ÚJ TARTALMAK

Kenyeres Mária versei - Fohász; Ítélet; Végzetem

Fohász



Adjatok egy tenyérnyi földet,
hová lehajthatom a fejem,
engedelmes rögök ölébe
szép reményem eltemethetem.

Megbújok az éji homályban,
hol nincsen dobpergés, csatazaj,
a felragyogó csillagokkal
elcsitul az örökös moraj.

Leborulva a csöppnyi földre
otthonra talál fáradt szívem,
hát ölelem e szent hajlékot,
mint egykor: hűen, szerelmesen.


Ítélet

– Kövezd meg! – zúgja a tömeg.
– Irgalmazz! – súgja a szél.
– Feszítsd meg! – ordít a vezér.
– Bocsáss meg! – sírja a tél.
– Hallgassunk! – mondja a gyáva.
– Én félek! – suttog a lány.
– Nem szólok! – fénylik több szempár.
– Nem lehet! – kiált egy ifjú.
– De hát én… – mondja a vádlott.
– Hallgass! – vádol a vád.
– Nem vagyok…
– De igen! És nincs tovább!
– Hadd legyek… – Nem kellesz!
– Nem tudod… – Nem is kell már!
– Nem igaz! – Nem fontos az már!
– Menj! Nincs szükség rád!


Végzetem

Magamat buzdítva

József Attila
végzete sorsom,
lélekórámon
könny ketyeg,
csüggeszt éjszaka
rideg vánkoson,
hol hálótársam
gyötrelem.

Dankó-szívemet
bankókra váltva
zúzom szét buta
köveken
mindennap, mikor
hitemet hágja
sebekből ömlő
sejtelem.

Ítélet dördül:
mellemen lábnyom,
rongykacat élet
jár nekem –
S hogy ez se legyen
társam, barátom:
hátba szúr orvul
végzetem.

Áll, vár valaki
magamtól távol,
túl a megdermedt
síneken.
Ő is én vagyok:
hontalan vándor,
egy tiszta szívű
idegen.

Beteljesedik
végzetem
– Attila fogja
a kezem.




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes