ÚJ TARTALMAK

Varga Nóra - A smaragdgyűrű



„Azokban a napokban, a mikor Ahasvérus király üle a királyi székében, a mely Susán várában volt, uralkodása harmadik évében lakomát szerze minden fejedelmének és szolgáinak: Persia és Média hatalmasai, főemberei és a tartományok fejedelmei előtte valának., midőn mutogatá országa dicsőségének gazdagságát és az ő méltóságának fényes díszét sok napon át, száznyolcvan napig.”(Eszer könyve, I.2-4.)
„Hetedik napon, mikor megvidámult a király szíve a bortól, mondá Méhumánnak, Biztának, Hárbonának, Bigtának és Abagtának, Zetárnak és Karkásnak, a hét udvarmesternek, a kik szolgálának Ahasvérus kirűly előtt, hogy hozzák el Vástit, a királynét a király elé, királyi koronával, hogy megmutassa a népeknek és fejedelmeknek az ő szépségét; mert szép arczú vala.” (Eszter könyve, I.10-11.)

A fehér márványoszlopok közé hirtelen beszökött a kert hűvös szaga. A rózsalugasok szinte visszaköpték a nappali hőséget: a virágok szirmain illatos pára fénylett.  Az ezüstös olajfák egészen feketék lettek, és a csúcsos, arannyal borított tornyok közé szép lassan bekúszott az éjszaka. Sötét karjaival puhán fonta körbe a legyőzhetetlen Szúza várát. A hatalmas, csillogó márványlapokkal fedett teraszokon, a boltíves termekben mind meggyújtották a fáklyákat és az egyiptomi fáraó ajándékát, a varázslatos küfigolyócskákat. A menta és a citromfű illatú tömjén elbódította a már hetedik napja mulatozó méd és perzsa fejedelmeket. Mint a szökőár, úgy folyt a sokféle fehér- és vörösbor az alabástrom- és aranykorsókból.
– Jöjjön hát Vashti! – Adta ki a parancsot Xerxész, akinek ma este különösen jó kedve volt.  És ment Méhumán meg a többi udvarmester, hogy teljesítse a király parancsát.
   Az asszonyház kertjében az árnyas lombok alatt válogatott szépségű nők ültek, és vidáman fecsegtek. Előttük kicsi, míves arany-, ezüstkelyhekben édes bor. Mivel már sötétedett, egymás után lobbant fel az illatos gyertyák fénye a gazdag gyöngy- és ékkőberakással díszített alabástrom asztalokon.
– Mit akarsz? –  villant rá Méhumánra Vashti királynő tekintete. A szeme két ragyogó obszidiánkő. Termete nyúlánk és kecses, mint a ciprusi Aphrodythének. Keble két feslő rózsabimbó, dereka nádszál, bőre sima, mint a hajnali víztükör. Súlyos fekete hajkoronáját bonyolult fonatokkal tűzték a fejére.  Ruhája bíborvörös, finoman szőtt gyapjú, melyet a melle alatt vékony aranyzsinórral fogott össze. Lábán aranylemezkékből készült saru. 
– Úrnőm – Méhumán meghajtotta ősz fejét a büszke szépség előtt – a király látni óhajt.
– Azt akarja, hogy táncolj a vendégeinek – szólalt meg behízelgő hangján Abagta is.
– Jöjj velünk, úrnőm! – Kérlelték az udvarmesterek, mind a heten. – Tégy a karjaidra súlyos aranykarpereceket, s bokáidra is rakj, hogy csengésük a király szívéig érjen!
Vashti gazdag méd fejedelem kényes leányaként nőtt fel egy tágas palotában. Nap mint nap három szolgálóleány leste parancsait. Ha felébredt, egy kedves leány megfésülte derékig érő sűrű fényes és sötét haját. Ezüst tűkkel megtűzte, gyémántos porral meghintette, hogy szebben ragyogjon. A második a reggelijét hozta, majd felöltöztette a legfinomabb, legrafináltabb gyapjúruhákba. Kecses lábára aranysarut adott, formás karjaira vastag aranykarpereceket. Ujjain drága gyűrűk csillantak. Az ötödik – egy szép, tiszta szemű leányzó – énekével vidámította, meséivel elbódította és lantja pengetésével szívében eddig sosem érzett, furcsa vágyakat ébresztett.
Esténként, mikor a hold kerek lámpásként világította meg a hűs kertet, és a virágok kelyheiből balzsamos illat áradt, gondolataiba merülve sétálgatott a különleges fák, bokrok között.  Egy ilyen varázslatos éjszakán pillantotta meg őt. Atyjához jött látogatóba, de nem sokáig maradt. Gyönyörű hattyúfehérségű lován, mely tornyos palotát ért, úgy ült, mint maga Mithrász. Utána hetekig leste szívdobogva, de nem jött. Már szinte feladta, akkor megint itt volt.
– Ki ez? – Kérdezte közömbösséget tettetve az ajtónálló szolgától.
– Nagy úr ez, úrnőm – felelte készséggel az ember –, ő lesz, ki majdan atyja, Dáriusz helyére lép!
– Úgy, szóval ő az a híres-neves Xerxész? – gondolta magában Vashti. – Ő az, ki száz lépésről eltalálja a vágtázó vadat, ki tíz fegyveres harcossal elbánik egymaga, ki puszta kézzel megfojtja az oroszlánt és olyan hévvel öleli a nőket, ahogy még férfi sosem ölelt…
Ezután mindig azon mesterkedett, hogy Xerxész is észrevegye őt. Szépségének már kezdett híre menni, így kérőkben nem volt hiány. De atyja – mint ahogy ő is – gőgös volt, a leghatalmasabbra várt.
Szokásává vált minden délután kikocsizni. Ebéd után gondosan szépítkezett, finom ruhát öltött, és könnyű, kis hintóján a városban lévő öregtemplomhoz hajtatott. Oda, ahol az örök tüzet őrzik. Ott imádkozott hozzá, Ahura-Mazdához, ki a legfőbb jó volt. Olykor csatlakozott a templomban énekelő szent papokhoz. Úgy érezte, hogy a himnuszok által átjárja a jóság, lelke megtisztul bűneitől. Óraszám elnézte, ahogy a szent emberek az igazság tüzét táplálják az üstben.  Néha nem énekelt, inkább áhítattal hallgatta gyönyörű dalaikat, és Xerxészre gondolt.
  Aztán, mikor már maga sem remélte, ott állt kapujuk előtt az ifjú herceg. Először apjával tárgyalt hosszasan, majd őt is meglátogatta. Egy pompás vésetekkel díszített smaragdgyűrűt hozott jegyajándékul.
– No lám – jegyezte meg este a kezét dörzsölgetve az apja –, hát mégis eljött ég és föld urának legnemesebb fia…
Tavasszal, mikor a gyümölcsfák is nyitják virágaikat, akkor tartották meg a világra szóló lakodalmat. Vashti bokáig érő, áttetsző, finom, fehér gyolcsruhájában, kibontott fekete hajával maga volt a szépség és a fiatalság. Nála szebbet még a szájtátó emberek sokasága sem látott.
A hét napig tartó lakomán a méd és a perzsa előkelőség színe-java mind ott volt. A nők nem ülhettek a férfiak asztalához, így külön ünnepeltek. A kertben felállított, ragyogó aranyoszlopos, hatalmas bíborsátorban mulatozhattak.
Az esküvő utáni első éjjelen két fehér lenvászonruhába öltözött szolga jött érte, és a királyi hálóterembe kísérték. Egyszerre gyengeség fogta el, hagyta, hogy vezessék. Feje szédült az átélt izgalmaktól, lába remegett a fáradtságtól. A szobában Xerxész várt rá. A homályból két leány lépett elő, és a fürdőkamrába kísérték. Ott már elő volt készítve minden. Egy nagy alabástrom kád állott a lenge függöny mögött. Elnyúlt az illatos vízben, míg tagjait puha kendővel lemosták, majd finom vásznakkal itatták fel bőréről a nedvességet.  A legdrágább olajokkal kenték meg testét és egy arannyal dúsan hímzett, áttetsző hálóruhát adtak rá. 
Öt évig volt boldog. Xerxész elhalmozta szebbnél szebb ékszerekkel, ő mégis a jegyajándékul kapott smaragdgyűrűt hordta a legszívesebben. Szinte talizmánként tekintett rá, mely megvédi őket a gonosz, ártó erőktől.
– Ha ez elveszne egyszer – gondolta magában a királynő –, akkor a boldogságunknak is vége szakadna… 
Aztán egy szép napon az öreg király, Dáriusz megtért ősei mellé és Xerxész került a trónra. Politikai okból ugyan, de több olyan ellenséges fejedelem lányát is el kellett vennie feleségül, akik életükkel feleltek a megkötött béke betartásáért. Hirtelen benépesült az asszonyház gyönyörű lányokkal. Az egyik alacsony, vékony termetű és szőke volt, mint a csurgatott méz, bőre fehér, mint az alabástrom. A másik nyúlánk és kecses, akár egy gazella. Arcát dús, vörös haj keretezte, fitos orra tövén pedig néhány huncut szeplő lapult. A harmadik sötét hajú volt, mint ő, de a bőre sokkal világosabb. Mind szép volt, de mindegyik másképp.
– Miért vagy mindig szomorú? – kérdezte egyszer tőle a király, mikor kettesben feküdtek a baldachinos ágyon. – Nem örülsz annak, hogy velem lehetsz? Érezned kell, hogy te vagy az asszonyok közt az első! A legszebb és a legkedvesebb asszonyom, te vagy… És amíg én vagyok élet és halál ura, két nép, perzsák és médek mindenható királya, ez így is marad…
Ő hinni akart neki. Hinni akarta, hogy Xerxész csak őt szereti. De valahogy mégsem sikerült, mivel túl sok keserűséget hordott már a szívében. Aztán meg az asszonyházban egyre-másra születtek a gyermekek. Kisfiúk és kislányok sorban egymás után. Mindenkinek volt már, csak neki nem. Igen, ez lehetett a legfőbb baj, a gyermektelenség. Ő, aki a legelső volt köztük, most még a legutolsó szolgálót is irigyelte a ruhájába kapaszkodó apróság miatt.
Sem a papok fohásza, sem az orvosok tudománya nem segített. Vashti már nyolcadik éve volt Xerxész első asszonya, de még eddig egyszer sem gömbölyödött a hasa az olyannyira áhított gyermektől.
Néha a király – hogy Vashtit jobb kedvűnek lássa –, zenészeket hívatott a palotába. Afféle bohém csepűrágókat. Vidám nótákat énekeltek és különös hangú sípjaikkal kísérték a dalokat. Volt úgy, hogy táncoltak is. Ilyenkor az egész asszonyház zengett a pajzán muzsikaszótól és a kacagástól. Csak Vashti nem nevetett soha.
Egyik reggel sehol sem találta a smaragdköves gyűrűjét. Mindent felforgatott érte, de hiába. Megijedt, és rossz ómennek tartotta.
– Vajon hová lett? – ült a szobájában lévő ezüstkereveten szomorúan. – Rossz előjel ez, nagyon rossz…
Már hetedik napja tartott a mulatozás az egész palotában. Ő is ott volt a vidám asszonyok közt, amikor Méhumán és a többi udvarmester odament hozzá a király parancsával. Érezte, hogy arcát elönti a düh pirossága. Még hogy ő, a király első asszonya úgy táncoljon a részeg fejedelmek előtt, mintha egy utolsó szajha volna? Szeme villámokat szórt haragjában. Elkergette az udvarmestereket és a szobájába sietett.
Tudta, hogy sorsa ezzel megpecsételődött. Aki a királynak ellenszegül, az halál fia. De nem a bárdolatlan hóhér kezétől akart a túlvilágra jutni. Kiszaladt a palotából, ki a kert hátsó része felé. Marka apró kis fiolát rejtett, melyben egy kobra gyorsan ölő mérge volt. A fáklyafények ezt a részt már nem világították meg annyira. Leült egy nagy fügefa árnyékába és felhajtotta a palack tartalmát.
– Nahát, milyen furcsa – gondolta, miközben a halált várta –, ez nem is fáj… – Kezével végigsimított a pázsit bársonyos levelein, és ujjai megakadtak valamiben. A smaragdköves gyűrű volt az, melyet egész nap hiába keresett.
  Aztán fázni kezdett. Először csak apróbb borzongások jöttek rá. Megrázták kezét, lábát, összekoccantották fogait. A hidegség végigfutott egészen a lábáig. Nehéznek és merevnek érezte a végtagjait. Akkor lefeküdt a fűbe. A szeme is lecsukódott. Teste egy kevés ideig még őrizte a nap melegét, szeme a virágok tarka színét, ajka a méz édességét. Orrában még ott lebegett az érett gyümölcs illata. Szép lassan hunyt ki az obszidiánkövek csillogása, fényét elnyelte az örök sötétség.
Amikor hajnalban rátalált a kertészfiú, teste már teljesen hideg volt. De tenyerében még akkor is azt a smaragdgyűrűt szorította, mely egykor a király jegyajándéka volt. 



Varga Nóra




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes