Pálmafás vidék
Nem bírtam aludni, csak hánykolódtam. Ezer gondolat cikázott át az elmémen, és egyikük sem ígért semmi jót. Folytonosan Lucifer újabb látogatásai jártak a fejemben éjszakánként, ahogy hideg kacajjal az arcán újra az ismeretlenbe repít minket, ahol csak csalódás vár ránk. Sokszor fordultam ilyenkor Istenhez segítségért, de sosem adta jelét, hogy figyelne ránk. Aztán mégis bebizonyította, hogy jelentünk neki valamicskét, hiszen fiúgyermekkel ajándékozott meg minket. Akkor úgy éreztem, hogy boldog vagyok, és a rossz álmok is eltűntek, de ez nem tartott sokáig, mert megint megkérdőjeleztem magamban az Úr iránt érzett hitemet. Akkor is ott álltam a sötét égbolt alatt, és vártam, hogy hozzám szóljon. De néma maradt, akár a csillagok, és én szomorúan hajtottam le a fejem.
– Ádám – hallottam egy hangot a hátam mögül. Megpördültem, de nem láttam senkit, mintha csak a szellő suttogta volna a nevemet.
Abban a pillanatban, szinte a semmiből, a hűs homokba rettenetes villám csapódott, mely fényével megvilágította a tenger lágy hullámait és az én halálra vált arcomat. A gomolygó füst, ami keletkezett, vészjósló volt, főleg az, hogy a ködből egy alak lépett elő. Először sóhajtottam egyet, majd kifújtam a bent rekedt levegőt, és ingatni kezdtem a fejem. Ez lehetetlen, mégis igaz lenne, hogy előbb utóbb az álmaink valóra válnak?
– Ádám, hát nem üdvözlöd régi jó barátodat? – tárta szét a kezeit Lucifer, ahogy üdvözült mosollyal az arcán felém lépkedett.
– Nem vagyok a barátod, és kérlek, hagyj békén bennünket – feleltem halkan, majd ösztönösen hátrébb léptem. A hideg is kirázott, ahogy előttem megállapodva izgatottan csillogó szemmel végigmért engem.
– Az udvariatlanságod felesleges, és hidegen hagy – intett nemet a kezeivel. – Ámbár azt hallottam, mostanában lázasan ismételgeted az Úr nevét, ő mégsem hallgat meg. Nem szeretnél nekem erről mesélni? – kérdezte tőlem nyájasan.
– Honnan tudsz te erről? – bukott ki belőlem a meglepett kérdés.
– Azt hiszed, hogy csak a te hőn szeretett Istened képes letekinteni rátok? Tévedsz, ha kételkedsz a hatalmamban, és ostoba vagy, amiért egyedül az ő oltárán áldozol – emelte fel a hangját Lucifer.
– Nem kételkedem a hatalmadban, eleget láttam belőle.
– Ádám, sosem tanulsz! – csóválta a fejét. – Nézz körül, az életed monoton. Reggel a Nappal kelsz, hogy fáradtságos munkával megtermeld a mindennapi betevőt a családod számára. De hol itt a jutalom a földön elszenvedett munkáért, talán az, hogy még élsz? Valld be, az egyedüli, amiért hálát adhatsz, az életed, ami mulandó.
Sosem kérdeztem, hogy miért kell vetnem és aratnom, csak tettem a dolgom, mert ez volt a megszokott. Éva nem segített nekem, mivel a fiunk, Káin nevelése ezt lehetetlenné tette. Esténként, amikor fejemet a földre hajtottam, úgy aludtam el, hogy hálát adtam Istennek. De miért, amikor mindent, amit elértem, magamnak köszönhetek. Valóban csak egy fűszál lennék Isten kertjében, akit ugyan megteremtett, de aztán magára hagyott? Vagy elégnek kell lennie annak, amim van, az életem?
– Ádám, miért vagy olyan hallgatag? Talán már nem úgy látod a dolgokat, ahogyan eddig láttad? – dörzsölte össze két tenyerét Lucifer.
– Nem tagadom, egy percre számot vetettem az életemmel. Mégis azt mondom, inkább élem le az életem és dolgozom azért a kevésért, amivel elláthatom a feleségem és a fiam, majd halok meg békésen, mint minden nap másik helyen ébredni, és rájönni, semmi sem az, aminek látszik, vagy ahogyan azt te mutatod. Egyedül én vagyok felelős a tetteimért.
– Milyen érdekes, ahonnan most jöttem, az emberek mindent megadnának, hogy kiléphessenek az egyhangúságból. Képesek lennének elhagyni a családjukat, a szeretteiket, az otthonukat, csak azért, hogy a másnapot az ismeretlenben éljék át. Mindenük megvan, mégis elégedetlenek és követelőzők – magyarázta Lucifer a távolba meredve, de ködös tekintete hamar kitisztult, hogy ismét rajtam állapodjék meg.
– Akkor azok az emberek nincsenek tisztában az ajándékokkal, amit a Mindenhatótól kaptak. Hálátlanok, és nem érdemlik meg az életet – gúnyoltam ki azon embertársaimat, akiket nem ismertem.
– Ne törj pálcát felettük, hiszen nem tudsz róluk semmit. Fogalmad sincs, milyen érzés a tudás korlátlan hatalmában tenni a dolgod, a mindennapok súlyát érezni a válladon. Egyetlen hibájuk van csak, hogy képtelenek megbirkózni a tapasztalatlansággal. A bőség néha ártalmas lehet, ha nem fogja valaki a kezedet és vezet.
– Ez nem kifogás. Egyszerűen nem tudom őket sajnálni, amiért az általam elképzelhetetlennek hitt világukban még mindig elégedetlenek. A helyükben én hálát adnék, és tenném a dolgom mindazon tudással a birtokomban, amit a sajátoménak mondhatok – pocskondiáztam már szinte fennhangon. Elborzasztott, hogy annyi mindenben lehet részük, mégis unatkoznak, és nekem csak ez jut, egy talpalatnyi föld állatokkal és kicsiny házzal, ahol Évával és a fiammal elélhetek.
– Hát úgy gondolod, te jobban csinálnád? – húzódott magasra Lucifer szemöldöke. Gúnyos vigyorba torzult az arca, mire a lélegzetem felgyorsult. – Ádám, olyan szórakoztatóak a hiábavaló erőfeszítéseid, hogy engem megcáfolj. De csak azért, hogy lásd, milyen kegyes vagyok hozzád, még egy esélyt kapsz – tárta szét a kezeit.
– Mit jelentsen ez?
– Hogy megkapod tőlem, amire vágysz: az életet, ahol a tudás korlátlan, és ahol a te állításod szerint mindent másképp tennél.
– Ezt nem teheted velem, nem akarok újra utazni a világok között. A feleségem és a fiam mit kezdenének nélkülem? – kérleltem kétségbeesve.
– Ki mondta, hogy ők nem tartanak veled?
A következő percben elnehezült fejjel zuhantam a homokba, immár csukott szemmel.
A huszonegyedik századi Magyarország egy nagyvárosában
– Ádám, hát nem látod, hogy Káin beteg? A gyógyszerek egy vagyonba kerülnek, és nekünk arra is alig van pénzünk, hogy tisztességesen megéljünk – kiabált velem Éva.
Egy lakásban találtam magam, ahol a bútorok kopottak voltak, és az egyetlen ablak is elzárta tőlünk a friss levegőt. A falak itt-ott repedeztek, és rájuk fért volna egy alapos tatarozás. Éva arca szokatlanul beesett volt és a szemei sem csillogtak úgy, mint régen. Karjában a gyermekemmel túl fiatalnak és törékenynek tűnt, bár a homlokán ülő mély ráncok gondterheltségről árulkodtak.
– Értsd meg, ha a főnökömtől még több fizetésemelést kérek, akkor elbocsát engem – szabadkoztam.
– Akkor keress új munkát! Annyi a lehetőség még egy kőműves számára is – emelte fel ismét a hangját, de az addig a karjában alvó Káin felébredt és sírni kezdett. – Nincs semmi baj, kincsem – csitítgatta őt, majd ringatni kezdte.
– Így is két munkahelyen kell helytállnom, hogy eltarthassalak benneteket.
– Ádám – lépett mellém Éva –, sajnálom, amiért olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amiért nem te vagy a hibás. De a fiunk beteg, és szüksége van azokra az antibiotikumokra. Tégy bármit, csak szerezz pénzt – nézett rám egyszerre szomorúan és csalódottan, így jobbnak láttam, ha teszem a dolgom, vagyis akármit, csak pénz legyen a jutalma.
Átkoztam a napot, amikor hallgattam Luciferre, és engedtem, hogy dróton rángasson. Most is mi történt, megint egy nyomorúságos világba csöppentem, ahol semmi jó nem jut nekem, és ismét csalódnom kell az emberekben. Ismertem a munkahelyem, ami nem volt messze az otthonunktól. Egy építési területen dolgoztam, mint kőműves, és amikor beléptem az irodába, hogy felvehessem az európai szabvány által előírt sisakot, a főnököm lépett be az ajtón.
– Miért késett már megint? Mit képzel magáról, azonnal induljon a helyére! – rikácsolta az építésvezető. Az a fajta ember volt, aki sokkal okosabbnak érezte magát azáltal, hogy diploma volt a kezében. Noha nem egy papír hivatott eldönteni, hogy milyenek vagyunk, hiába a tudás, ha mögötte nincs semmi emberi.
– Elnézést, de a fiam belázasodott… – magyarázkodtam, de félbeszakított.
– Engem nem érdekelnek az ügyes-bajos dolgai.
– Uram, de szükségem lenne pénzre.
Odáig alacsonyodtam le, hogy ezelőtt az érzéketlen, törtető férfi előtt alázkodjak meg. Neki valóban nem jelentett semmit az én hitvány életem, de hogy is vártam volna el tőle, hogy megértse, amikor lélek vesztett volt és hitetlen.
Ezután elzavart, meg sem hallgatott, és nekem indulnom kellett dolgozni. A munkatársaim ahelyett, hogy vésőt és kalapácsot ragadtak volna, a fa hűsében cigarettáztak és olcsó sört vedeltek. Bezzeg őket nem hajtották el durva szóval, mert a becsületesek kiváltsága csak a semmibe nézés.
– Ádám, gyere, csatlakozz hozzánk! – kiáltott felém az egyikük.
– A munkával mi lesz?
– Nem mindegy az neked, hogy a gazdag urak és hölgyek csak egy-két nappal később foglalhatják el a luxusszállodájuk lakosztályát? – mondta a másik.
– De, teljesen mindegy – hagytam rájuk, majd letelepedtem melléjük.
Már csak Lázár és Karcsi maradtak, akikről köztudott volt, hogy pitiáner csalásokkal és rablásokkal tengették az estéjüket. Sosem dolgoztak egy keserveset, mindig a könnyű pénzszerzés lehetősége hajtotta őket, mint általában mindenkit.
– Segítsetek nekem, hogy pénz tudjak szerezni – vontam meg a vállam keserűen.
– Minek képzelsz minket, talán takarékpénztárnak? – nevetett fel Lázár.
– Hagyd már, inkább mesélj neki a tervünkről – bökte őt oldalba Karcsi, akinek a szeme sokat sejtetően megcsillant.
Ez az apró kis dolog csak egy valakire emlékeztetett: Luciferre. Most miért nincs itt, hogy segítsen nekem? Mi van, ha sosem juthatok haza? Ebből a világból csak menekülni lehet, hiszen annyira undorító, és elborzaszt, hogy mindenki elégedetlen, még az is, akinek mindene megvan.
– Szóval pénzre van szükséged, mi? – kacsintott felém Lázár. – Jól figyelj, mert ha velünk tartasz, már nincs visszaút…
Elmesélte, hogy ma este egy bankot akarnak kirabolni. Erre azt mondtam, hogy lehetetlen, mire az ő válaszuk annyi volt, hogy nyugodjak meg, van egy beépített emberük, aki a munka végeztével kiiktatja a biztonsági rendszert, ami nagy dolog és az állásával játszik, így őt ötven százalék illeti meg.
Milyen alkalmazott az, aki a saját kenyéradójától lop? Hálátlan és becstelen, olyan, aki a saját édesanyját eladná a jó pénz reményében.
Miután a végére értek, logikusnak és könnyen véghezvihetőnek tűnt a rablás, mégsem éreztem a kedvét, vagy az erkölcs hiányát, hogy ebben én részt vegyek. Ezt velük is közöltem, de nem tetszett nekik, mert már biztos negyedikként tekintettek rám, és burkoltan ugyan, de megfenyegettek.
Rájöttem, hogy a tudás valóban tapasztalatlanná tesz, mert nem tanít meg az új dolgok felfedezésének örömére. Az én tudásom most az életembe került. Ha megcsinálom, és sikerrel járunk, végre lesz pénzünk, hogy jobban éljünk. Mindazt megadhatom a feleségemnek és a fiamnak, amit érdemelnek. De mi van, ha kudarcot vallunk? Börtön, majd szép lassan olyan emberré válok, aki üresnek és hasztalannak érzi az életét. A lelkiismeret-furdalás felemésztene, ebben biztos vagyok. De már nincs visszaút…
Hazaérve azt mondtam Évának, hogy holnap reggelre pénz áll a házhoz, de ne kérdezzen semmit. Nem állt szándékomban mesélni a betörésről, így amikor eljött az éjszaka, teljes csendben lopóztam ki. Lázár és Karcsi már vártak rám, így azonnal indították a motort, amint beültem. Fegyvert is kaptam tőlük, bár reméltem, hogy nem kell majd használnom. Egy óra múlva már a bank pénztárgépeit törtük fel, de míg bűntársaim csendben ujjongtak, addig én engedtem, hogy átjárjon a bűntudat. Egy valamivel azonban nem számoltunk: a biztonsági őrrel.
– Dobják el a fegyvereiket, és emeljék magasra a kezeiket! – utasított minket az őr. A hangja valahogyan furcsán ismerősnek csengett, és amikor a kezében lévő zseblámpa fénye megvilágította az arcát, Lucifert pillantottam meg.
– Te átkozott, nézd meg, mivé lettem, földönfutóvá és bűnözővé tettél – meredtem Luciferre, aki már meg sem próbálta egy őr látszatát kelteni. Gúnyosan elvigyorodott, fogai úgy türemkedtek elő a szájából, mint az éhes fenevadnak, ami a prédáját környékezi éppen.
– Ehhez nekem mi közöm? Nem te mondtad, hogy az ember saját maga felelős a tetteiért? – pislogott álszenten.
– Minden bűn tőled ered, ebben már biztos vagyok. Hogy tudnám én irányítani az életem, ha te előre meghatározod? – ordítottam, mire a társaim meglepett tekintete ide-oda cikázott közöttünk.
– Kérdésre ne kérdéssel felelj – kacagott fel Lucifer.
– Ne forgasd ki a szavaimat, te átkozott!
– Miért engem hibáztatsz, hiszen nem tettem semmit. De a te Istened, ő tett valamit annak érdekében, hogy ne ez történjék? – villant a szeme.
– Tudod, én is belefáradtam már abba, hogy folyton azt hajtogatod, hogy az Úr semmire sem való. Miért bizonygatod olyan buzgón, hogy te fölötte állsz? Ki vagy te, hogy megkérdőjelezd őt? Ha azt hiszed, többet érsz nála, hát nagyon tévedsz. – Most először nekem húzódott gúnyos mosolyra a szám.
– Hallgass el, vagy megöllek, te öleb! Nem teszel mást, mint hízelegsz neki, amikor meg sem érdemli. Ismerem őt, és hidd el, nem érdekli a sorsotok. Tudod mi ez a világ, az ő játéktere, amit a saját szórakoztatására teremtett – kelt ki magából Lucifer.
– De megteremtette, még ha csak játszik is velünk. Miért vagy olyan álszent, amikor te is ugyanezt csinálod, játszol az emberek életével. Igazat kell adnom neked, Isten semmivel sem előbbre való, mint te, mert ugyanolyanok vagytok.
Lucifer ekkor feldühödve rontott nekem, én pedig ösztönből nyúltam a zsebembe a pisztolyért, amit a bűntársaim adtak a kezembe. Abban a pillanatban lőttem szíven Lucifert…
Szabó Nikolett
Megjegyzés küldése