A férfi már jó ideje figyeli ezt a nőt. A nő kortalan. Szép, fekete asszony. Tartása van. Látszólag megközelíthetetlen. Egyedül van, de nem látszik magányosnak. Az este bizonyos órájában sétára indul, mindig a megszokott útvonalon. Ismeri a környék kutyáit és kutyásait. Meg-megáll, megsimogatni a kutyákat. A kutyák nevét számon tartja, a gazdikét soha. A simogatás a gazdikat is megérinti. Ők legalábbis úgy érzik. Meghatja őket a nő gyengédsége. Néha félre is értik. Simogatása a kutyákon keresztül nekik is – és ki tudja, talán meg nem született gyermekeknek, vagy akár az egész elárvult emberiségnek is szól.
A nő simogat. Becézi a kutyákat, kicsiket, nagyokat, szelídeket, vérszomjasakat egyaránt. Még sohasem harapta meg kutya.
A nő simogat. Becézi a kutyákat, kicsiket, nagyokat, szelídeket, vérszomjasakat egyaránt. Még sohasem harapta meg kutya.
A kutyások is egyedül baktatnak. Ők magányosak. A kutya segít elfeledtetni ezt egy időre.
A nő vékony és magas. Csontos. Tartása egyenes, mintha karót nyelt volna. Iréne Papasra emlékeztet a Zorbából. Mindazonáltal magatartása nem elutasító. Fenséges leereszkedéssel viseltet a kutyák iránt. Mint cárnő az alattvalóihoz, úgy hajol le hozzájuk. Szót vált a gazdikkal is, de sohasem ismerkedési szándékkal. Pár lépésnél tovább egyikükkel sem tart. Egyenletes lépésekkel halad, mindig ugyanúgy, mindig ugyanarra. A séta végeztével kiül a Lido teraszára, hogy megigyon egy koktélt. A bár tulajdonosa régi ismerősként üdvözli, bár a hölgy nem tartozik a legjobb fogyasztói közé. Egy koktél után rendszerint távozik. Borravalót hagy ugyan, de az inkább csak jelképes, mint gavalléros. A hölgy, koktélja szürcsölése közben elmereng, nézi a tenger hullámait, az alkony fényeit, a sirályok röptét. Mobiltelefonját az asztalra helyezi, mintha fontos hívást várna. A telefon néma marad, sohasem csördül meg, üzenet sem érkezik rá, s a nő sem pötyög rajta sehová üzenetet. A forró ligúriai alkonyatban egyedül ez a nő és mobilja áraszt magából valami hűvös, tartózkodó eleganciát, ami szinte üdítőleg hat a környezetére.
A férfi már jó ideje figyeli ezt a nőt. Látta párszor a strandon is. Látta, ahogy nyugágyában hever napszemüvegben, fején szalmakalappal, vagy ahogy hason fekve valamely könyvbe mélyed, vagy egyszerűen csak elnyomja az álom egy árnyékos szegleten. Látta, ahogy hajnalonként megmerítkezik a tengerben és átússza az öblöt a néptelen strandon. Látta, ahogy kibújik fürdőruhájából, és senkitől sem háborgatva meztelenül lefürdik a parti zuhany alatt.
Szép teste volt. Nedves, barna bőrén megcsillant a napfény. Hosszú haját hátracsapva engedte, hogy a víz végigcsorogjon rajta, szabadra mosva homlokát. Mellbimbója felmeredt a hűvös víz érintésére, mintha izgalmi állapotban…
A férfi nem leselkedett. Egyszerűen csak látta őt. A parti sétányon megállt egy időre. Hátát a hullámtörőnek támasztotta és várt. A nő kisvártatva megjelent, nedves hajjal, tusfürdőtől illatosan, testére simuló egyszerű ruhában, mely szabadon hagyta karjait, és melle karéját.
Odaért a férfihoz, akit már ismert a kutyája révén. Ő mutatta be őket egymásnak, kvázi.
A férfi arcára egy kóbor moszkitó telepedett, aki talán eltévedt egy átdorbézolt vérszívó éjszaka után és most vaksin tántorogva nem talált egy árnyékos sarkot, ahol estig kipihenhetné magát.
A nő egy pillanatra megállt, elmosolyodott, és rácsapott a moszkitóra. A moszkitó elmázolódott. A férfi odanyúlt, hogy lesöpörje. Pár ügyetlen szót váltottak, amikor a férfi hirtelen szó nélkül magához húzta a nő fejét.
A nőből egy pillantás alatt kiolvadtak a csontok, összecsuklott, mint azok a fából készült rugós játékkutyák, vagy csacsik, akiket elég alul megnyomni, és darabjaira omlanak, csak egy gumifüzér tartja őket egybe. A nő úgy olvadt rá a férfira, mint vaníliaöntet az aranygaluskára. Hosszan álltak így, összeomolva, egymás határáról nem tudva. Hátuk mögött lassan felvöröslött egy újabb forró napot ígérő hajnal.
Frideczky Katalin
Megjegyzés küldése