A Szerelem témájú verspályázatra a pályázat beküldési határidejekor érvényes tagsággal rendelkező 294 tagból 145 küldött be pályaművet.
A zsűritagok pontozásos rendszerrel bírálták el a beérkezett írásokat. Minden zsűritag az általa első helyezettnek jelölt írásra 3, a másodiknak 2, a harmadiknak pedig 1 pontot adhatott. Egy-egy zsűritag az első, második és harmadik helyezett versként több pályaművet is megnevezhetett, mivel a pontozási rendszer ezt lehetővé tette, elkerülve így azt, hogy valakinek például két, számára azonos értékű vers között kelljen választania, amikor jelölését leadja. A beérkezett 145 pályaműből így összesen 71 írás kapott pontot a zsűritagoktól, az 1-15 pontig terjedő pontskálán (az 5 zsűritagtól összesen 15 pont volt szerezhető egy írásra).
A pontozásos elbírálást követően, azonos pontszámmal két pályamű állt az első helyen, ezért szükség volt egy második fordulóra is, melyen már csak a két említett mű vett részt, közülük választott a zsűri első helyezettet.
A zsűritagok által leadott szavazatok összesítése alapján így a pályázatot
Giriczné Gyányi Mária
Üzenet
című verse nyerte.
A nyertesnek ezúton is gratulálunk eredményéhez!
Alább közöljük az elbírálás szerinti első 3 helyezést elért, 4 pályázó és pályamű listáját.
A pontozásos rendszer és a szavazás alapján:
1. Giriczné Gyányi Mária - Üzenet
2. Kárpáti Dzsenifer - Nélküled
A sima pontozásos rendszer alapján, holtversenyben:
3. André Ferenc - Ölelés; Ferentzi Anna - DeleTe
Az első, második és harmadik helyezettek pályaműve alább olvasható.
Giriczné Gyányi Mária
Üzenet
Tépett füzetlapon ölelkező
szavak sercegve csókok
gyúlnak majd kialszanak.
Visszaszámlált percekből
tollba mondott vágyak folynak
fehér lepedőbe kapaszkodva
várnak. Szorít az idő s a csizma
már menne kattan a zár
kezemben maradt tollamból
egy bennragadt mondat
csordogál tenyeremre
sötét foltot fest a szerelem.
Kárpáti Dzsenifer
Nélküled
Számon kér, markol belül egy szentté tett ígéret, a sanzon mélyen fáj,
hiába kárhoztam elégszer. Bármennyit zokogok, elmúlni sosem fog már.
Az Idő súlyos monotonsággal vonja magát, de nincs benne nyugtom.
Köt a tér. Ne itt! Ez hitvesi ágy! Hiába, bűneim túlzottan imádom.
Mire éj lesz, a parton válunk újra eggyé, csodás szeretőm és én, mindörökké.
Bús melódia körforgása tartott éberen, feszültem az iszonyú magányra,
szívemet akaratlan kínozta kottájára vésve, így kért fel a táncra,
ellenkeztem, de átkarolt nyughatatlansága. Kedvesem, csendesen
aludj angyalok ölén, csitulj már, csitulj! Eressz el! Hazavárlak. Szeretlek,
csak szerelmedben porrá hamvadok! Emlékeink palotája lángra
csapott, egy részemet megölte, majdnem elégtem, öleld hát szívemet,
mert meghalni nem merek! Sablonából a „Miért?” kifordul, – felelni
nem tudok – de ma levettem gyűrűmet. Egy levélre fektettem,
mely az asztalon rég pihen. Már elkopott benne halálhíred.
Mámoros érzés tiltott gyümölcsöt ízlelni, s orgazmusba emészteni
mindent, amit nem szabad élvezni. A részed lettem, s itt Vagy, itt élsz
Bennem, minél kitartóbban akarom, annál inkább nem csitulsz keblemben.
Te élni húzol a Pokolba, én halni vonlak vissza. Gyötrelmesen
küszködöm ellened és szeretném hinni én is úgy - megbánni nem lehet.
Tudod, a csodaszép nő feketében, ki nem adta magát meg neked,
mikor megszerezni vágytad őt! Láttalak! Hát ő, Ő az én hűséges szeretőm!
Könnyek nélkül nem, nem jönnek szavak, Kedvesem, hallgatnom kell,
hallgatnom kell Rólad! Szeretőm nem bírja kínlódásomat. S ha bűnnel
titkolt szerelmünk a Pokol tüzén üdvözölhet csupán, akkor örökké,
- midőn eladtam lelkem, örökké égesse testemet a vég nélküli tűz!
Mert szerethet úgy nőt a nő, ahogy kivételes férfi bír, s mert hiába űz
bármi, holtomban se gyónom meg e gyönyörű vétkemet!
Idilli sugárban hajtom fejemet szeretőm fodrára a part menti szélen,
hol mindig Nélküled ücsörögtem némán az éjszaka zsebében.
Rád várok, vártam Rád, hosszú hajfürtjeim közt kacéran kavarog,
játszik a szél. Elhagyott lépteid elmosta már száz eső rég, a csatatér
mezején. Szeretőm közeledik lassan, ajkamat bíborcsókkal öleli,
hátravetem magam. Finom, selyempuha homok tenyerem alatt,
belekarmolok, ujjaim süllyednek a tenger buja partjába,
és fedetlen bőröm alatt nagyot dobban boldogan a szívem.
.
Te zúgó tenger, mely Égig s földig ér! Markomban szemcsék, lángoló,
lángoló lángfelhők - a csatatérre gondolok, szinte vélni látom,
ahogy elcsordul véred a lángnyelv – marta égbolt bűvöletében,
s elkönnyezem, amint a Nap beléfullad az Ég rozsdatükrébe.
Bágyadt szívvel nézem, ahogy a lángfelhők piroslón szénné égnek,
többé haza nem térsz, vidd magaddal bús dallamod régi L’amour!
Lángnyelv – marta égbolt, ajkamon hang… s átváltoznak a képek, igen,
szeretőm szerelmesen szeretve fölém hajol és szeretem,
csak szeretem, szerelmesen szeretem Őt!
André Ferenc
Ölelés
Lassan-lassan behorpad a csend,
Csak te dübörögsz két karomban.
Tompa légzés. Átformált világrend.
Kétszólamú szívbillentyű dobban.
Földhöz ragadt száguldásunk
Körül vakon lüktet minden pillantás.
Ragyogó ködcsóva dereng utánunk,
Talán csak varázslat, tán valami más.
Görcsösen szorítom mohazöld illatod,
Drog vagy csak – bár túladagolhatnálak!
Megfagyasztanám a teret, az időt, a világot,
S ha minden meghalna, ott laknék Nálad.
Ferentzi Panna
DeleTe
Mert kitörölhetetlenek.
Napjaimból minden kihúny lassan, alig rezegteti
egy-egy kósza emlék, férfiak, te, ti,
egy régi csalódás, egy kora őszi bánat,
egy hideg kéz, egy elgázolt vadállat.
Erősebb vagyok, mint hitted, mint én gondoltam,
vagy felejtéssel védem gyenge önmagam,
de ott vannak ők, a kitörölhetetlenek.
Vén emlékműk, SOS füstjelek,
a remény nélkül lopakodó bűnök…
Esélyünk sincs, mert nem tűnsz és én sem tűnök
el, nincs a világon olyan hatás, vagy erő,
mi elsöpörje, mit fogaink közé szorítva hoztunk elő
a föld méhéből; amit Isten szent kezéből együtt ragadtunk
el; amin együtt vajúdtunk és hoztuk világra. Hogy egymáshoz ragadtunk
mi már mindörökké, DNS-ünk egybeforrott végleg,
keserű sóhajunk összecseng, árnyékaink egymásba érnek,
hogy bár mi már nem, de sorsaink kéz a kézben járnak,
vágyaink és rémképeink sírva eggyé válnak,
lépteink két irányba ugyan, mégis egyként dobognak,
jelenünk összebújva reszket, múltjaink együtt dohodnak,
s az eljövendő sivárság is közös. Mert kitörölhetetlenek.
Mint megkínzott, beteg kutyát, meg kell etesselek,
mindennapi gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással,
így adózni neked, furcsa uzsora-kölcsönhatással,
de egyre gyűlik a tartozás. Mert kitörölhetetlenek.
Olyan hűvösek és fájók, mint a reggelek,
mikor egy ködös percre elhiszem, valóra válhat
a vágy, hogy a lepedő ráncai közt megtalállak,
de mindig üres az ágy. A bögre törött füle még hallja
a hangodat, zománczokogás. Tiéd a bűntudat, amint bevallja
az utolsó éjszakát, éhes tekinteted keményen, vádlón
mered rám a lágy tojásból, gyomrom fáradtan-áldón
korogja himnuszod. Mikor munkába menekülök,
te vagy a metró sötét suttogása, melléd ülök
a buszon, az utcán is a te lábadra lépek.
Te vagy égő pulzusom, az újságban a képek
rólad beszélnek, délután feléd ásít rekedten
a kétes munkamorál. Egyszemélyes poklom, itt rekedtem
nélküled-veled, te vagy a hiátus minden szavamban -
Mert kitörölhetetlenek. Beléd merülök el magamban,
és te vagy az istenben való kétkedés,
meg a bizonyság, hogy az ember túl kevés-
Mert kitörölhetetlenek. Hiszen végső soron
életem álruhás királya vagy. Nincsenek véletlenek -
mindenségem ura lettél, mert kitörölhetetlenek.
Tévedtünk mindannyian. Nem Anna örök,
hanem a fájdalom. A koncentrikus körök,
ahogy hiányoddal élem napjaim. Munka, család,
férfi, barát – mit nem rendeltem még alád? -,
a forgolódás éjjel, és az a három lopott perc,
amíg e disszonáns, fals, magányos terc
hangjain, rajtunk töprengenek az istenek.
Mert kitörölhetetlenek.
Az első helyezett nyereménye ismert, de emlékeztetőül olvasható a pályázati kiírásban:
A második és harmadik helyezettek írása folyóiratunk következő számában fog megjelenni, a nyertes mű mellett.
Megjegyzés küldése