ÚJ TARTALMAK

Jagos István Róbert versei - Anyám; Légy költő; Ágak nélkül; A visszatérő

Anyám

Anyám.
Mily kevésszer mondtam ki e szót.
Szinte sosem hallhatón.
Anyám.

Csak vágyaimban élt
hogy rajtad csünghettem.
Nem volt még lánc, mely úgy szakadt volna szét
ahogy te és én.
Fáztam karjaid hiánya által
s parázsnak se éreztem melegét,
csak szemedben később,
ahogy izzón néztél rám
anyám.

A nyáron beszéltem apával,
még volt hátra pár hete
– furcsamód emlékezett rád.
Mondta: szép voltál,
s akkor úgy éreztem, pár percig bennem élsz
csendben – nem szóltál.
Legalább csak annyit: szerettelek
és téged is fiam.
Helyetted csak a kórtermi falióra
ketyegett gúnyosan.
Apa se nézett már rám.
Távoli álmokba szállt.

Nézd mi lett belőlünk!
Sárga csont és üvöltve gyászoló
gyöngyfüzér-bohóc, kinek
kínjai csak látszatra hűlnek.
Anyám...
Most is csak suttogom neved
a belőled sarjadó fűnek.


 Légy költő

Légy költő.
Szép szavak varázslója,
cédák által kitartott lélekkuruzsló.
Hass és vadássz
– hatásvadász!
Szúrj át szíveket
s légy mindig az utolsó
ki hozzáad az élethez
valami kényszer-írt rímeket.

Tagadj anyát, nőt, hitvány szeretőt,
feküdj álmatag sínek mentén.
Legyen véres rózsa fekélytakaród
– mit is kívánhatnál többet ennél?

Légy halott,
kit megsirat a félvilág.
Összevizelt állat egy sarokban.
Ölj a nőért, ha kell,
(az ösztön benned él)
késsel, szóval, sorokkal.

Tagadj valót, szép buja kerteket.
Ébredj sáros másnapokat.
Írj – ha még tudsz – fehér lepelbe ragadt
magasztos dicshimnuszokat.

Légy költő
– leszel majd óriás.
Mikor sírodról az eső,
csak mohát mos
– semmi mást.


Ágak nélkül

Immár gyökér lettem,
vézna karjaimmal ások egyre mélyebbre
– a lélek is ott érzi jól magát –
s míg te papírkérgeiddel állod a sarat,
addig szív hasad
fent és lent egyaránt.

Ágaink nincsenek...
valaha én voltam, még nem is oly rég,
tudásom csekély s mégis... a szenvedély volt,
mi éltessé tett.
Egykor zölden a magosban,
ma tipródva föld alatt viszem
tovább változó életünk.

Kisfiam, te alig voltál ág és levél,
de derekasan állod törzs-helyed
s én, mint gyökér, majd táplálom
sorshited, ha lesz még hozzá erőm.


A visszatérő

A környék még ugyanolyan:
öreg házak egymás után.
Megváltásra váró szemek
mögül néz a tegnap sután.
Szelíd a pap errefelé,
üvegét még meg-meghúzza,
három gyér miatyánk között
– Fülébe a cigány húzza.

Olcsó bor az utca végén,
ha leszáll az éj, az élet is.
Derengő fény kisablakból
sejtelmesen rád kacsint.
Éji bagoly az öreg bátya,
serceg a gyufa, ahogy rágyújt.
Besárgult ujj reszketegen
megőszült tincsekbe túr.

Éhes a hold, felfal mindent:
keserű füstöt, csillagot.
Aranyló szép udvarában
gyermekálmot ringatott.
Napfény szárít harmatokat,
mint könnyeket az ébredés,
kezeim közt folynak évek
csobogón – lélekvízesés.

A környék még ugyanolyan:
öreg házak egymás után.
Megváltásra váró szemek
mögül néz a jelen sután.
Itt születtem én is egykor.
Barátaim utcák, terek.
Zsiroskenyérrel kezemben
itt vagyok hát – újra gyerek.




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes