteini mélye is, viharok hadai fullasztanak folytonosan, s már a kék madarat sem keressük többé. Öregek lettünk, akár a világfa, melynek lombjai alatt Ábrahám találkozott Sárával.
Aggastyán ráncosak, de nem bölcsek.
A világ egyre kaotikusabb arcait mutatja. Álomvilágban élünk. Folyamatosan rossz álmok kínoznak. Forgolódunk ágyunkban, félrebeszélünk és felébredésre várunk. Közben folyamatosan susogja az élet, hogy az alter Midasnak is szamárfüle van. Ilyenkor elménkbe ötlik, hogy valamikor mi, apró gyerekek mennyire féltünk a felnőttvilág fejre eséseitől. Jambusok szaporázták lépteink, s felsírtak az égre mindenik újjászületésünk csillaghullásai: augusztusi csodák. Pókot látni a falon már nem „Ó csak le ne üsd varázs!”; nézni kaleidoszkópcsodát csupán ennyi: „Lám felnőttünk, s milyen kicsi is ez a világ!"
Pedig megígérték, hogy „Very wonderful world” lesz a mienk csak úgy, sui generis, csak itt és csak most. Merjünk-e ezek után felfelé tekinteni, vagy csupán itt, lent a Földön kolduljunk a fényből? Lámpássá növekedni... - mondja az Írás. Lámpássá a teremtő távolsággal elrendezett világunkban. Hídszerep. Amíg azonban hidak épülnek a valóságban, virtuálisan vagy a lelkek között, él a Remény is, nem hal meg a dal, a szépség, nem fullad ki az Értelem. Tiszta tüdőből, világos tekintettel meg lehet érezni a Másik Ember csodáit, s eltűnődni rajta, milyen kár, hogy messze, nagyon messze van tőlünk, s két év múlva már semmit sem tudunk majd egymásról...
Mert az elidegenedést nem a huszadik század hozta, hanem mi, a felgyorsult korhoz tökéletesen idomuló, s annak minden vívmányát használó, és mégis állandó kereső robotemberek, akik humanoid esszenciájukból csak egyet őriztek meg: a magánytól való paradox félelmet.
***
* Philoktetes a trójai mondakör egyik híres íjásza. Valójában az Oeta-melléki maliak királyaként vonult Trója alá, de útközben egy mérges kígyó megharapta. Sebe olyan förtelmes bűzt árasztott, hogy Odysseus tanácsára Lemnoszban hagyták. Itt tengődött 10 évig, de Heraklesnek a lernai hidra mérgébe mártott nyilai nélkül a jóslat szerint Trója nem volt elfoglalható… Ezek a nyilak pedig Herakles hagyatékaként Philoktetesnél voltak, így a görögök elküldtek érte. Machaon meggyógyította, s ekkor a híres íjász Párist halálra sebezte.
„A fényből, amelyet odakünn láttam, át kell
adnom a mi életünk homályába egy sugárra
valót...”
(Márai Sándor: A kassai polgárok)
Gyermekkoromban minden olyan közelinek tűnt, noha a távol mégis olyan messze volt, mint Óriásország, de akkor még tudtam varázsolni.
Nem kellett ehhez semmi más, csak a fantáziám. Szerettem a kertünk végében meghúzódó mohás gyepen üldögélni, s innen fókuszálni a szőlőlugasokon túli világra. Tücskök ciripelése, káposztalepkék násza, málnabokrok napimádása, a sárgabarackfák virágainak csóküzenetei és a föld hűvöse óvták napjaim.
Ismertem utcánkban az összes kaput, s a mögöttük mosolygó arcokat… Nem volt akkor csak egyetlen szomorú ember, és hiába sorjáznak az esztendők, akár a nyár hevében felforrósodó napraforgótányérok ernyőszirmai, Ő mégis velem marad. Hasztalan réved maga az idő is vissza-vissza abba a ma már szürrealista ódonnak nevezett világba, ma is ott vagyok otthon… Tárgyai, illatai körbelengenek és tudom, milyen lehet a Mennyeknek Országa…
Az öreg Kas bácsi, a hófehér szakállas égi áldásos ember ma is a fehérre meszelt házuk előtti lócán üldögél, s onnan illegeti bókjait félig fafaragásos, csontnyelű botjának összes erezet- bölcsességével a szomszédainak. Amikor a 60-as évek végén vagy a 70-es évek elején egy napra a teljes várost vidékre költöztették valamiféle polgári hadgyakorlat címén, az egész környékből csak Ő maradhatott otthon. Az okosabbak rögvest meg is jegyezték, hogy lám, milyen jó kis muriban lesz része a vénembernek, mert láthatja a tankok vonulását. Még csutorát is kapott, meg tapsot, amiért egyedül őrzi majd otthonaink álmait. Hihetetlen, de még Édesapám is komolyan gondolta ezt a páncélos vonulást…
A Bozzay-telepnek, ahonnan Radnótit idézve, „messze ringott” minden macskaköves út, ugyanis még ma is csak hosszú, keskeny utcái vannak, végük valahol a nyárfák ágaiban bujdosik és egyberezeg a horizonttal… Hogyan is fért volna ezekbe a zegzugokba egy harckocsi! Néha azonban hallani véltük a pacsirták lágy énekét. És hirtelen a világon mindennél fontosabbá vált, hogy szívünk hangjait kövessük csakis. Úgy, mint a sok száz éves történetekben a szerelmes párok is teszik… Mert akkor egymásért voltunk.
Gyerekkoromban imádtam a fák és a házak éjjelre megnyúlt, hűsítő árnyait és a fűrész dalaival vegyülő füttyöket, melyek édesapám torkában születtek szárnyra kelni, mikor összegyűlt a család, hogy megépítsük álmaink házát… Jó magasan a padlás keresztfái alatt volt külön kuckónk a húgommal, hogy önfeledten tudjunk játszani. Jutka-Ancsa lak hirdette a tábla… Így hívtak akkor… Meg Judikának… Ebből a Dikából aztán azon a napom, amikor eltűnt a hófehér perzsa cicám, Dittuska lett, hogy a könnytől maszatos arcomon felcsillanhasson valami mosolyféle, hogy nem vagyok én dikó… Olyan csak papónak van meg kemencéje is…
Akkoriban vezették be a gázt, hogy soha ne keljen fáznunk… Igaz, a hatalmas szarvasok képeivel díszített cserépkályháink mellett nem ismertük a didergést, és jó volt a pattogó tűz fénye mellett a jövőről és egymásért szőni az összes álmunk… Más íze volt a hamu izzása fölött ropogó kenyérnek is, ahogyan pirítóslakomává nemesült a konyha patyolatterítője fölött. Hiába rakattam én is egy hasonló melegségesnek gondolt fűtőalkalmatosságot, megmaradtam a gáznál, mert az enyémnek nem dalol a Lelke, nincsen már, aki lekottázza énekét … És nem rezegnek a nyárfa levelei sem éjszakánként, hogy titkokat fecsegjenek és reggelre beteljesüljön az előző éjjel áhított varázslat.
Egy napon Apám kigondolta, hogy Ő bizony épít egy bunkert, mert ha jön a 3. világháború, valahol élnünk kell az atomháború idején… És az egész utca betonozott és ásott. Tisztelték Tóni bácsit. Magas beosztásban dolgozott ekkor, Édesanyám pedig csak bennünket nevelt… Megéltünk egy fizetésből is. Így aztán a veteményes és a virágágyások alatt talán ma is végtelen labirintus kering.
Tudom, milyen nevetségesen hangzik ez most, de ekkor minden más dimenzióban létezett. Nem volt sietős semmi. Ha az emberek rosszul voltak, ecetes ruhával gyógyították magukat és pihenéssel; ha eltávoztak, a nyomuk minden egyes napon szívünkben keringett. És fel tudtunk dolgozni mindent. Csak a hatalmas kőfalak árnyékában élő szomorúember, az öreg Tihamér beszélt folyamatosan magában, mióta felesége az égi mezőkről vigyázta lépteit. Ha köszöntünk Neki, visszamosolygott, majd tovább hadonászott a fellegek felé és sűrű, ápolatlan szakállára folyamatosan peregtek könnyei.
Gyökereinkben rejlett szépségünk. Az egymásra figyelésben tisztességünk. Így aztán, amikor Apám motorjával akkorát buktam, hogy szétszakadt az egész arcom, s megrepedt a koponyám is, talán az istenek akaratával egyetértésben Ő is lezuhant a háztetőről, hogy még a kórházban is együtt lehessünk…
Sebeink begyógyultak… Illatai keserédesen fűzik ma is egymáshoz világainkat: az élő és a halhatatlan emlékezetét. Noha nem voltunk héroszok, mégis mítoszokat írtunk… Nem indultunk bevenni Tróját sem, s soha senkinek eszébe nem jutott kivetni a sebesültet, a habókost, nem kerestünk kulcsokat…
Szerettük egymást. Csak ennyi titkunk volt és őrizték álmaink születésünk ünnepére ültetett fáink és a Mennyorcájú Angyalok.
ismeri önmagát, aki a világ fölé hajolt
egyszer. Látott mélységet, magasságot, és
nem szédült el."
(Márai Sándor: A kassai polgárok)
Philoktetesről* nem szoktunk beszélni. Tudunk ugyan a trójai háború ezen hőséről, de mintha mindenki más fontosabb volna nála. Nem gazdagabb ő senkinél, még hérosszá sem vált, csak éppen nála van az a bizonyos kulcs, amivel le lehet győzni az ellenséget: Herakles íja. Sorsa a kiközösítés és a be nem gyógyuló sebek mérge, amelyek sem élni, sem meghalni nem hagyják. Philoktetest eskü köti, nem árulja el, hol található Herakles sírja, s ő épp rajta áll a faggatózás kemény óráiban, mikor is dobbantással jelzi, ő mit sem tud. Kemény a büntetése: lábát mérgezett nyílvessző találja el, hasznavehetetlenné válik, majd Lemnosz szigetén tengeti életét: lelkét, lábát maró sebek gyötrik. Ő azonban a kulcs, a győzelemé; nélküle Paris még ma is élne, ha éppen a mítoszok földjén élnénk, nem a zűrzavarok évezredében. Persze minden relatív: modern mítoszaink szabadságaink fokozatairól, a beteljesülés csodáiról, önmegvalósításaink nemesvonalú szárnyalásairól szólnak, csak épp a bensőkhöz vezető kulcsot rejtettük el oly mélyen, hogy már önmagunk sem tudjuk, hol találjuk, pedig olyan nagy szükségünk lenne rá. A hitünk pedig már egyáltalán nem mozdulatlan: folyamatosan hullámzik wittgensteini mélye is, viharok hadai fullasztanak folytonosan, s már a kék madarat sem keressük többé. Öregek lettünk, akár a világfa, melynek lombjai alatt Ábrahám találkozott Sárával.
Aggastyán ráncosak, de nem bölcsek.
A világ egyre kaotikusabb arcait mutatja. Álomvilágban élünk. Folyamatosan rossz álmok kínoznak. Forgolódunk ágyunkban, félrebeszélünk és felébredésre várunk. Közben folyamatosan susogja az élet, hogy az alter Midasnak is szamárfüle van. Ilyenkor elménkbe ötlik, hogy valamikor mi, apró gyerekek mennyire féltünk a felnőttvilág fejre eséseitől. Jambusok szaporázták lépteink, s felsírtak az égre mindenik újjászületésünk csillaghullásai: augusztusi csodák. Pókot látni a falon már nem „Ó csak le ne üsd varázs!”; nézni kaleidoszkópcsodát csupán ennyi: „Lám felnőttünk, s milyen kicsi is ez a világ!"
Pedig megígérték, hogy „Very wonderful world” lesz a mienk csak úgy, sui generis, csak itt és csak most. Merjünk-e ezek után felfelé tekinteni, vagy csupán itt, lent a Földön kolduljunk a fényből? Lámpássá növekedni... - mondja az Írás. Lámpássá a teremtő távolsággal elrendezett világunkban. Hídszerep. Amíg azonban hidak épülnek a valóságban, virtuálisan vagy a lelkek között, él a Remény is, nem hal meg a dal, a szépség, nem fullad ki az Értelem. Tiszta tüdőből, világos tekintettel meg lehet érezni a Másik Ember csodáit, s eltűnődni rajta, milyen kár, hogy messze, nagyon messze van tőlünk, s két év múlva már semmit sem tudunk majd egymásról...
Mert az elidegenedést nem a huszadik század hozta, hanem mi, a felgyorsult korhoz tökéletesen idomuló, s annak minden vívmányát használó, és mégis állandó kereső robotemberek, akik humanoid esszenciájukból csak egyet őriztek meg: a magánytól való paradox félelmet.
***
* Philoktetes a trójai mondakör egyik híres íjásza. Valójában az Oeta-melléki maliak királyaként vonult Trója alá, de útközben egy mérges kígyó megharapta. Sebe olyan förtelmes bűzt árasztott, hogy Odysseus tanácsára Lemnoszban hagyták. Itt tengődött 10 évig, de Heraklesnek a lernai hidra mérgébe mártott nyilai nélkül a jóslat szerint Trója nem volt elfoglalható… Ezek a nyilak pedig Herakles hagyatékaként Philoktetesnél voltak, így a görögök elküldtek érte. Machaon meggyógyította, s ekkor a híres íjász Párist halálra sebezte.
„A fényből, amelyet odakünn láttam, át kell
adnom a mi életünk homályába egy sugárra
valót...”
(Márai Sándor: A kassai polgárok)
Gyermekkoromban minden olyan közelinek tűnt, noha a távol mégis olyan messze volt, mint Óriásország, de akkor még tudtam varázsolni.
Nem kellett ehhez semmi más, csak a fantáziám. Szerettem a kertünk végében meghúzódó mohás gyepen üldögélni, s innen fókuszálni a szőlőlugasokon túli világra. Tücskök ciripelése, káposztalepkék násza, málnabokrok napimádása, a sárgabarackfák virágainak csóküzenetei és a föld hűvöse óvták napjaim.
Ismertem utcánkban az összes kaput, s a mögöttük mosolygó arcokat… Nem volt akkor csak egyetlen szomorú ember, és hiába sorjáznak az esztendők, akár a nyár hevében felforrósodó napraforgótányérok ernyőszirmai, Ő mégis velem marad. Hasztalan réved maga az idő is vissza-vissza abba a ma már szürrealista ódonnak nevezett világba, ma is ott vagyok otthon… Tárgyai, illatai körbelengenek és tudom, milyen lehet a Mennyeknek Országa…
Az öreg Kas bácsi, a hófehér szakállas égi áldásos ember ma is a fehérre meszelt házuk előtti lócán üldögél, s onnan illegeti bókjait félig fafaragásos, csontnyelű botjának összes erezet- bölcsességével a szomszédainak. Amikor a 60-as évek végén vagy a 70-es évek elején egy napra a teljes várost vidékre költöztették valamiféle polgári hadgyakorlat címén, az egész környékből csak Ő maradhatott otthon. Az okosabbak rögvest meg is jegyezték, hogy lám, milyen jó kis muriban lesz része a vénembernek, mert láthatja a tankok vonulását. Még csutorát is kapott, meg tapsot, amiért egyedül őrzi majd otthonaink álmait. Hihetetlen, de még Édesapám is komolyan gondolta ezt a páncélos vonulást…
A Bozzay-telepnek, ahonnan Radnótit idézve, „messze ringott” minden macskaköves út, ugyanis még ma is csak hosszú, keskeny utcái vannak, végük valahol a nyárfák ágaiban bujdosik és egyberezeg a horizonttal… Hogyan is fért volna ezekbe a zegzugokba egy harckocsi! Néha azonban hallani véltük a pacsirták lágy énekét. És hirtelen a világon mindennél fontosabbá vált, hogy szívünk hangjait kövessük csakis. Úgy, mint a sok száz éves történetekben a szerelmes párok is teszik… Mert akkor egymásért voltunk.
Gyerekkoromban imádtam a fák és a házak éjjelre megnyúlt, hűsítő árnyait és a fűrész dalaival vegyülő füttyöket, melyek édesapám torkában születtek szárnyra kelni, mikor összegyűlt a család, hogy megépítsük álmaink házát… Jó magasan a padlás keresztfái alatt volt külön kuckónk a húgommal, hogy önfeledten tudjunk játszani. Jutka-Ancsa lak hirdette a tábla… Így hívtak akkor… Meg Judikának… Ebből a Dikából aztán azon a napom, amikor eltűnt a hófehér perzsa cicám, Dittuska lett, hogy a könnytől maszatos arcomon felcsillanhasson valami mosolyféle, hogy nem vagyok én dikó… Olyan csak papónak van meg kemencéje is…
Akkoriban vezették be a gázt, hogy soha ne keljen fáznunk… Igaz, a hatalmas szarvasok képeivel díszített cserépkályháink mellett nem ismertük a didergést, és jó volt a pattogó tűz fénye mellett a jövőről és egymásért szőni az összes álmunk… Más íze volt a hamu izzása fölött ropogó kenyérnek is, ahogyan pirítóslakomává nemesült a konyha patyolatterítője fölött. Hiába rakattam én is egy hasonló melegségesnek gondolt fűtőalkalmatosságot, megmaradtam a gáznál, mert az enyémnek nem dalol a Lelke, nincsen már, aki lekottázza énekét … És nem rezegnek a nyárfa levelei sem éjszakánként, hogy titkokat fecsegjenek és reggelre beteljesüljön az előző éjjel áhított varázslat.
Egy napon Apám kigondolta, hogy Ő bizony épít egy bunkert, mert ha jön a 3. világháború, valahol élnünk kell az atomháború idején… És az egész utca betonozott és ásott. Tisztelték Tóni bácsit. Magas beosztásban dolgozott ekkor, Édesanyám pedig csak bennünket nevelt… Megéltünk egy fizetésből is. Így aztán a veteményes és a virágágyások alatt talán ma is végtelen labirintus kering.
Tudom, milyen nevetségesen hangzik ez most, de ekkor minden más dimenzióban létezett. Nem volt sietős semmi. Ha az emberek rosszul voltak, ecetes ruhával gyógyították magukat és pihenéssel; ha eltávoztak, a nyomuk minden egyes napon szívünkben keringett. És fel tudtunk dolgozni mindent. Csak a hatalmas kőfalak árnyékában élő szomorúember, az öreg Tihamér beszélt folyamatosan magában, mióta felesége az égi mezőkről vigyázta lépteit. Ha köszöntünk Neki, visszamosolygott, majd tovább hadonászott a fellegek felé és sűrű, ápolatlan szakállára folyamatosan peregtek könnyei.
Gyökereinkben rejlett szépségünk. Az egymásra figyelésben tisztességünk. Így aztán, amikor Apám motorjával akkorát buktam, hogy szétszakadt az egész arcom, s megrepedt a koponyám is, talán az istenek akaratával egyetértésben Ő is lezuhant a háztetőről, hogy még a kórházban is együtt lehessünk…
Sebeink begyógyultak… Illatai keserédesen fűzik ma is egymáshoz világainkat: az élő és a halhatatlan emlékezetét. Noha nem voltunk héroszok, mégis mítoszokat írtunk… Nem indultunk bevenni Tróját sem, s soha senkinek eszébe nem jutott kivetni a sebesültet, a habókost, nem kerestünk kulcsokat…
Szerettük egymást. Csak ennyi titkunk volt és őrizték álmaink születésünk ünnepére ültetett fáink és a Mennyorcájú Angyalok.
Szabó László Dezső - Őskutatás – magyarságkutatás
Manapság egyre jobban előtérbe kerül az a tudományos nézet, mely a magyarság őstörténetével kapcsolatban a gyökereket nem ott keresi, ahol eddig megtalálni vélték.
A finnugor rokonság hangsúlyozásának és a közgondolkozásba való beágyazottságának teóriája kezd megdőlni. A legújabb régészeti, néprajzi, zenetörténeti, sőt, genetikai vizsgálatok alapján látható, hogy a magyarság őstörténete más irányba mutat, mint az Oka-Káma vidéke.
A finnugor eredetelméletből levont generális megállapításokat ma már kétségessé teszik nemzetközi kutatások.
Lőrincz Eszter - Szerettem egy zongorát
Untam magam itthon. Elindultam, sétának indult az egész, legalábbis én annak terveztem. Túl sokat mentem, elmerülve a gondolataimban észre sem vettem, hogy közben mennyire elfáradtam.
Bementem egy kocsmába, az az egy volt a környéken, nem válogattam. Leültem egy asztalhoz, sietni akartam nem tetszett a hely, úgy éreztem valami megfertőz. Sűrű cigifüst volt, pia szag, és még valami bűz keveredet hozzá, amitől majdnem felfordult a gyomrom.
Pálinkás Imre - Éjszaka
Az éjszaka barát. Sötétségével, csendjével, befogadó ölelésével, nyugalmával simít végig a napi tébolyult rohanásban agyonhasznált, neuronok által szétbombázott idegeimen. Megértő mosollyal fésülgeti a kócos gondolatokat, gyomlálja a szokásos ballépésekre ösztönző indulataimat, néha írásra inspirál, olykor meg rádöbbent semmi létemre.
M. Fehérvári Judit versei - Játszottál; Fűnyírási Idillium; Credo
Játszottál...
Játszottál...
Te aztán tényleg voltál
gömb és labda
szerelmes és mafla,
mikor milyen lapot
adott kezedbe
Sorsod, a kajla...
Szinay Balázs - Az emberiség fáklyavivői
Bata Gergő - Üvegtigris 3.
Az Üvegtigris első részével a nagyérdemű még 2001-ben, tehát hozzávetőlegesen tíz éve ismerkedhetett meg. Bátran mondhatom, hogy ember legyen a talpán, aki nem zárta rögtön a szívébe Lalit (Rudolf Péter), Csokit (Csuja Imre), Gabent (Reviczky Gábor), Rókát (Gáspár Sándor), Cingit (Szarvas József), Sanyit (Horváth Ottó Lajos), és a többi általam most kihagyott szereplőt. Mondanom sem kell, hogy a film sikeres lett. Magyar filmeknél nehéz elvonatkoztatni attól, hogy magyar filmről beszélünk, így nyilván a siker is átértékelődik, ha egy magyar filmet veszünk górcső alá, de az Üvegtigris kiállta a próbát egy olyan időben, amikor a nagyobb magyar filmesek legtöbbje csak reamake-eket gyártott, tehát régi filmeket helyezett új köntösbe, kisebb-nagyobb sikerrel. Persze mondanom sem kell, hogy a történetvezetés mellett a remek színészi munka adta el a filmet anno.
Műelemző pályázat
A tanítványi láncolat irodalmi klub műelemző pályázatot hirdet tagjai számára. Regisztráció után te is részt vehetsz a pályázaton!
Regisztrálni itt lehet: www.lancolat.socialgo.com
A pályázat témája és tárgya: A pályázónak Radnóti Miklós Töredék című versét kell elemeznie. A pályázótól elsősorban tartalmi elemzést és reflexiót várunk. A pályázó a mű alapján maximum 1 A/4-s oldal terjedelemben, esszészerűen írja le, hogy milyen érzéseket, gondolatokat vált ki belőle ez a vers, és, hogy a mű üzenete miért lehet aktuális ma is, hogyan tudjuk azt a jelenre vetíteni.
Biró Erika versei - Nevetve; Meztelenül; Farkasmagány utca; A függöny mögött
Nevetve
Sírj!
Sírd el a könnyem,
én már nem tudom.
Lopj
ide egy érzést,
át a kulcslyukon.
Vidd,
Szinay Balázs versei - Ha érzésem lelkedre festem; A pillanat elbeszélése; Bizonyos nőkről; ...csak esni...; Napút járás
Ha érzésem lelkedre festem
Lüktetésem leszálló ágára fut.
Ígérted, hogy nem ígérsz újra többet,
idegen át nyíló lidérces kaput,
bús vigaszt, igád alá hajtó csöndet.
Szinay Balázs - Dr. Csernus Imre... - A nő?
Amikor végre kezembe vettem Dr. Csernus Imre A nő című könyvét, már régóta kutattam egy olyan hiánypótló „szakirodalom” után, mely végre körültekintően felderíti és megmagyarázza A nőt. 294 oldal után közepes mértékben csalódottan és felháborodottan csaptam egymásnak a nyitott könyv elülső- és hátlapját, nagyjából azzal a gondolattal, hogy ennél még Karinthy Frigyes Egy nőt szeretni című kötete is többet árult el a nőről, ráadásul szórakoztatóbb formában.
K.S.A - Kronológikus Spirituális Adattár
Ezt eredetileg egy cikknek, cikksorozatnak szántam, de praktikusabb volt a témának egy külön weblapot létrehozni, ahol a vonatkozó tartalmak, adatok a kategorizálásnak köszönhetően átláthatóbbak, hozzáférhetőbbek bárki számára. A K.S.A lényege:
Az oldal elsődleges célja, hogy felsorolásszerűen bemutassa a történelem során élt fontosabb spirituális mesterek, szellemi tanítók, szent királyok stb. működésének idejét, helyét időrendi sorrendben. Munkásságuk terjedelmes kifejtése nem célja az oldalnak, ennek ellenére lehetséges, hogy a későbbiekben ilyen jelegű információkkal is ki lesz egészítve a tartalom....
Mátyás Zoltán versei - Matek; Egy érzés; Visszaszámlálás; Vágy, amit akartok
Matek
Mindenki számit ezen a földön,
csak nem mindegy, hogy kivonnak, vagy összeadnak!
Nem tudom, ki hányadán áll.
Az ismeretlen tört-zúzott.
Kenyeres Mária - Neves beregszásziak: Báró Perényi Zsigmond
Adam El-Hael - Az anyaság misztériuma – Mária isten anyja, emberasszony
Győri Nemzeti Színház – Mária Evangéliuma
(Tolcsvay László-Müller Péter-Müller Péter)
Rendező: R. Nagy Viktor
2011. január 29-én mutatta be a Győri Nemzeti Színház társulata Tolcsvay László-Müller Péter-Müller Péter Sziámi Mária Evangéliuma című rockoperáját, mely a Madách Színház nagysikerű előadásainak méltó utódja tud lenni. Győr nagy múltú színházi hagyományainak szellemében a Nagy Viktor igazgató – aki a darabot rendezőként is jegyzi – által vezetett teátrum hű maradt mindazokhoz az értékekhez, melyek a magyar színjátszás legnemesebb hagyományait jelenítik meg, s mindemellett tökéletesen alkalmazkodni tudott a kor kínálta lehetőségekhez s az ezekhez kapcsolódó követelményekhez.
Elmúlás verspályázat - pályázati összefoglaló és eredményhirdetés
Az Elmúlás témájú verspályázatra összesen 103 pályamű érkezett.
A zsűritagok pontozásos rendszerrel bírálták el a beérkezett írásokat. Minden zsűritag az általa első helyezettnek jelölt írásra 3, a másodiknak 2, a harmadiknak pedig 1 pontot adhatott. Egy-egy zsűritag az első, második és harmadik helyezett versként több pályaművet is megnevezhetett, mivel a pontozási rendszer ezt lehetővé tette, elkerülve így azt, hogy valakinek például két, számára azonos értékű vers között kelljen választania, amikor jelölését leadja. A beérkezett 103 pályaműből így összesen 70 írás kapott pontot a zsűritagoktól, az 1-15 pontig terjedő pontskálán (az 5 zsűritagtól összesen 15 pont volt szerezhető egy írásra).
Schmidt János versei - Vérvonal (részletek); Tűzön-járás; Peremen
Vérvonal (részletek)
Őseid árnya tűnik fel a puszta homályban,
vérvonaluk húz csíkot a rőt horizonton.
Áldozatuk nyújt intő példát földi világban,
ha tetteik hős lobogóit a mába kibontod:
Korsós Ervin versei - A kor tanítványa; rusztikus álom; Esti gondolatok; A XXI. század katonái
A kor tanítványa
Hát tanítványa
lettem e
kornak, és megláttam
ahogy pocsolyába
Bernárd Emese versei - Vihar szonett; Mondd, szeretsz-e?; Csak egy dallam; Vagyok...
Vihar szonett
Vad dühe átjár, ereimben kering
sötét az íze, arcod idézve
múltból keltem s múltba fekszem le megint
Kövári Tibor versei - Mélyből jött kérdés; Földi jövőnk; Kolduskirály országa; Csönd fia; Játék ajándék
Mélyből jött kérdés
Van-e hova szaladnál a jajjal,
s akikért megfeszülnél, tudván,
véres kereszted, s lázforró
homlokod hűteni csak hajnal
Szinay Balázs - A megalázott mesterek nyomában
Ha a megalázott mesterek nyomában jársz, nagy valószínűséggel ugyanarra a sorsra jutsz te is. A megalázott mesterek olyan tanítók, filozófusok, költők, zenészek stb., akikről a kortárs, szakmai elit nem vett tudomást, kirekesztette őket. Hogy miért nem? Mivel hétköznapi magaslataikban is jóval meghaladták saját korukat. A későbbi elitek, és a közvélemény miután felnőtt hozzájuk, persze előszeretettel és alázattal tárta fel újra őket, hogy aztán a maga számára begyűjthesse tudásukból nyert kincseit.
Szinay Balázs - A tudás hatalom, viszont a nem tudás boldogság
-->
Gyakran írok a jelenről, mert egy rendkívül tanulságos kor ez, ezen kívül szeretek benne élni. Ennyi információhoz és tanulási lehetőséghez, mint ma, sosem jutott még az ember. A tanulási folyamat konzekvenciája egyszerű: felhalmozni annyi tudást, amennyit csak az ember bír, azért, hogy végül a bölcs megfejtse, semmi szüksége a tudásra. Azonban idáig a legtöbben nem mennek el. A felismerés kétségtelenül terhes, a hatalom nagy úr. Tudással rendelkezni ma befolyást jelent, a befolyás érzékelése pedig mindennél fontosabb a biztonságérzethez, hisz ettől érezzük úgy, hogy megéri élni és mindennap tenni egy adott célért.
Gyakran írok a jelenről, mert egy rendkívül tanulságos kor ez, ezen kívül szeretek benne élni. Ennyi információhoz és tanulási lehetőséghez, mint ma, sosem jutott még az ember. A tanulási folyamat konzekvenciája egyszerű: felhalmozni annyi tudást, amennyit csak az ember bír, azért, hogy végül a bölcs megfejtse, semmi szüksége a tudásra. Azonban idáig a legtöbben nem mennek el. A felismerés kétségtelenül terhes, a hatalom nagy úr. Tudással rendelkezni ma befolyást jelent, a befolyás érzékelése pedig mindennél fontosabb a biztonságérzethez, hisz ettől érezzük úgy, hogy megéri élni és mindennap tenni egy adott célért.
Holcsik Szabolcs - Cavington
Bukros Zsolt - Téli mese
Tizenkét éves koromban északra rendelték apámat, Ivan Jefremovics Bartolovot egy Szverlov nevű település rendőrkapitányának. Kétemeletes házat kaptunk az államtól, melyből anyám, Irina Danilovics rövid idő alatt igazi otthont varázsolt.
Eleinte nehezen ment a beilleszkedés az iskolában, de leküzdöttem osztálytársaim távolságtartását, akik apám beosztása miatt tartottak tőlem. Így sem sikerült mély barátságokat kialakítanom. Nem viselkedett ugyan senki ellenségesen, mégis légüres tér vett körül.
December hatodikán, az ortodox egyház Szent Miklós ünnepén olyasmit láttam, ami kitörölhetetlenül az emlékezetembe vésődött. Szobám zúzmarás ablakából a kilencéves Nagyezsda Szemjont figyeltem, aki télapóruhát viselő férfival haladt az utcán, kézen fogva.
A Szemjon-lányok hárman voltak: Vera, Nagyezsda, Ljuba – hit, remény, szeretet–, akik közül a legidősebbel, Ljubával egy osztályba jártam. A hollófekete hajú lányt hazakísértem néhányszor, így a húgocskáival is összeismerkedtem.
Bukros Zsolt - Nehéz mesterség
A szoba füstös félhomályba burkolózott, a két apró bukóablak alig engedte át a kinti levegőt és a fényt. A kopottas polcokat könyvek sokasága borította a legnagyobb összevisszaságban. A kaotikus állapot az íróasztalra is kiterjedt. Dohánymorzsalék szóródott szét a repedezett tölgyfalapon, hamukupacok társaságában. A bútor főhelyét rozzant írógép foglalta el, mellette üres lapok hevertek. Akadt még ott a jótékony félhomályban egy sakktábla, egy elfeledett, megviselt biblia, néhány szótár, egy félig üres borospalack dugó nélkül, egy pohár kávé, és féltucatnyi kézzel sodort cigaretta. Az áporodott levegőjű, sötét helyiség egy nincstelen író olcsó szállásának összes jellegzetességét magán viselte.
Bata Gergő - Quo vadis? - Merre mész?
A Carfax kastélytól nem messze állt az elmegyógyintézet, nyugodt helyen. Egy reggel, szép napos reggel kinyílt az egyik gumival bélelt szoba. Dr. Stella, akire mind az ápoló személyzet, mind a betegek felfigyelnek, az ételt hozza be az egyik betegnek. A beteg nyugodt szemmel néz fel a világra, nem pislog, mozdulatlanul fekszik, nyitott szeme az ajtót fürkészi. Dr. Stella leteszi az ételt, majd mormog pár bíztató szót a betegnek, aztán kimegy. Dr. Stella, bár nem ez az eredeti foglalkozása, mégis nagyon szeret itt lenni. Kopogtat az ajtón, és bemegy Dr. Veidt szobájába. A doktor az egyik heverőn ül, mellette az egyik betege meztelen testtel bámul a semmibe, miközben Dr. Veidt gyönyörködik benne. Mikor meglátja Dr. Stella-t, felöltözteti a beteg nőt és utasítja, hogy visszaviheti a beteget a szobájába. A nő pont azt az emeletet kapta, ahol a legnagyobb a téboly. Állandó ordibálás, és iszonyatos bűz Dr. Stella visszamegy a főorvos szobájába.
Bata Gergő - Két lélek összeforr
A nyár utolsó napja. Nyolc óra tíz perc. A barokk kastély valaha volt fényét vesztve áll az erdő szélén, egy fiú az első emeleten, nyitott ablak mellett.
– Ez nem fog működni köztünk, sajnálom, de nem illünk össze, rendes srác vagy, meg minden, de nem tudnék beléd szeretni, és nem akarlak áltatni. – hallotta tíz perce. A sarokban összetört telefonjának darabjai merednek a négy égtáj felé. Kint elered az eső.
– Szia, gondolkoztam azon, amit mondtál tegnap, és rájöttem, hogy szeretlek… Kérlek, ne tedd le a telefont, ha nem szeretnél velem lenni mondd meg, és békén hagylak, csak néha fussunk össze.
Szalay Dániel - Sosem tudhatod, ki figyel
A kutyus a kertben időzött. Néhány kör lefutása után megállt és figyelmét egy irányba összpontosította. Gazdája bent a házban frissen főtt kávéját fogyasztotta, a szintén frissen kapott hírek elolvasása után. Egészen aprót kortyolt az absztraktmintás bögréből, majd az ablakhoz lépve kutyája szokatlan viselkedésén révedt. Jobb kezében a reggeli italt őrizte, ballal pedig a függönyt tartotta el. Állt ott és nézett.
Szalay Dániel - A szellem
Kovács Imre, mint máskor is, korán kelt föl, azaz csak kelt volna, ha nem halt volna meg az éjjel, a szíve sztrájkolt és bizony kitartóan. Ily módon viszont csak a szelleme volt az, aki fölkelt, és aki értetlenséggel vegyes undorral csodálta saját hulláját, amint ott feküdt az ágyban, lógó nyelvvel, abban a pizsamában, amit utált, mert a színe miatt a valósnál koszosabbnak tűnt, és a szakadások miatt lyukasabbnak.
Konkoly Ramóna - A terv
– Uram! Újra sebeim vannak. Mondd mi célod vele? – ült a férfi az ágyon és az ég felé emelte kezeit.
Újra széttárta karjait, melyeket sebek ezrei tarkítottak, akárcsak egy állatot, aki éppen az őt űző vad éles fogai és karmai elől menekül. Vérben úszó, vágott, hasított és szúrt sebek voltak. Csak úgy a semmiből kerültek elő, s fekélyként emésztették fel azokat a tagokat, melyeken szétterjedtek, mint a rák a testben, betöltve minden négyzetcentimétert, amely még épnek és egészségesnek mutatkoztak azelőtt az emberi testen.
Konkoly Ramóna - Londa és Frézia
Amikor kiléptem az ajtón, már tudtam, hogy Londa újra itt van velem, újra bennem él. Minden egyes pórusom tudatosan lüktetette az információt, hogy újra változásban vagyok. Fréziából újra Londa leszek, újra elborít a vágy és a szenvedély. Nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy két emberként éljen, és uralkodjon az éjszaka felett. Legalábbis, nem mindenkinek adatik meg ez úgy, ahogyan nekem.
Szerelem verspályázat - pályázati összefoglaló és eredményhirdetés
A Szerelem témájú verspályázatra a pályázat beküldési határidejekor érvényes tagsággal rendelkező 294 tagból 145 küldött be pályaművet.
A zsűritagok pontozásos rendszerrel bírálták el a beérkezett írásokat. Minden zsűritag az általa első helyezettnek jelölt írásra 3, a másodiknak 2, a harmadiknak pedig 1 pontot adhatott. Egy-egy zsűritag az első, második és harmadik helyezett versként több pályaművet is megnevezhetett, mivel a pontozási rendszer ezt lehetővé tette, elkerülve így azt, hogy valakinek például két, számára azonos értékű vers között kelljen választania, amikor jelölését leadja. A beérkezett 145 pályaműből így összesen 71 írás kapott pontot a zsűritagoktól, az 1-15 pontig terjedő pontskálán (az 5 zsűritagtól összesen 15 pont volt szerezhető egy írásra).
A pontozásos elbírálást követően, azonos pontszámmal két pályamű állt az első helyen, ezért szükség volt egy második fordulóra is, melyen már csak a két említett mű vett részt, közülük választott a zsűri első helyezettet.
Konkoly Ramóna - Elkésett szavak
Túl sokáig tartott, mire igent mondtam. Tizenkilenc éve belém ivódott, hogy nemet mondjak arra, amit nem találok száz százalékig helyesnek, és kerüljem mindazokat a cselekedeteket, melyek valamilyen káros nyomot hagyhatnak lelki vagy fizikai egységemben. Túl sokáig tartott, mire rávettem magamat arra, hogy igent mondjak…
Konkoly Ramóna - A döntés (Igen, vagy nem)
Szinay Balázs - A tömegkommunikáció, a média és az ördög
Hornyik Anna - A díjkiosztó
Hornyik Anna - Kis semmi a nagy semmi közepén
A szobájában már majdnem mindent előkészített: a kötél a csillár kampójáról kegyetlenül, a kínok gyors végét és a boldogságérzettel vegyülő, megkönnyebbülést hozó felszabadulás reményét suttogva, élettelenül lógott. A kopottas éjjeliszekrényéről, a vizespohár mellől egy maréknyi altató csendes elmúlást ígérve, álmosan pislogott felé. A dohányzóasztaláról élesen és egyenesen a szemébe nézett a borotvapenge - vérengzős, látványos kimúlást ígérve.
Hornyik Anna - Miért mosolygok?
(Vallomás)
Szeretet = Isten, Sors, Természet, ki-ki döntse el a saját világnézete szerint
***
Egyszerűen azért, mert a Szeretet velem és nekem űzi a legjobb tréfáit, hozzám és nekem küldi legjobb tanítványait és hírnökeit.
Mondhatják egyesek: boldogságom önzőségen alapul, érzéketlenségen, mert mások tragédiáit nem veszem figyelembe, hogy lehet az Ember manapság boldog? Mégsem hatódok meg, nem érzek boldogságom miatt lelkiismeretfurdallást. Sajnálom, de más véleménye alapján nem tudom magamra erőszakolni az együttérzést, ez belőlem kell, hogy fakadjon. Vannak olyan esetek, amikor pitiánernek tűnő események csordítják túl a szívem, milliók tragédiái viszont hidegen hagynak. Fájdalmam szintje és mélysége mindig attól függ, hogy a tragédia okozásában mennyi szerepe volt a Szeretetnek és mennyi az Ember döntésének.
Bernárd Emese - Indián nyár - A férfi
Tabu volt, tiltott gyümölcs a maga gömbölyűségével. Soha nem szerette a telt idomú nőket, mégis ez a gömbölyűség felkavarta, szerette volna ujjai között érezni, a szájában, a csípője alatt…
Bernárd Emese - Indián nyár - A nő
A nő, ki inkább volt jelentéktelennek mondható, mintsem szépnek, a szombaton is dolgozni kényszerülők fáradt vonásával lépett be a metrókocsiba. A szerelvény enyhe rándulással suhant be az alagútba.
A feje fölött lelógó foggantyúba kapaszkodva, rezzenéstelen arccal vette tudomásul a poros, sötét ablakból felé visszatükröződő képet.
Bernárd Emese - A negyvenedik
A nő kedvetlenül tekintett ki az ablakon.
"Lóg az eső lába" és két óra múlva megjönnek a vendégek. A bulit a kertbe tervezte, ennyien be sem férnek majd a házba.
Az utóbbi hetekben hozzáforrt pesszimizmusával hámozta tovább a krumplit.
Pedig akár boldog is lehetett volna...nagy család, szép gyerekek, szerető férj, meleg otthon, jó barátok, remek hivatás,..pedig akár boldog is lehetett volna.
Brátán Ezsébet - Hol keressük a boldogságunkat?
Évek hosszú sora alatt rengetegen megkérdezték tőlem, hol keressük a boldogságunkat, mitől lehetünk boldogok a mai világban. Megfigyeltem, illetve csoportosítottam az okokat, amelyeket ilyenkor felhoztak az emberek, miért nem lehetnek boldogok, miért nem érezhetik magukat boldognak.
Miután mindannyian emberek vagyunk, az okok is nagyon hasonlítanak, sok ember ugyanazt hozza fel mentségnek.
Brátán Erzsébet - Miért nem teljesülnek a vágyaink?
Feltettem magamnak a kérdést, ha az vagyok, amit gondolok magamról, akinek tartom magam, akkor miért van az, hogy egyik kívánságom teljesül, a másik meg nem? Pedig minden alkalommal pozitívan álltam hozzá, pontosan, világosan megfogalmaztam a célt, elvártam, meg is köszöntem, és éreztem a hálát is hozzá. Persze, ma már tudom, mikor fog teljesülni, mert ismerem azt az érzést, amikor biztosan tudom, hogy az enyém lesz, és amikor csak szeretném, de mégsem kapom meg az élményt. A kérdéseimmel nem maradtam egyedül, sokan kérdezték tőlem ugyanezt…
Boér Péter Pál - Az utolsó fa
Mi is ez? Ja igen: fa. Itt állunk a fa nevű... növény mellett. Nagyon-nagyon gyönyörű ez a sivatag! Örök érték. Ezért vált szükségessé ennek a förmedvénynek az eltávolítása. Úgy 150 évvel ezelőtt ezt a valamit használták is, bár el nem tudom képzelni mire. Itt van mellettem, egy – pillanat, megnézem a jegyzettömbömben – egy úgynevezett favágó. Egy aggastyán, 34 éves és még nem nyugdíjas!
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)