Horváth János - Mitől jó, illetve rossz egy alkotás?

Feltöltötte: Kelet folyóirat - szerkesztő, dátum: vasárnap, augusztus 21, 2011, a következő rovatban: A MAGYAR ESSZÉ Esszék Horváth János |

Mitől jó egy alkotás

Sokan, sokfélék vagyunk, és mindannyian rendelkezünk a kifejezés eszköztárával ilyen, vagy olyan szinten. Ettől vagyunk emberek. Vannak gondolataink, és ezeket a gondolatokat képesek vagyunk közvetíteni verbálisan, vagy cselekedeteink által. Úgy gondolom, hogy aki jól közvetít – tehát jól ír, előad, zenél, fest, vagy tárgyakat hoz létre, formál, alakít –, lehet rossz ember, a szó erkölcsi értelmében. Mert a jó és rossz fogalma erkölcsi kategória, és a mindenkori társadalom etikai normáinak megfelelő tartalommal értelmezhető csak. Az emberevés rossz dolog a keresztény társadalmakban, de a kannibál törzsek emberevési szokásai nagyon is racionális megfontolásból alakultak ki.

    A művész ember nem attól alkot nagyszerűt, hogy jó ember, hanem azért hoz értéket létre, mert a társadalom, amelyben alkotott, vagy az utókor, amely felfedezte magának az alkotásait, értékeli a produktumát. Ritkábban a művész életében, gyakrabban annak halála után, bizonyos időtávlatból szemlélve az életművet, beleillesztve a saját kulturális, szociológiai környezetébe. A művészethez, az alkotón kívül, szükség van a befogadó közegre is, amely vagy képes felismerni az alkotásban az értéket, vagy nem. A kérdés azonban minden korban azonos, hogy tudniillik, mitől válik egy alkotás művészi értékké? Vagy más oldalról közelítve a problémát, milyennek kell lenni az alkotónak, hogy valódi értéket hozzon létre, maradandó, művészi értéket? Mert az ugye világos, hogy az alkotás sokszor elválik az alkotójától, és valamilyen misztikus ködfátyol, ha jobban tetszik, legenda övezi az alkotó személyét, miközben alkotásai felbecsülhetetlen kulturális értéket képviselnek.

Kohut Katalin azt állítja, a művésznek elsősorban igazságosnak kell lennie. Példát is felhoz rá, Móriczot. Móricz társadalomábrázolása igazságos ember létéből fakad, vagyis szerinte, ahhoz hogy valaki igazságosan (tisztességesen) ábrázoljon, az igazságot közvetítse, magának is igazságosnak kell lennie. Nyílván, képtelenség elvárni a művésztől, aki elsősorban emberből van, hogy a hétköznapjait úgy élje, minden pillanatában igazságos legyen úgy, ahogy azt írásaiból kiolvasni véljük. Szerintem helyesebb az őszinteséget az első helyre tenni az igazságos helyett. A jó íráshoz őszinteség kell, nem pedig az igazsággal való azonosulás. Lehetséges, hogy aki őszinte, az igazságtalan, mert az igazságosság nagyon is relatív fogalom. Az úgynevezett igazságos társadalom igazságos volt, mert jogegyenlőséget hirdetett, és nem tett különbséget a szegény ember és a gazdag, tehetős ember jogai között, mégis, igazságtalan módon bánt a tehetséggel, igazságtalan módon uniformizált. Ugyanakkor, sokan őszintén hittek egy igazságos társadalom megvalósításának lehetőségében, de a normákat illetően, alaposan melléfogtak. Ma már tudjuk, igazságos társadalom nem létezik.

A jóság egy másik kategória. Ezzel nincs is semmi baj. Kosztolányi égszínkék szemét látva sokan hajlamosak a jóembert látni benne. De vajon, a jóságos Kosztolányi attól nagyszerű költő-e, hogy szeméből a jóság sugárzik, vagy a nagyszerű versek alkotója lehetne akár ébenfekete szempárral is megáldva, akkor sem alkotna silányabb műveket? Nos, nem nehéz belátni, hogy a jóság sem feltétlenül, – mint szemekből kiolvasott, értékítéletre hajlamosító következtetés –, követelménye a művészi alkotás létrejöttének. Lehet-e Bertold Breht-et jóságosnak mondani? Életrajza alapján, talán nem annyira ez a legszembetűnőbb tulajdonsága. A Kaukázusi krétakör mégis nagyszerű példája a jóság ábrázolásának. Az természetes anyai ösztönök mellett a bírák jósága, és igazságérzete győzött a kor racionalitása felett. Talán, ezért is olyan időszerű, ez a nagyszerű alkotás. És akkor helyben vagyunk. Mert Ady sem attól nagy költő – és valóban a jóság, sok esetben ízlés kérdése –, mert olyan jó ember volt – és még igazságosnak sem mondható, mert istenes versei sokak érdekeit, ízlését sértették –, hanem attól, hogy versei minden korban tudtak gondolatokat ébreszteni, és aktualitásukból mit sem vesztettek az elmúlt évtizedek alatt. Levonhatnánk a következtetést, az alkotó jósága sem feltétlen követelménye a mű nagyszerűségének, időtállóságának, művészi értékének. De ne hamarkodjuk el az ítéletet, a jóság belűről fakad, és az alkotás mindig jó szándékkal jön létre, akár a pokolba vezető út, amely jó szándékkal van kikövezve.

Kohut Katalin szerint,  egy fontos kritérium a szeretet. Nos, a szeretet szükségessége semmi kétséget nem ébreszt bennem. Nyilvánvalóan, itt az alkotás szeretetéről van szó, de az olvasók, illetve a befogadók szeretete sem mellékes az alkotás megítélése szempontjából. Joggal feltételezhető, hogy az alkotó, a művész szereti azt, amit alkot, különben nem tenné, nem szenvedné meg egyetlen mű létrejöttét sem. Az anyag szeretete, és ismerete átsugárzik az alkotáson. Az írónak ismerni kell a nyelvet, amelyen ír, a szobrásznak pedig mélyreható ismeretekkel kell rendelkeznie az agyag természetét illetően, különben képtelen lenne megvalósítani anyagba álmodott elképzeléseit. Vagyis, a szeretet fontos, de a korlátok ismerete elengedhetetlen. Sokan esnek abba a hibába, hogy a művészet által önmagukat akarják megvalósítani. A művész nagyságát az adja, hogy adni akar, nem önmegvalósítani. 

Mitől rossz az alkotás

Az emberi tevékenység során létrejött produktumok többsége az életünk nélkülözhetetlen részévé vált, termelőeszközök, használati tárgyak, vagy éppen fogyasztásra szánt élelmiszerek formájában. Az ember nyomot hagy maga után, mert tudatni akarja a világgal, hogy egy rövid ideig lehetett része abban a kegyben, amit létezésnek neveznek. A tudomány, és a technika fejlődésével egyre tökéletesebb eszközöket hoz létre, hogy a mindennapjait kényelmesebbé, kiszámíthatóbbá, élhetőbbé tegye, hogy a természettel való viszonyának megromlását valamiképpen kompenzálja.

De van az emberi életnek más, nem közvetlenül a mindennapi megélhetéshez szükséges javain kívül, olyan igénye is, amely éppúgy nem maradhat kielégítetlenül, mint a kényelmét szolgáló objektumok többsége utáni sóvárgása. Ez a szellem vágya a kiteljesedésre, az emberiség nagy találmánya, a művészet. Történelmünk során szert tettünk arra a tudásra, amit szellemi örökségünk részeként tartunk számon, és próbálunk átörökíteni utódainknak is. A kezdetben praktikus barlangrajzoktól – amelyek elsősorban az információ átadásának, és az őskori oktatásnak voltak a rekvizitumai –, egészen a gigantikus méretű építészeti alkotásokig bezárólag, minden az emberiség örökségének a része. De vajon, mitől válik egy produktum, egy ember által létrehozott készítmény a maga anyagi valóságában, megjelenésében művészi alkotássá, mitől érdemli ki ezt a minősítést?

Ha azt kutatnánk, mitől nem az a szóban forgó mű, könnyebb dolgunk lenne? Nos, nem gondolom, hogy pontos definíciót fogalmazhatnánk meg, bármely esetben is, de meglátásom szerint, közelebb jutunk a megoldáshoz, ha azt vizsgáljuk, mitől válik az emberi tevékenység művészetté, mitől lesz a mű, művészi alkotás, és aztán levonjuk a következtetést, hogy mindaz, ami nem jellemző a művészetre, a művészi alkotás létrejöttének folyamatára, alkalmas arra, hogy megtudjuk, mitől nem művészi alkotás a létrejött termék.

Első pillanatra faramucinak tűnhet ez a fordított gondolkodás, de könnyen beláthatjuk, hogy azt megmondani, hogy valamely dolog miért nem az, ami, nehezebb, mint a mibenlétének ismérveit feltárni. Én magam azonban nem vállalkoznék olyan feladatra, amely meghaladja a kompetenciámat, vagy egyszerűen csak nincs meg a kellő felkészültségem hozzá. Ezért hívom segítségül a középkor nagy művészét, polihisztorát, Michelangelót: „Rám bízták a kőtömböt, ebből faragtam ki a kolosszális Dávid szobrot. Azóta gondolom úgy, hogy minden kőben benne rejtőzik egy szobor, csak ki kell onnan szabadítani.”

Horváth János

Oszdd meg:

HASONLÓ TARTALMAK: