ÚJ TARTALMAK

Lengyel János versei - Hal; Merengő indulat; Fekhely; A sors bölcsője

Hal

                        BKK-nak

Léptem gyönge szerfölött
Úszok némi föld között
Habozva.

Elvettek a pult mögött,
Távolvizet így ölök
Lavórba.
Utolsót ver uszonyom,
Pokoltyús légiszonyom
Tetézi.

Csak ne fájna úgy a lét,
Gyomorgó hekkem szelét
Emészti.


Merengő indulat

Csak egy lány volt,
Ma már megsárgult fotó,
Agyamban keserű folyó,
Szívemben nyirkos falú cella.
Nevetése halálhörgésbe torzult,
Fülembe vájja sírjait.
Valahol keselyűk várnak
Türelmesen, döghúsra éhesen,
Míg magára nem marad
Emlékének agyonboncolt teteme.
S majdan fehér rózsákat hint
Elmúlástól merev csontjai
Széjjelszórt halmazára,
Ki én lehettem egykoron,
Amikor még nem
Sarcolták meg a napot.
Fáj minden dobbanása,
Zihálva fuldokol mellkasom.
Mi végre lett szerelmem,
Ha sorsa néma búhalom?


Fekhely

Álmokból van szőttesem
Kínokból a szőnyegem,
Rajta fekszem részegen.


A sors bölcsője (prózavers)

– Magyar ember, hogy adod a bölcsőt?
– Csöpp a gyerek, hogy adnám a bölcsőt? Benne ringatja nejem a gyermeket, kérlek jó uram, ne
szőj ily terveket!
– Azt ajánlom, gondold meg szaporán, amíg elköltöm e napi vacsorám!
Zsírral bélelt béllel emészti az étket, úgy csúsztatja alá, mint parlamenti bizottság a vétket. Szegény
ember tenyere izgalomtól izzad, a törvény nem véd meg, magadat ne bízzad! Mit tehetne már most, kihez is forduljon? Igazához támaszt kitől is kolduljon?
Hosszan zabál az úr, megadja a módját. Boldogan szemléli dundi utódját. Neje, alakját féltve
magokat ropogtat, másé az emlő, mit a gyermek szájat koptat.
Fehér ember búsul, nem talál kiutat. Szándékáról hogyan térítse el az urat?
Gyermekét ringatja mikor a gazdag rátalál. Összerezzen, mint szülészeten a halál.
– Nocsak atyafi, hát nem használ a jó szó? Pedig a türelmem darabjából ez volt az utolsó.
Elbúsul a szegényember, szívét elönti a kórság. Harminc ezüstpénzért eladja a sorsát.




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes