Valamikor nagyanyám nylonotthonkát öltött, nagyapám drótkerítést húzott a kertre és a vasbeton lett a kapuzábé. Mikor felfogtam e külsőségek átkát, onnan számolom a világvégét.
A paraszti világ összes szelleme műanyagpalackba záródott.
Onnan már csak céllövölde és sergő a búcsú, onnan már csak bevásárlás a karácsony és a húsvét szakralitása pacsuli bűzbe fulladt. A matéria (tőlem lehet kapitalista, tőlem lehet kommunista a neve) templomajtó-berúgó fegyvercsörgése a világháborúkban, Trianonban, lágerekben kivéreztetett népemet egyrészről elkápráztatta, másrészről mellbe döfte. Az újdonság varázsa hatott, a hamis szólamok, az anyagi javak felhalmozásának életveszélyes spiráljára ültette fel őket, számkivetve ingázásba, szellemi-lelki törékenységbe.
Jutalmam és ihletettségem kiindulópontja, hogy ismerhettem őket. Ez a kezdete a világomnak, ez teszi zárójelbe az egzisztenciális sodródást, ez tesz lázadóvá, a fennálló „rendek” ellen. Mély a múltnak kútja – szokás mondani –, ebből a mélységből kell egy bögre vizet vennem, s életük momentumait önmagamon, önmagamban felfedeznem. A falu harmonikus létre törekedett a természettel, annak adományaival, legyen az paraszt, pásztor vagy kézműves. Itt születtek a dalaik, táncaik, a tárgyalkotó szellem ezekben a közösségekben lelt egyensúlyt az alkotó és „megrendelő” személyében.
Jutalmam és ihletettségem kiindulópontja, hogy ismerhettem őket. Ez a kezdete a világomnak, ez teszi zárójelbe az egzisztenciális sodródást, ez tesz lázadóvá, a fennálló „rendek” ellen. Mély a múltnak kútja – szokás mondani –, ebből a mélységből kell egy bögre vizet vennem, s életük momentumait önmagamon, önmagamban felfedeznem. A falu harmonikus létre törekedett a természettel, annak adományaival, legyen az paraszt, pásztor vagy kézműves. Itt születtek a dalaik, táncaik, a tárgyalkotó szellem ezekben a közösségekben lelt egyensúlyt az alkotó és „megrendelő” személyében.
Sokan, sokszor leírták már, milyen hatalmas szellemi-tárgyi tudással rendelkezik ez a nép.
Természetesen nem csak a miénk, de nyilván leginkább ez ismeretes számomra. Most mégis egy más nép fiától idéznék, ami talán sokak számára merész: egy friss olvasmányélményből fakad, Szolzsenyicin: A fölről.
„A föld csodálatos áldott képessége, hogy termést hoz. És jaj azoknak a közösségeknek, amelyek nem tudnak élni e képességével. De a földnek nemcsak gazdasági haszna, hanem erkölcsi jelentősége is van. A földhöz való ragaszkodás meggyengülése nagy veszély a népi karakter számára. Pedig a paraszti érzést mára sikerült úgy elfojtani, kiölni a népünkből, hogy talán már fel se lehet támasztani.”
„Minden reformhoz a lehető legszerencsétlenebbül láttunk hozzá. Tönkre tesszük az ügyet, elvesszük az emberek maradék bizalmát is a hatalom ígéretei iránt.”
„Ha az élet valamennyi területén számítunk az öntevékenységre, miért éppen a föld esetében vetnénk el a lehetőséget? Ha megtagadjuk a falutól a magántulajdont, akkor örökre eltemetjük a vidéket.”
„Mára sikerült kiirtani a paraszti réteget, annál több viszont az árnyékgazdaságban meggazdagodott spekuláns, gátlástalan ügyeskedő, akik már túljutottak az elsődleges tőkefelhalmozáson, és akiket a mai korrupt közigazgatás nem képes megbízhatóan ellenőrizni,’részvénytársaságok’, ’szervezetek’, ’szövetkezetek’ cégére alatt valóságos latifundiumokat vásárolhatnak fel. (Nem szólva arról az eshetőségről, hogy külföldiek is vásárolhatnak földet.) Az ilyen vásárlásokat semmi szín alatt nem szabad megengedni. Ha a földet nagybirtokosok szerzik meg, az erősen megnyomorítja a többiek életét. De nem engedhetjük meg az ilyesmit már csak azért sem, mert előre látható földünk közeli túlnépesedése is.”
A fent szóba került úr éleslátású, szigorú gondolatait nem kommentálom, teljesen egyértelmű.
„A politikának nem szabad fölemésztenie a nép lelkierejét és alkotó szabadidejét. Az embernek a jogain kívül meg kell védenie, fel kell szabadítania a lelkét az értelmi és érzelmi élet számára is.”
Erkölcs, lelkierő és alkotó szabadság! Bármelyiket vizsgálom, külön-külön, vagy egyben, mindtől agresszíven ellökték és hiányához hozzászoktatták népem. Joga lett olcsósított anyagi függetlenségre. Joga lett individuumának feszültségét géppel generált képi mámorba fojtani, ezzel az alkotószenvedélyét kiiktatni, szabadságérzetét deformálni.
Paradigmaváltásra lesz szükség. Alighanem el kell szakadnunk a belénk plántált „jólét” illúziójától, annak minden anyagi és szellemi maszatolásától.
Nem kívánok most belemenni a környezeti etika-egyébként kiemelkedően fontos-témakörébe, mert nem erről kívántam írni.
S nem is kívánok belemelegedni egy magas kultúra-népi kultúra, a nem tudom ki által diktált urbánus-népi vita mindig újraizzó és vitájába.
Elég annyi, hogy a kettőt együtt szemlélem nagyszüleim elveszítése óta.
Amíg a szakralitás lendületben tartja mindkettőt, amíg az egyén a közösség fájába tudja készségeit, látásmódját oltani, tisztán látunk.
Amiért ezeket a sorokat írom – ha lezárul a boríték, majd eszembe jut még egy csomó dolog – nagyon egyszerű: van egy kedves dalom. Aki ismer, tudja, aki nem eléggé, annak talán kiderül milyen fontos számomra a népdal. Kiváltképp kalotaszegi nótákat dúdolok, énekelek magamban, illetőleg fennhangon.
A távolságtartás a népi és urbánus erőszakolt látásmódok között mindig is zavart, pláne a vagdalkozás. Ékes példáját találtam a paraszti kultúra és a magas kultúra szoros viszonyára e dalok között.
Íme, az első strófa:
„Nagypénteken mossa holló a fiat,
Ez a világ kígyót-békát rám kiált.
Mondja meg hát ez a világ szemembe
Kinek mit vétettem én életembe'.”
Nem értettem. Mit csinál a holló Nagypénteken? Némi nyomozás után felleltem a magyarázatot. Vikár Béla, a kiváló etnográfus és műfordító talált egy olyan magyar népmondát, egy biblikus ihletettségű mondát, mely úgy tudja, hogy a holló valamikor nagyon régen fehér volt. E szerint a monda szerint Jézus, büntetésből változtatta feketévé a hollót, mert akkor, amikor ez a madár látta, hogy nem tudják az ellenségei elől bujdosó Jézust elfogni, azt kiáltotta, hogy:„Kár! Kár!” Ezért átkozta meg Jézus, hogy legyen örökké fekete, és éljen örökké dögön. Vikár szerint ez a monda az alapja annak, hogy a holló a népköltészetben gyakran úgy szerepel, mint a gyászban, bajban levő emberek üzenetvivője, mert hisz ő is régi bűnét gyászolja. Ezért jut eszébe nagypénteken, Jézus halála napján az ősi átok, és azért mossa akkor a fiát, hogy az újra fehér legyen, mint ahogyan a dal mondja.
A természeti tapasztalat, az Újszövetség kulturális hatása és öröksége, a lelki gyötrelmeket átélő parasztember hármasa alkotta élő egységbe e dalt, ezen a gyönyörű magyar nyelven. Nem vagyok kataklizmakutató, de ezzel a látásmóddal nyílik esély egy harmadik útra. Környezetbarátság.
Erkölcs, lelkierő és alkotó szabadság.
Nincs is más út.
Nyitottság a Szépre, erről van itt szó, kérem szépen.
Hallgattam egy dalt minap. Egy moldvai csángó dalt, ilyen sor van benne:
„A szél patkójától a kő is szikrázik…”
Már régebben is felfigyeltem erre a sorra. S a gondolatok kavalkádját indította el.
Mint amikor a parázsra ráfújsz és fellobban a tűz! S utána még a hamunak is értelme van.
A szövegkörnyezetben, a katonának sorozott ifjú lélekrezdülése egy természeti képben:
„Az eső is esik, köpönyegem ázik,
A szél patkójától a kő is szikrázik.”
Az archaikus ember nagyon jól eltalált képekben vezette le a feszültségét, olyan képekben is, amit később majd a modern költészet alkalmaz.
A lelki feszültség egy természeti kép sodrában feloldva. Rossz az idő, vadul esik és fúj a szél, de nagyon.
A legény szomorú a kedvese nélkül. Magányos. Sorozott katona, halálfélelemben.
Vagy saját könnyeinek esőjétől és lelki viharának szelétől szenved. Ezt így juttatja egy népdalban kifejezésre.
Döbbenetes.
Azóta sokat romlott a helyzet, ma már a nép egyszerű fiai nem alkotnak ilyen látomásos képeket.
A felgyülemlett feszültségeket, modern szóval a stresszt, a kín és az öröm szituációit nem formálja képekbe, nem alkot új dalokat, hanem magába fojtja, de kiéli alkoholban, cigarettában, TV-t bámulva, bulvárt olvasva. A tudatalatti igénye deformálódott, nincs villámhárítónak való közössége, befalja a fogyasztói társadalom. A Szépség nem saját tapasztalati élménnyé válik, hanem felülről, vagy Isten tudja honnan diktált, az ipar által kreált borzalom, uniformizálódásba kényszerít, ezáltal a befolyásolhatóság kényszerzubbonyát adja.
Ennek mi lesz a vége? A diktatúráknak nincs önkontrollja...
„Győzünk-e vaj vesztünk, tán immár elválik
E sok szenvedés tán megjutalmazódik.”
Farkas-Kovács László
Megjegyzés küldése