ÚJ TARTALMAK

M. Fehérvári Judit - Litánia; Ars poetica variációk; Őrizkedj...; Sír az emlék

Litánia

Kőoszlop vagyok-e,
vagy madár?
Magam sem tudom már.
Sziklaszirtre, ha állok,
levetvén magam, ha
kegyel az isten
– sose bíztam ebben egészen –,
majd felmagasztal.
Sokféle átváltozás van.
Velem a legszebb esett meg:
lelkem átjárta a szeretet.
Könnyelműség ezt a kincset
vásárra vinni!
Jól gondold meg Te is, mit teszel,
élni felelősség, kezedben
az ég oszlopait tartod,
ha elejted, rád rogy.
Pusztul a világ.
A változás másféle szele kísért.
Botorság kicsinyként nagynak lenni
a hitről farizeusként énekelni.
Uram irgalmazz! Krisztus kegyelmezz!...
Hagyjátok el az Úr házát!
Szégyen ott minden vásár,
csak a szeretet szava irgalom,
koszorúm, ha magamon
hagyom, talán az a jutalom,
s Tiétek a betlehemi csillagom.
A sós vízen mi is járhatunk,
az olajágat naponta lehozhatjuk
üresedés helyett tele kehellyel,
töltsük meg Magunkat fénnyel!
Uram irgalmazz! Krisztus kegyelmezz!...
Sírnak az asszonyok,
csattognak ostorok,
kemény szöggel átütik Megváltónk kezét,
vasmarokkal tépik ki szívét.
Uram irgalmazz! Krisztus kegyelmezz!...


Ars poetica variációk

1.

Szuroksötétben is rendületlen
hittel járj a ködben
noha lelked mélye sírokon
táncol és a zokogás
kínja torkodban gázol
mégis szétrobban moraja
– hadsereg ellen gyalogos katona –
de támaszték az,
fából keresztként ácsolt
a végtelenbe vivő
mannafelhő, hát imádkozz!
Bor Vagy és fürtje
a szüretnek,
terített asztal és hangja
az Egeknek
szavaid nyomán a falak is
ledőlnek...
Szivárványhíd kételyek
vádolnak, emelnek…
Indul a mozdulat,
lépj és felelj meg,
s hidd,
felébred Szíved harmóniája,
hogy Te légy ma
„világnak világa”.

2.

Nem némaságot
ígért az Ég,
hiszen nemtelen
lelkében
ma is repülők
hada zúgatta szét
a Nap íriszén
foganó harmatgyöngyöket,
hogy szitálva hulljanak
messze túl a fák szemöldökén
a holdfogyatkozás utáni
döbbent kábulatban,
mert villámfényes,
szomorú sötétség
vall öntudatlan…
Kakastorkú hajnalok
reccsenhetnek
ily mérgesen,
mikor még
nem járnak
a vonatok sem
és embriócsillag-kormos
az Éj – képtelen lebegés.
Süvítések a levegőben,
és nem látom, éppen honnan
dörren a gép,
de mégis dobhártyáim
szaggatják szerteszét e zajok,
s néha modern Zeuszok
Héráikkal civódnak,
míg Olümposz népe
a távolból kacag
vagy egyszerűen csak
rosszmájú pletykákat
sutyorog,
mert rég elutaztak
a héroszok vagy
fogyóeszközként
a szemetesben végezték…

***
A repülőtér mellett élek,
ahol záporok idején
szellemszalagok
és pici villanások hada
jelzi az anyaöl
békéjét, s a horizont
is vízszintben áll
a műszeren,
s lelkem tisztásain
őzikék pihennek,
álmuk ma is gyolcsfehér,
hiába lövi ki nyilait
az atomkori Ámor:
a végtelen repülés.


Őrizkedj…

Őrizkedj csikorgó fogakkal
kiejtett szavaidtól,
az üvegszilánkoktól,
melyek jéggé fagyasztják
lelkedben a hópelyhek táncait...
A tündöklő csillagok nyaktörő útjaitól,
a tűzpirostól és a violakéktől,
a vágytól, hogy peregjenek
előrébb az évek...
A zuhanástól,
ha megremegtet a csobbanó tenger,
és vágyódó sóhajjá lesznek perceid,
a számlálatlan baráttól,
az elcsúszó teremtés lélekrengéseitől...
Olyanok ők, mint két kereszt
között az ősi folyamok:
csak hallgatag, tünékeny dolgok,
elfeledett, vak hajnalok,
ha léted már nem e földön jár,
hanem Lelked föntről lefelé dobog,
akár zuhanásukban a csalóka Angyalok,
kik tudni vélték az igazságot
és cédrusként ragyogott
arcukon a tisztítótűz minden pokla.
Akár a vasnehezék egy bárkán,
mely csupán kenyeret adott és békét,
de megkettőztek és igazoltak
a későbbi Ágostonért és Ferencért,
hogy mégis megmásíthassák
az elfeledett múltat,
a titkos kincset, a bocsánatot,
az igézetet, s minden okot...
Őrizkedj attól, hogy porszemnyi
szilánknak érezd csupán Magad!
A látomásoktól, melyek eltorzítják
a valóság tükreit,
a ragyogó testek nászától,
a hófehér madaraktól,
a hold tányérja alatti üvöltésektől...
Bukdácsoló félelmeidtől,
a szilárd földtől,
könnyeid szivárgásától,
a hamis kézfogásoktól,
a csilingelve szálló
szappanbuborékoktól,
az estharang csengettyűszóitól,
a szaporán pergő idegen nyelvektől,
a felesleges batyuktól...
„Bizony mondom néktek,
ha olyanokká nem lesztek...”
Felesleges a verőfény, a nyár,
a városok kék selyme,
a pázsitok zöld harmata...
Mert soha semmit
nem ragaszthatsz
hiánytalanul vissza,
és nincs az a stróf,
mely mozdulataid ékét
visszaadhatja...
És nem segíthet sem
a mammon hatalma,
sem a ráció, a tiszta,
csak a hideg vasgyomra
lehet jussod még és
eltűnik az akvarell paletta,
s minden grádics csak szürke,
felhőtlen pompa,
ha önmagad útjáról letérsz,
nem találsz többé vissza!

Gyémántos bocsánatkérés
Átbalzsamozott vers
Bocsásd meg nekem,
hogy ebben a bolond világban
úgy tudok gyémántot teremni,
ha egyre csak égek
magas hőfokon, akár
mennydörgésben a viharfelhők násza
gyökeret eresztek e felbolydult zúgásban.
Bocsásd meg nekem,
hogy ebben az őrült világban
úgy tudok levegőt venni,
ha egyre csak égek.
Tűzdelejes paripák fél igazságában
némul el a hangom,
de meg soha nem alkuszom.
Bocsásd meg nekem,
ha néha lázas óráimban
acéllepkékről álmodom,
a tájat mardossa a rozsda,
minden fogyatékos,
mint a pásztor nélkül maradt csorda.
Bocsásd meg nekem,
hogy ebben a tajtékos világban
úgy tudok csak élni,
hogy szabadeséseimben
mindig Rád támaszkodom,
holott az Öröklét ígéretét
nem Te dalolod,
de képes vagy megrepeszteni
az Ég fenséges kupoláját,
s reggelre az én lelkemben
minden csupa gyémánt.


Sír az emlék

Néha felzokog ez a
reménytelenül keserű világ,
melyben ott ragyogsz valahol a
sárguló nap végetlenjében,
a holdsarlóban, a csillagok
kozmikus ölelkezésében,
a nyár végi kékben,
csüggesztetten ott tündökölsz
a vörösben botorkáló lenyugvóban,
a küllők alatti Hélioszban.
Fehér, harmadnapi Krisztus arcod
szelíden feszül a ridegen tátongó,
lélegző szeleknek bánatában,
neved egy sírkövön vacog
megkopott aranyában.
Mégis Tiéd az újjászülető mosolyba
szédülő langyos tavasz,
mi gyengéden dédelgetett álmainkból
új és friss rügyeket fakaszt,
s lágy szellőivel öleli át a fákat,
bokrokat és a házat,
mely nem ismeri még ezt a lázas,
karcos valóságot.
De Tiéd az ősz is, az elmúló
és hallgatag szőnyegavart termő,
a száraz karú, kopár- tüzesen
lüktető álombirodalom, mely,
mint tűnő pillanat, elvész,
elszakad, hiába kiáltanék,
Ne hagyd felednem a
Magaddal hozott szépet,
a bennem ma is élő ősi
igézet-rétet.
Lebegő emlékfoszlányaid
gyémánt koporsók,
csöndesen dúdolók,
és pergetik gyöngyeik
a négy szál gyertyán,
melyek befedezik
Lelked szarkofág délibábját
a régmúltnak azon a napján,
mikor a fehér szélén fekete táncolt,
kesztyűs kezek, nyúzott arcok
és megfáradt pillanatok
ledőlni készültek,
sírba bukni, ácsolni
és keringőzni, s ezt
a csonthús valóságot
mindörökre elfeledni.
Testem, akár a moly rágta ruha,
mára véges-szürkén csavargó
tükörbe ágyazott ezerarcú bánat:
magányos temetők és elnémult,
évmilliárdok vegetációja,
mégis elrejtem halálod,
féltem, óvom, mint egy félénk kisfiút,
csontpikkely szárnyaimmal burkolom.
És magammal vittelek
nagyon mélyre,
legbelülre a világtól
elrejtett sötétségbe,
hogy senki se lásson,
hogy senki se bántson.
Immár enyémek is
az örök temetők,
a szertefoszló, hideg
szemfedő rongyok,
a gyász szívét is elfedők,
az évek pergésével
részemmé lettek
a bennem is bomló
hallgatag testek.
És mára mindent szeretek,
ami lecsukott, és ami
már korhadó: a leszögeltet,
a láthatatlan láthatót,
a sírok zugában megbúvó
sorvadást és életet,
a begubózott bábokat,
a születő lepkéket
nevelte bábarcokat,
és újratanulom Neved,
mert különben már csak
az én részem maradsz,
mit nem osztottam meg soha,
annyira enyém voltál…
Hallod?
Sír az emlék.
S Te tudod egyedül,
ma is milyen zokogva fáj.




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes