Csilla egy társasház legfelső szintjén lakott. Már vagy két éve elköltözött a szülői házból és inkább egyedül próbált boldogulni, semhogy a szülei gondoskodjanak róla.
23 volt akkor, mikor ideköltözött a Zrinyi utcába.
Reggel nyolckor ébredt, a tetőről lehallatszó kopogások miatt. Valami motoszkált a bádog borítású peremen.
– Hülye galambok. – gondolta magában – Nincs jobb dolgotok, mint itt lődörögni? Szombat van, aludni akartam.
– Hülye galambok. – gondolta magában – Nincs jobb dolgotok, mint itt lődörögni? Szombat van, aludni akartam.
Kelletlen kikászálódott a békét már nem jelentő ágyból, feltette főni a kávét a tűzhelyre és amíg ez lefolyt, rendbe szedte magát. Reggeli ébresztője hangos szörtyögéssel és klottyogással főtt le.
– Olyan szép az idő odakint. Azt hiszem, az erkélyen iszom meg. Legalább ezek a fránya galambok is eltakarodnak – kortyolt a forró kávéba, zsörtölődve.
Kilépett a reggeli napsütésbe, sóhajtott egy mélyet a még friss levegőből és szájához emelte a csészét.
Ám ekkor, a szeme sarkából észrevett valamit, ami a tetőről lógott le.
Odanézett és ijedtében még a kávés ibriket is elejtette a kezéből, mely hangos csattanással tört össze és freccsentette szét tartalmát.
Ennek eredményeképp a bádogperemről lelógó láb megmozdult és a szegény lány hátrahőkölésében beleesett a kerti fonott székbe, mely kert nem lévén az erkélyen kapott helyet
De még ugyanabban a pillanatban fel is pattant és szédületes iramban vágta magát át a lakáson, feltépve a bejárati ajtót.
Úgy szaladt fel a tetőre vezető lépcsőn, mintha az élete függött volna tőle és vállával nekiesett az őt feltartó kijárati ajtónak.
Szinte kirobbant a tetőre, lába alól csak úgy repkedtek szanaszét a szigetelést borító kavicsok.
Ám, amint kiért, meg is torpant. Szinte megfagyott a látványtól.
Tudta, sejtette, hogy mi fogja várni, de a valósággal való szembesülés letaglózta.
Egy körülbelül vele egykorú fiatalember ült a peremen.
Nem mozdult. Csak a fejét fordította a zaj irányába, melyet a kivetődő lány keltett.
Halk, békés hangon szólt a fiúhoz, mégis volt a mondatban valami ideges felszólítás.
– Várj!
A fiú csak ült tovább és nézte a lány szinte kétségbeesett arcát. Gondolatai záporoztak a fejében.
Milyen szép lány. Csinosan karcsú, világos gesztenyebarna haja, barna szeme, s egész megjelenése maga a nyugalom, a kellem. Szinte angyali. Csak ne vágna ilyen arcot. Ha mosolyogna, sokkal szebb lenne.
Érezte, hogy válaszolnia kell. Még ha a válasz nem is megfelelő és kielégítő.
– Mire várjak?
Csilla lesütötte a szemét. Nem igazán volt felkészülve egy visszakérdezésre. Az igazság az, hogy semmire sem volt felkészülve.
– Nem tudom. De várj! Megengeded, hogy odamenjek hozzád?
A fiú kicsit meglepődött, de nem hárította el.
– Ez egy szabad ország. Elvileg még demokrácia is van. Szóval, ha nagyon akarsz, gyere.
Ez sem egy hétköznapi válasz volt egy ilyen helyzetre. Már ha hétköznapi egyáltalán, hogy valakinek a feje felett két láb lóg le a tetőről.
A lány kissé remegő lábakkal indult el a fiú felé. Le sem vette róla a tekintetét. Vizslatva nézte a srácot. Barna haja és szeme volt neki is és olyan kisfiúsan szép, becsületes arca. Még tetszett is neki. Csak ne ülne ott, ahol épp van. Egy kávéházban jobb lenne. Ott még mosolyogna is. Még jelét is adná tetszésének.
Félő hangon szólt, miközben lépésről lépésre közelebb került a fiúhoz.
– Ugye nem csinálsz semmit? Semmi rosszat?
– Nem értem, miért nem kellene csinálnom semmit és ha csinálok is valamit, az mitől lenne rossz.
– De nem éri meg. Hidd el!
– Miért ne érné meg? Talán tudsz jobbat?
A lány szinte elszégyellte magát. Ilyen beszélgetésre tényleg nem lehet felkészülni. Főleg nem egy ruhatervezőnek.
– Szerintem ennél minden jobb.
A fiú egyáltalán nem értette, mit is keres itt ez a lány. Bár valahol örült neki. Jól esett neki a látvány így reggel. De arcmimikái nem változtak.
– Például?
– Nem is tudom. Nem tudok mit mondani, de ez nem megoldás. Akarsz beszélni a gondjaidról?
A fiú arcára kiült az értetlenség jele.
– Miért akarsz te az én problémáimról beszélgetni? Miért érdekel az téged, hogy mi bánt engem?
– Ne haragudj! Nem akartalak megsérteni. Tényleg nem. – Nyugodj meg kérlek!
– Én nyugodt vagyok.
– Megkérdezhetem a neved?
– István. Hajdú István. S a tiéd?
– Mészáros Csilla.
Kicsit oldottabbnak érezte a lány a kialakult helyzetet. Mindenesetre a lábai már nem remegtek.
– De miért akarod azt tenni, amire készülsz?
– Miért, szerinted mire készülök?
– Tudod te, mire gondolok. A szerelemmel van bajod? Nekem is van vele, de attól még nem teszek semmit. Helyesnek és értelmesnek látlak. Ezért nem értem, miért vagy itt.
– Te is helyes, szép lány vagy. Ám az, hogy miért vagyok itt, teljesen mellékes. Itt kell lennem. Nincs más választásom.
– De mindig van más választás. Az ember előtt annyi lehetőség van. Érdemes körülnézni.
– Az biztos, hogy érdemes. Hiszen téged is így láttalak meg. Habár te jöttél hozzám ide fel. S te akartál beszélgetni is. Szívesen is folytatnám. Szívesen megismernélek. Kedves lány vagy. Szelíd és jó.
– Akkor gyere le, kérlek, a tetőről!
– Nem tehetem, ne haragudj! Még nem.
– Én várok, ha szeretnéd.
Tekintetükkel egymást fürkészték. Egy szikra gyúlt körülöttük és ezt mindketten megérezték. Elkezdődött valami bennük, amitől nyugodtabbnak, derűsebbnek kezdték látni a világot. Színesebb, boldogabb lett a környezetük. Úsztak ebben a langy folyóban. Finom volt és frissítő.
Olyasvalami sugárzott a fiúból, amitől a lány és közte mintha egy zsinór kezdett volna fonódni, mellyel közelebb húzta magához a lányt.
A lány nem ellenkezett, sőt, egy lépéssel közelebb került a sráchoz.
Már tisztán láthatták egymás arcvonását. Szinte karnyújtásnyira voltak egymáshoz.
Ekkor Csilla lába valamihez hozzáért, ami eddig is a földön volt, csak ő nem vette észre. Valahogy kikerült a látómezejéből, mert a fiúra figyelt és nem látta meg.
Lenézett és csodálkozva vett észre egy táskát. Olyan doboz alakú, mint egy iskolatáska. Csak ez laposabb és hosszabb, s keményebb fedelű.
– Ez mi?
– Táska.
– Azt látom, de milyen táska? – Zavarodott össze kissé az új felfedezéstől.
– Szerszámos táska.
– Szerszámos táska? Ezt nem értem.
– Te Mészáros Csilla vagy. Tegnap nem te telefonáltál délután, hogy elromlott az antenna kábeled? Azért vagyok itt, hogy megcsináljam. Kábelszerelő vagyok.
A lány döbbenten állt és ismét remegni kezdtek a lábai.
– Te jó isten! El is felejtettem. Én meg már azt hittem, hogy…
– Mit hittél? Önjelölt öngyilkos vagyok, aki innen akar leugrani? Nem ettem én meszet.
– Annyira sajnálom. Ó, én eszement lélek. Bocsánatkérésként meghívhatlak egy kávéra?
– Köszönöm, elfogadom. Tíz perc és készen vagyok. Utána leugrom. A kávéért.
Holcsik Szabolcs
Megjegyzés küldése