A kódexet Ulf Turgenson találta meg, egy XV. századi kézirat utalásai alapján, a heisterbachi kolostor pincéjében.
A kézirat Caesarius Heisterbacensis, Dialogus Miraculorum, azaz a Csodás történetek című, példázatgyűjteményének egy addig ismeretlen töredékét őrizte, mely a kolostor történetéhez kapcsolódó egyik legendával állt összefüggésben.
A közismert történet szerint egy szerzetes, Péter apostol azon szavain töprengett, miszerint: „Egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, olyan, mint egy nap”, és kételkedni kezdett azok értelmében. Meditációja közben eltévedt az erdőben, s mikor visszatalált a rendházba, megdöbbenve tapasztalta, hogy nem ismer senkit, és őt sem ismeri senki a kolostor lakói közül. Mikor megmondta a nevét, ámulva hallotta, hogy a rendház évkönyvei szerint háromszáz évvel korábban valóban élt ott egy szerzetes, aki egy napon elhagyta a kolostort és többé nem tért vissza oda. A legenda szerint a szerzetes akkor értette meg Péter apostol szavait, és nem sokkal később boldogan halt meg.
A kéziratban azonban – amely Turgenson birtokába jutott – az állt, hogy a szerzetes, még annak a napnak estéjén újra kiment az erdőbe és hajnalban, mikor visszatért, már rémségesen vén volt. Óráról órára, percről percre öregebb lett, és a hírre összefutó barátok szeme láttára porladt szét. A szerzetesek rémületét még csak fokozta, hogy egy fertályóra multán, újra kopogott a kolostor kapuján, és úgy nézett ki, mint annak előtte.
A prior mindebben a Sátán művét sejtve elfogatta, és a kolostor pincéjében befalaztatta egy üregbe. Állítólag ott élt még vagy harminc esztendeig, s csak egy szűk nyíláson – melyen az ételt s italt adták be neki – érintkezhetett a külvilággal.
A kézirat utolsó mondatai nem olvashatóak, mivel a lap alsó széle letöredezett. Csak néhány szó azonosítható biztonsággal. Turgenson sem tudta rekonstruálni a teljes szöveget, de a mécses és a pergamen szavak töredékeiből arra következtetett, hogy a befalazott barát valamit írni kezdett. Talán, hogy a szenvedéseit enyhíthesse, vagy társai okulására, megengedték neki, hogy írásba foglalja mindazt, amit megélt és tapasztalt.
Turgenson jegyzeteiből kiderül, hogy a feltárást végző régészek véleménye szerint, az üreg bejáratát befalazása után már nem bontották ki. Az étel beadására szolgáló nyílás helye még szabad szemmel is felismerhető volt. Az üreg hátsó falánál a puszta földön rongyok hevertek, mellettük egy étkezésre szolgáló óntál. A helyiség egyetlen bútorzata az összetákolt kódextartó volt, melyen kormos mécsesek és festék maradékokkal teli cseréptégelyek között ott feküdt a kódex. Mivel a szerzetes maradványait nem találták meg az üregben, a sajtót elárasztották a tudománytalan találgatások.
Mint köztudott, a kódex vizsgálatát a bonni egyetem egyik laboratóriumában végezték. A mű, amely A mi Urunk, Jézus Krisztus egy szolgájának hányattatásai, az elmúltban, a jelenben és a leendőben, sokat ígérő címet viselte, Turgenson csalódására, mindössze három írott oldalt tartalmazott. Az első oldalon leírtakban a szerzetes elismételte saját történetét befalazásáig. Ez volt számára a múlt. A következő lapon kétkedéseit fogalmazta meg arról, hogy ami vele történt, az vajon az Úr Jézus, vagy a Sátán műve. Ez volt a címben említett jelen. A harmadik oldalon mindössze egy iniciálé állt. A többi lap (vagy száz) üresen sárgállott.
Turgensonnak szabad bejárást engedélyeztek a laboratóriumba. Ott írta éjszakánként a kódexről szóló tanulmányát, s közben újra és újra átolvasta a teljes szöveget, valami utalást, valami fogódzót keresve arra vonatkozóan, hogy a jövőről szóló rész miért befejezetlen. Egy éjjelen, miközben az iniciálét bámulta, mely egy T betű volt, felismerte, hogy a belefestett jelenet egy utasítás a kódex használatához. Az iniciáléba egy szerzetest festett a barát, akit háttal állva ábrázolt, amint egy állványra kitett nyitott kódex fölé hajol, kezében valami csillogó tárgyat tartva.
Egy nagyítóval megvizsgálta a képet és az iniciáléba festett könyv lapján, ugyanarra az iniciáléra ismert. Abban az iniciáléban szintén ott volt a T betű, a szerzetes és a nyitott kódexben az iniciálé. Aznap írta naplójába ezt a rövid sort: „Felfedeztem a végtelent.”
A következő dátum alatt, alig olvasható macskakaparással azt fejtegette, hogy a perspektíva változását figyelve következtethetünk az idő múlására, mert ha valaki távolodik tőlünk, akkor egyre kisebbnek látjuk. Időben minél messzebb van, annál kisebb. Többször is megemlített egy kölcsönkért mikroszkópot. Majd azokról az oldalakról írt, melyek az iniciálék végtelen sorának kódexlapjain olvasott: „Már a harminckilencedik iniciálén olvasható írást fordítottam le, de még semmi olyat nem találtam, ami a mi jövőnkről szólna. A szerzetes számára ezek az események valóban a jövőben történtek, számunkra azonban még mindig csak a múlt.”
A két nappal későbbi bejegyzésében beszámolt arról, hogy a százhatvankettedik iniciálén olvasottak már a mi korunk eseményei voltak, és arról a furcsaságról, hogy a kódexet tartó asztal lapja egy reccsenéssel széthasadt, a könyv és a mikroszkóp a földre zuhant.
A kódex súlya a vizsgálatok közben annyira megnőtt, hogy hat ember is csak erőlködve tudta felemelni egy újonnan beállított asztalra. Ez más számára figyelmeztető jel lett volna. Turgenson annak a végzetes napnak reggelén, telefonon beszélt húgával, s neki állítólag azt a kijelentést tette: „Itt állok az idő kapujában, és semmi sem fog elriasztani attól, hogy belépjek rajta.”
A bekövetkezett események a sajtóból ismertek. A bonni egyetem második emeleti laboratóriuma leszakadt az alatta lévő emeletre, majd néhány másodperc múlva a földszintre. A romok között sem a kódexet, sem Turgenson holttestét nem találták meg. Azokat a szenzációhajhász cikkeket, melyek bizonyos lapokban megjelentek, miszerint Turgensont az események után több alkalommal is látni vélték a heisterbachi kolostorban, sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom.
Bojtor Iván
Megjegyzés küldése