ÚJ TARTALMAK

Dinók Zoltán - „…a beteg kihallgatás nélkül exitált…”, avagy a Nagy Lajos legendáról



Nagy Lajos, a legendás magyar királyunkkal azonos nevű, sikeres író, novellista és publicista 1883. február. 5-én született Apóstagon, ám mára nemcsak királyunkból, hanem ebből a tanyai gyerekből, ebből az örök lázadóból és elégedetlenből is legenda lett. Nem könnyen persze, de Nagy Lajos írói hitvallását nézve és pályáját nyomon követve ezt is könnyedén megérthetjük.

    Gyerekkorában igen sok sérelem érte diáktársai részérről, ám erős testalkata, fizikuma végett mégis képes volt uralma alá hajtani kortársait. Diáktársai néha úgy nevezték, hogy Vad Lajos. Az addig kitűnő tanulót a pesti Deák téri templom melletti gimnáziumba íratták be. Diákkorában a nyarakat még sokáig a nagyanyjánál töltötte, nagyon szeretett Apóstagon vakációzni. Érettségi vizsgája 1901-ben végül is majdnem kitűnően sikerült. Aztán matematika-fizika szakra iratkozott be az egyetemre, de jogásznak tanult tovább. Szoros elköteleződése mégsem alakult ki e pálya iránt. Az író ezalatt magántanítványokat vállalt, közben pedig hol itt, hol ott hivatalokban és ügyvédi irodákban aktákat vezetett. Egyik korai, önéletrajzi ihletésű elbeszélését még 1910-ben Osvát Ernő utasította vissza ezzel: „Nem művészet a társadalom arcába köpni”. Mint a nyugatosok többsége Nagy Lajos is próbálkozott versek írásával.
A jogi diplomát sosem szerezte meg. Meleg otthonra vágyott ahol beszélgetni, olvasni és dolgozni is lehet. Ott akart ő is lenni, ahová az írók, ügyvédek, színészek oly sokszor betértek egy kávéra, dumapartira, kártyacsatára a márványasztalok mellé. A századforduló Budapesten elszaporodó kávéházai ezek, ideje nagy részét itt töltötte természetesen írásainak java része is itt született. Egyebek közt azért is itt írt, mivel nem volt sokáig saját lakása, nyugodt dolgozószobája.
A joghallgató Nagy Lajos rövid ideig szolgabíró volt. Kinevezése Kassán történt. Mindössze 1906 tavaszán végezte ezt a munkát, bár a kor politikai viszonyaival nem tudott azonosulni, mert soha nem volt kenyere a reakció kiszolgálása. Hivatalvállalását azonban nem sokáig kellett tartania, mivel a koalíciós pártok hamar megbuktatták a darabont kormányt.
Szellemi energiáit közben egyre jobban az irodalom kötötte le, nagy szívósággal olvasott és írt is. Jogosan szokták emlegetni, hogy az embernek nemcsak származása, társadalmi körülményei a fontosak, hanem az egyéniségét befolyásoló olvasmányok. is. Ha a szerzőt meghatározó olvasmánya élményei felől faggatták, akkor nagy hálával két művet emlegetett: Flaubert Bovaryné című regényét és Gorkij Huszonhat és egy című elbeszélő-költeményét. Egyik választásában sincs egyedül a magyar irodalomban, ugyanis a fiatal Kassákra is hasonlóan erős benyomást tett Gorkijnak ugyanez az elbeszélése. Első novellája 1907-ben jelent meg, első kötete pedig 1911-ben. 1915-ben besorozták, de frontszolgálatra nem került és két évvel később ideggyengesége miatt felmentették a katonai szolgálat alól. A háború vége felé 1918-ban, egyre elkeseredettebb hangulatban egy élclap szerkesztőségébe, a Bolond Istókba került, ahol munkatársa Somlyó Zoltán és Tóth Árpád volt.
Ekkoriban, 1918 őszén, október 30-ról 31-re virradó éjjel a népfelkelés, nagyobb vérontás nélkül, diadalra vitte a fővárosban az „őszirózsás” forradalmat. Ezek után nem sokkal kikiáltották a „minden más országtól független és önálló népköztársaság”-ot. Nagy Lajos ez időtájt vallotta magáról, hogy ő mindig harcos, és szocialista író volt. Az igazi író szerinte áhít és kárhoztat, tehát harcol. Hangosan kiáltotta vallomását: „…csak az az igazi író, akinek egységes világszemlélete van…”, „…valamennyi létező és lehetséges világszemlélet között pedig csak egyetlenegy a helyes” – így másutt. Később, 1919 májusának végén a közoktatásügyi népbiztos kérte fel a Borsszem Jankó című élclap szerkesztésére. Az őszirózsás forradalom napjaiban, már a Nyugat kiadásában jelent meg első, valóban méltó küllemű elbeszélés gyűjteménye, Az Andrássy út. Tóth Árpád még tanulmányt is írt erről.
A következő, a Táltos Kiadónak köszönhetően 1919-ben megjelenő Nagy Lajos kötet a Fiatal emberek címet viselte. Erről a kötetről így vallott beleérzően Szini Gyula, az álmodozó novellista: „Nagy Lajos novelláiban van valami, ami memoár-szerű. Olyanok, mintha valaki köztünk élne és följegyezné ennek a szegény pesti városnak az apró, de hiteles hullámveréseit. Van ezekben a novellákban valami megvesztegethetetlenül reális, a szegény, budapesti fiatalember küszködik, szeret, remél, vidul előttünk és a fájdalma gyakran olyan, amelyen néhány csekély koronával könnyen lehetne segíteni, ha a sors szeszélye idepöndörítene egy gazdag embert, aki aranyakat hullatna a Körútra. Nem tudom elfogódottság és szomorúság nélkül olvasni ezeket a novellákat: a pesti hang, a beszéd, a lélek és a nagy pénztelenség sír ki belőlük, amelynek jelszava: érvényesülés.” Igen, a mindig is érvényesülésre vágyó Nagy Lajos a Tanácsköztársaságtól megbízatásokat nemigen kapott, ez a rövid időszak alkotás lélektanilag jelentett inkább sokat az írónak.
1922-ben a Nyugat főmunkatársa lett. Ennek ellenére, bár korát számítva ennek a nemzedéknek a tagja, sosem tartozott igazán a nyugatosok közé. Később a liberális Esti Kurír munkatársává vált,  negyvenévesen lehetett először újságíró. A riporterkedésbe, a szenzáció hajhászás módszereibe nem egykönnyen tanult bele. Sőt, ő nem is akart, így hamarosan új állás után nézett, az Adria Biztosító Társaságnál lett üzletszerző. Egyszóval: ügynökösködött. Aztán munkatársa volt az Együtt, a 100%, és a Forrás című lapoknak is. A 100% c. lap a Kommunisták Magyarországi Pártjának legális folyóirata volt, és sok kommunista író küldözgette ide a cikkeit. Nagy Lajos sokat dolgozott a lapba, és a 100% társaságát egyre jobban megszerette. A húszas években írta az életmű legkarakteresebb novelláit.
Negyvenhét éves korától indulva három nagyszerű novelláskötete jelent meg, 1930-ban a Lecke, 1931-ben a Bérház, 1933-ban az Utcai baleset. Habár korábban volt nézeteltérése vele, a Nyugat kitűnő kritikusa, Schöpflin Aladár a Lecke című kötetet mégis nagy elismeréssel fogadta. Kétségtelen, a harmincas évek elején Nagy Lajos alkotói pályája csúcsain járt. Életéből csak az elismerés és az anyagi biztonság hiányzott. Persze nem az ellenforradalmi rendszer elismerését várta ő, hanem az írótársakét. És erre volt mód: a Baumgarten díj. Ezt a díjat 1929-ben osztották ki először. Nagy Lajos az óta várt is erre, de csak 1932-ben kapta meg a díjat. Ezután pedig még kétszer, 1935-ben, és 1938-ban is. A díj az író életét egy-egy évre gondtalanná tette.
Ötvenkét évesen vette feleségül Palotai Borist, akit mint meseírót és novellistát ismer az irodalomtörténet. Az albérletek helyett persze saját lakásra vágyott az íróházaspár. Míg korábban Nagy Lajos az elbeszélés, a novella műfajának mestere volt, az elkövetkezendő nyolc-tíz évben, mint regényíró jeleskedett.
1940-ben feleségével a pesti Nagymező utcában könyvesboltot nyitott, mivel az írói munkásságáért kapott pénzből nem tudott megélni. A mindennapi rohanás, írói-publicista feladatai tejesítése mellett két igazi remekmű megírására is futotta idejéből és erejéből. Mindkettő önéletrajzi ihletésű. A lázadó ember kifejezetten gyermekkorától az első világháború kitöréséig követi nyomon saját sorsát és természetesen a történelem menetét. A könyvben nyíltan szétváltja az idősíkokat, múltra és jelenre. A művet egyaránt jellemzi a szépirodalmi és a dokumentum jelleg. A két elem érzékletesen és izgalmasan egészíti ki egymást.
Ahogy kirobbant a második világháború, felesége bajba került zsidó származása miatt. Nagy Lajos Dunnaszemesre utazott felesége kérésére, aki igyekezett nyugtatni az írót, hogy miatta ne aggódjon. Aztán az íróházaspár újra Apóstagon talált menedéket. Végül úgy alakult a helyzet, hogy a háború végét, 1944-ben mégiscsak, a fővárosban kellett kivárniuk és megszenvedniük.
A felszabadulást követően hamarosan megjelent a Pincenapló című kötet, mely fontos kordokumentum és egyben jelentékeny szépirodalmi mű is. Amennyire megrokkant egészsége engedte, az írót magával ragadta az újjáépítő lendület, a demokrácia kivirágzása. Mg ’45-ben belépett a kommunista pártba. Bár, már voltaképp 1919 óta ide tartózónak vallotta magát. Ezt követően a párt központi lapjának a Szabad Népnek lett a munkatársa. De most sem a riporteri munka, hanem az írói feladat izgatta. Egymás után jelentek meg régi és újabb írásaiból merítő elbeszéléskötetei.
Válogatott novelláinak gyűjteménye 1950-ben került ki a nyomdából 1919 május címen. A Kossuth díjat az elsők között kapta meg életművéért, de igazából művészetének igazi nagyságát nem értették meg, nem akarták megérteni. Később aztán talán nem is bírálni, inkább elhallgatni kezdték Nagy Lajos munkáit. Az ötvenes évek világa Nagy Lajost egyre inkább magányra kárhoztatta. A mellőztetések ellenére, az írótársadalom megünnepelte őt 1953 februárjában a Gellért Szállóban a tiszteletére rendezett vacsorán.
Ezek után egyre jobban foglalkoztatta önéletrajzának második könyve, A menekülő ember kiadása, mely végül azonban már csak halála után jelenhetett meg. Ez a könyv egyfajta önigazolás is volt. A második rész az első folytatása és a befejezés határköve nem történelmi dátum, hanem az egyéni sors fontos állomása, az első átütő sikere, a Kiskunhalom megjelenése. A két kötet a maga látszólagos befejezetlenségével mégis befejezett, sokszorosan megszenvedett és kifejtett emberi, erkölcsi, alkotói és egyben politikai hitvallás.
Az önéletírását már befejező szerző később nagyon sokat betegeskedett. Gyakorta rosszul lett, fél fülére pedig elvesztette hallását. Családja, baráti köre egykor többször vélte hipochondernek, ezúttal azonban már kétségtelen volt a helyzet. Élete utolsó heteiben mintha tudatosan búcsúzott volna. Sokan váltottak vele baráti szót. Halálának estéjén, Hubay Miklós kereste fel, mint a Nemzeti Színház dramaturgja. Éppen A tanítvány című regény drámai anyagát szerették volna színpadi formába önteni. Munkára már nem került sor. Nagy Lajos elvesztette az eszméletét. A János Kórház betegfelvételi jegyzőkönyvének bejegyzése szerint „…a beteg kihallgatás nélkül exitált…” A halál időpontja 1954. október 28. Hiánya szinte órák alatt megérlelte irodalomtörténeti nagyságát. Erről szólt a Kerepesi temetőravatalánál gyászbeszédében Horváth Márton, Veres Péter és Darvas József is. Darvas József szerint nem vettük őt kellő figyelembe, olyan megbecsüléssel és szeretettel, mint megérdemelte volna: „Mi még többet vesztettünk ezzel, mint ő.” Ma már ez a lelkiismeret furdalás irodalomtörténeti méretű. Csak egyet tehetünk Nagy Lajosért: olvassuk a műveit.


Dinók Zoltán


Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes