ÚJ TARTALMAK

Varga Nóra - Bethsabé


Későre járt. A szürkülő égboltot egyre sűrűbben pettyezték be az egymás után kigyúló csillagok. Mint valami óriási palást, úgy borult rá a Sínai-félszigetre a sötétség. Hóreb hegye szinte egybenőtt a feketülő boltozattal. Jeruzsálemben meggyújtották az út menti fáklyákat, csak a Golgotára vezető ösvény veszett bele a titokzatos homályba.
Uriás aranykupolás, márványlépcsős palotáját is körbe rakták cédrusillatot árasztó kanócokkal. A kinti fény hirtelen beröppent a drágakövekkel díszített kapu mögé: a szolgák szinte egyszerre világították meg a hatalmas termeket és a tágas szobákat.

   A gyengéd párákat kibocsátó fürdőkamra bejáratánál két feketebőrű rabszolga várakozott. Ágyékkötőjük a legnemesebb és legfehérebb lenvászonból készült. Az oroszlánlábas ezüstkádban színültig állt a Jordán csillogó vize. Tetejét majdnem teljesen belepték a bódító rózsa- és jázminszirmok.  A kád szélei síkosak voltak a virágok kelyheiből kipréselődő dús olajcseppektől és a sivatagi karavánok hozta drága fűszerektől.  Az ajtó mellett tiszta vízzel teli, finom kis ezüstkorsók sorakoztak. 
A helyiség levegőjében fojtó rózsapárlat gomolygott.  Az aranyszálakból szőtt, átlátszó függöny meglebbent. Bethsabé elmerült a virágszirmokkal szórt vízben. Kezébe metszett kristálytükröt vett, melyben arca fehérségét, szeme kékségét szokta nézegetni. Szeme a tenger számlálhatatlan árnyalata, haja éjszínű, mint a holló szárnya. A titokzatos sötétből egy fiatal férfiarc szögletes formáit verte vissza a gyertyák fénye. Nem ijedt meg, inkább rácsodálkozott. Mindazonáltal idegennek érezte ezt a szájat, és a parázsló tekintetet, ami mohón itta keble mezítelenségét. De mégis, a nézés mintha ismerős lett volna. Igen, Uriás szeme ilyen: tele vággyal és érzéki szenvedéllyel.
 Egy kis szolgálólány lépett a kád mellé, úrnője puha haját leöblíteni. Az ezüstkorsó koppanva esett a márványpadlóra.
– Te ügyetlen! – csapta pofon a leányt, aki a tükörképtől megriadva elejtette a kancsót.
Éjjel szívdobogva ébredt. Halántékán egy ér megvadulva lüktetett. Az esti arcot látta, Dávid király szenvedélytél izzó arcát.
Reggel rosszkedvűen kelt. A szolgáktól megtudta, hogy pirkadatkor Dávid embere járt a házában. Róla kérdezősködött. Ez megnyugtatta. Tudta, hogy a király még a ma el fog jönni. Váltakozva vett forró, majd jéghideg fürdőt, hogy bőre még hamvasabb legyen. Masszírozás után drága illatszereket locsolt testére, talpát is finom olajjal kente be. Kezére és arcára balzsamos pakolást rakatott. Haját fürtönként aranyszálakra csavarták.
– De vajon csakugyan eljön-e? – kérdezte magától minduntalan. Hátha csak képzelte az egészet. Talán nem is volt a tükörben senki, csak a gyertyafény űzött gonosz tréfát vele…
  Estére egészen elbágyadt a hosszú várakozásban. Lenge, lazaszövésű ruhában lustán ült az oroszlánbőrrel bevont ébenfa kereveten, hosszú combjait a drágakövekkel kirakott kis zsámolyon nyugtatva. Akkor belépett az ajtón a király. Alacsony, de izmos testén egyszerű fehér bő köpenyt, lábán finom kecskebőr sarut viselt. Ékszer egyáltalán nem volt rajta. Megállt előtte és illő hódolattal köszöntötte, majd leült a szemközti kerevetre. A szolgák tudták a dolgukat: bőséges enni- innivalót tettek az apró asztalkára, majd diszkréten becsukták a nagy, szárnyas ajtót.
– Melyik borból adjak? – Résnyire csukott pillái alól zafírtűzzel lobogott elő a vágy.
Aranyserleget tett a király elé.
– Van itt egy, amelynek olyan a színe, mint a zúgó Jordánnak – forró kezét Dávidéra csúsztatta. – Ha ezt iszod, boldogság költözik a szívedbe. 
– Aztán ez itt – mutatott rá az egyik kristálypalackra –, ez olyan, mint az olvasztott arany.
Bársonyos, de éget, mint a tűz. Ha ezzel oltod szomjad, szemeidre hályog borul, minden gondod elfeleded. – Dávid ebből kért. El akarta feledni Nátán próféta szavait, mely az Úr haragját zúdította rá. El akarta feledni azt is, hogy Bethsabé Uriás felesége. Ezen az estén nem gondolt másra, csak a vágyra, mely előző éjszaka oly’ erősen égette, mint a láng. Szárnyával végzetesen perzselve meg szívét, lelkét.
– Mondd, igazán szeretsz? – ezt már akkor kérdezte tőle Bethsabé, amikor csapzottan  hevertek egymás mellett, izzadtságtól gyöngyöző testtel. A hajnali szél olajfák édes illatát hozta a szobába.
– Szeretlek, mint az aszúszőlőt – felelte Dávid rekedten –, mert illatos borként a felejtés  pillanatnyi mámorával ajándékozza meg az embert. Szeretlek, mint a mélázó muzsikaszót, mert a hárfa édeni hangja balzsam a meggyötört léleknek.
– Bor és zeneszó…  –  suttogta kezével babrálva a sűrű fürtök között – Ha veled vagyok nem számít semmi más…
– Esténként mindig találkoztak. Lassan fedezték fel egymás testét, pontról pontra haladva. Mint a sivatagi szomjazó, amikor oázishoz ér, ők sem tudtak betelni a másikkal. Aztán a mag, melyet Dávid király minden éjjel szorgalmasan elültetett, egyszer csak kicsírázott. Bethsabénak fia született.
Forró, aszályos meleg volt, a baba is nyugtalanul aludt. Behallatszott hüppögő sírása és a dajka mormogása.
– Nem akarom, hogy hazajöjjön! –  Bethsabé meztelen lábával belerúgott a baldachint tartó ébenfaoszlopba – Nincs joga hazajönni, érted?  Miért nem tud meghalni, mint más katona? – Dávid elkomoruló szemmel hallgatott.
Uriást harcközben érte a vég. Egyik este a király hozta hírt, melynek hallatán egy pillanatra lelkiismeret-furdalást érzett. Aztán már csak a szabadság mámorító ízét. Semmi sem állja útját, végre királyné lehet!
    A királyi palotában lévő boltozatos fürdőkamrában párás meleg illatok gőzölögtek. Bethsabé rózsaolajokkal teli, bonyolult mintákkal díszített aranykádjában feküdt, jóleső érzéssel nyújtóztatva ki formás végtagjait. Kis elefántcsontnyelű kézitükrében szabályos arcát és opálosan ragyogó szemét tanulmányozta, mikor hirtelen felrémlett benne a fia képmása. Egyszerre tudta, gyermeke halott. Kezéből csörömpölve hullott ki a tükör, feje aléltan hanyatlott a puha mézszínű bőrből készült támlára.
  Hallotta, hogy Dávid már napok óta böjtöl és imádkozik azért, hogy a kis Jonatán meggyógyuljon. Anyai szíve nem hitt Nátán prófétának sem, aki Isten ítéletét hozta el. Külföldről jött orvosoktól, idegen papoktól várta a csodát. De hiába, mert fel van vésve Mózes kőtábláira az Úrnak parancsolata: életet az életért. Kisfiának parányi létét kellett adnia Uriásért cserébe.
A hálóterembe is behallatszott a siratóasszonyok éneke. Egészen naplementéig folytatódott a monoton jajveszékelés. Bethsabénak a zajtól megfájdult a feje és hányingerrel küszködött.  Alig várta, hogy este végre kettesben maradjon Dáviddal. 
A király olyan erővel ölelte, mint még soha. Fáradtan, egymás karjaiban feküdtek az átforrósodott ágyon, az éjszaka tompa neszeit figyelve. Lassanként enyhült Dávid szorítása, fülét halk, egyenletes szuszogás ütötte meg.
– Ad majd az Úr másik fiút – simította meg keskeny kezével Bethsabé az alvó király
göndör szakállát.
– Csak idő kérdése és újra gyermekem lesz  – a gondolat édessége könnyű mosolyt csalt halovány arcára. – Salamonnak nevezem el…  –  Ezzel a titkos és gyönyörű reménnyel végre ő is elszenderült. 


Varga Nóra




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes