ÚJ TARTALMAK

Hornyik Anna - Kis semmi a nagy semmi közepén


A szobájában már majdnem mindent előkészített: a kötél a csillár kampójáról kegyetlenül, a kínok gyors végét és a boldogságérzettel vegyülő, megkönnyebbülést hozó felszabadulás reményét suttogva, élettelenül lógott. A kopottas éjjeliszekrényéről, a vizespohár mellől egy maréknyi altató csendes elmúlást ígérve, álmosan pislogott felé. A dohányzóasztaláról élesen és egyenesen a szemébe nézett a borotvapenge - vérengzős, látványos kimúlást ígérve.

Elővette szekrényének aljából az annak idején a vadászszenvedélynek könnyen behódoló nagyapjától örökölt fegyverkészletet is. Miközben a már-már rozsdásodásnak induló vadászpuskát vizsgálta, eszébe jutott még néhány lehetséges helyzet vagy eszköz, amellyel életének és halálának egyértelmű és kizárólagos urává válhatna: a háztető, amelyről másodpercek alatt szétloccsantan érhetne földet, a folyó hídja, ahonnan levetvén magát kínok árán, de biztosan elérheti célját. Gondolataiban elrobogott előtte egy metrószerelvény és egy gyorsvonat is… s a gyorsvonatról eszébe jutott a mozdonyvezető, az önkéntelen hóhér képe. Felvillant előtte egy kép: látta, amint a mozdonyvezető fékez, kiabál kétségbeesetten érte, miatta, egy teljesen ismeretlen és ezáltal érdektelen s mégsem értéktelen ember miatt. Hallotta, amint az eget kérdezi, kiabál, miért kell pont neki kioltania bárki életét is… szinte visszhangzott a fülében a mozdonyvezető jajveszékelése, az otthon hagyott asszonyának sírása és gyermekeinek kétségbeesett apa-keresése…
Kijózanodott: nem, nem ugrik sem vonat, sem metró elé, de még a háztetőről sem veti le magát. Nem akar a saját halálával más életén változtatni. Legalábbis nem közvetlenül. Csak a sajátját akarja kioltani. De mégis, melyik módot válassza?
Talán a gyógyszeres, csendes kimúlás volna az, amely a legkevésbé feltűnő, ráadásul valódi áldozatként léphet ki ebből a mocskos életből… Csendes, nyugalmas, végső békét hozó álomba fog merülni. Semmi külnyoma nem marad, s csak a kérdések maradnak majd utána, amelyek valószínűleg soha senkit nem fognak érdekelni. Eme felismerés azonban a végső elhatározás helyett inkább egy újabb kérdést vetett fel benne: ha ez valóban így van, mi volt az értelme annak, hogy eddig létezett? Mi volt az értelme annak, amit eddig tett vagy éppenséggel nem tett? Elvégre az élet kérdésekből és válaszokból áll, ebben az egész életlátványban ő is csak egy kis kérdés, egy kis válasz lehet… esetleg felkiáltójel. Erre a gondolatra felugrott: igen, felkiáltójel leszek, egy figyelmeztetés!… De vajon ki fogja meghallani a felkiáltást? Meghallja-e bárki úgy, ahogy az valójában elhangzott? Tudni fogja-e bárki, hogy miért kiabál, ha eddig nem kiabált?
Hirtelen megtorpant, összeroskadt.. .
Lehet, hogy látványos az élete, lehet, hogy nem. Lehet, hogy sok embernek változtatja meg létét, de az is lehet, hogy semmi nagy dolgot nem visz véghez. Hirtelen hangosan felnevetett: lehet, hogy csak egy kis semmi a nagy semmi közepén!
Rágyújtott egy cigarettára és kinézett az ablakon. Öntudatlanul tárcsázni kezdett.
 Szevasz, van kedved sörözni?
A túlvonalon a barátja kedvetlen hangja fogadta:
 Hát, elég rossz napom volt… nem is tudom… Talán rám férne egy kis kocsmázás – válaszolta.
 Oké, akkor fél óra találkozunk. Rendben?
Gyorsan rendet rakott a szobájában. Szemeteskukája teljesen megtelt az életkioltó eszközökkel.


Hornyik Anna




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes