Második alkalommal jelentkezünk új rovatunkkal, mely nagyobb bepillantást enged a tanítványi láncolat irodalmi klub műhelymunkájába. Miről is van szó? Azt a munkát, és annak gyümölcsét igyekszünk demonstrálni, ami szerző, olvasó és kritikus között zajlik, ahogy egymás véleményeinek tükrében változik, fejlődik egy vers, jó esetben egészen addig a pontig, amikor mindenki elégedett az eredménnyel. Hiszen bármennyire is magányos műfaj a költészet, itt is lehet szerző, olvasó, vagy szerző-tanácsadó között megszívlelendően jó munkakapcsolat, s talán még többen bátorkodnak kritikát, útmutatást kérni, ennek nyomán pedig újabb és újabb, jobb és jobb versek, költemények születnek. Az összeállításban – tiszteletben tartva a hozzászólok anonimitását –, csak a szerző és a kritikus esetében tüntettünk fel teljes neveket. Terjedelmi okok miatt az összeállításban csak az elemzés szempontjából lényeg hozzászólások szerepelnek.
Ez alkalommal az alábbi versre esett választásunk:
Gősi Vali: A végtelenség tenyerén
Ha írok néha, a versben ott vagyok,
s a fojtott hangon síró verssoron
míg átoson a lopakodó bánat,
lassú táncot lejtve arcomon,
lágy fényével megsimít az emlék,
és rám hajol az est a balkonon.
Megérint az égbolt szende csendje,
s a mindenséggel míg együtt vagyok,
csillagfényben világlik a lelkem,
és énekelnek szelíd angyalok.
Áthallik az éteren a dallam…
a végtelenség tenyerén vagyok.
Hozzászólások:
Nyírfalvi Károly
Kedves Vali!
Kettős érzéseim támadtak, mert miközben jó olvasni, és szép is, látok bizonytalanságot. Nem értem, mi indokolja, hogy középre zárja a szöveget? Lehetne ez egy kissé rendhagyó szonett, ha megtoldaná még két sorral, amelyben mintegy összefoglalná az előző sorokat, a ritmusa jó, a rímelése is elmegy, ámbár itt hagyná el kissé a szonett rímelési hagyományait, de az nem baj, vállalható némi formabontás. A téma, a hangulat épp megfelelne egy zárt, kerek egész, mégis nyitott versnek, szóval hadd kérjek még két sort, ha megy, és a záró soron gondolkodjon még, nem szerencsés, hogy az angyalok kétszer is a vagyok szóval rímel. Szóval kevés munkával még szebbet lehetne belőle alkotni.
Gősi Vali
Köszönöm, igazán öröm ez a törődés.
A formára nem tudnék elfogadható magyarázatot adni – talán kicsit meghittebbé, ünnepibbé tehette volna a verset, a hangulatát -némileg homályosítva a hibákat? :)
Komolyra fordítva – ez a meghitt létállapot lehetett az oka, amit szerettem volna versben átadni, és amit a formával – a középre igazítással – is próbáltam lágyabbá tenni. Nem sikerült – van ilyen :)
Mindenképpen próbálkozom a két sorral – annak ellenére is, hogy most nem szonettre gondoltam a versformát illetően.
Köszönöm szépen, hozom, amint kialakul.
Eltelt némi idő, s folytatódott a műhelymunka:
Gősi Vali
Kedves Károly!
Ilyesmire futotta – nem tudom, hasonlót gondoltunk-e?
Köszönöm a választ előre is:
Ha írok néha, a versben ott vagyok,
s a fojtott hangon síró verssoron
míg átoson a lopakodó bánat,
lassú táncot lejtve arcomon,
lágy fényével megsimít az emlék,
és rám hajol az est a balkonon.
Megérint az égbolt szende csendje,
a mindenséggel egybeolvadok,
csillagfényben világlik a lelkem,
s míg énekelnek szelíd angyalok,
áthallik az éteren a dallam:
a végtelenség tenyerén vagyok,
és e könnyű, égi lebegésben
rám köszönnek mind a csillagok.
Nyírfalvi Károly
Nem feladatnak szántam, csak javaslat volt, de úgy gondolom, megoldotta, nekem tetszik, így is, s javasolnám legyen egyben, akkor még kevésbé látszik a félrímelés, ami ugye nem jellemző a szonettre, de mégiscsak keletkezik így egy újfajta, egyéni versforma. Az egybeszedést nevezzük ez esetben megengedhető trükknek. Egy apróság, első strófa, harmadik sor vége: oda én gondolatjelet tennék, s a következő végére is, én azt betoldásnak értelmezem, amennyire szép az a három sor, nyelvtanilag annyira nehéz taglalni, a sorok ide-oda vonat(k)oznak, ezt gondolja át, és a szerint tegye ki az írásjeleket. Többször átolvastam, valahová nem kell vessző. Na ez most egy szelíden kért házi feladat.
Gősi Vali
Ha írok néha, a versben ott vagyok.
S a fojtott hangon síró verssoron
míg átoson a lopakodó bánat
– lassú táncot lejtve arcomon –
lágy fényével megsimít az emlék,
és rám hajol az est a balkonon.
Megérint az égbolt szende csendje,
a mindenséggel egybeolvadok.
Csillagfényben világlik a lelkem,
s míg énekelnek szelíd angyalok,
áthallik az éteren a dallam:
a végtelenség tenyerén vagyok,
és e könnyű, égi lebegésben
rám köszönnek mind a csillagok.
Köszönöm – talán így nem túlzottan teszik hangsúlyossá (feleslegesen) az elválasztó írásjelek (számomra feladatnak is szép, értékes ez a segítség, mindegy is, minek nevezzük)?
Sz. A.
Párszor el kellett olvasnom, mondhatnám ízlelgettem, míg ráéreztem. Van benne egy nagy adag nyugalom, tudatosság, valamint jó képek! Az utolsó vagyok-os rímpárt..,. nem mondom hogy változtasd meg, de gondold át :) szerintem.
Gősi Vali
Köszönöm, örülök, hogy elmondtad – dolgozom rajta :)
Nyírfalvi Károly
Na, akkor ez most szerintem mindkettőnknek sikertörténet.
Köszönettel: Károly
Gősi Vali
Meggyőző ez a határozott állítás – köszönettel és igazi örömmel elfogadom én is :) – és ígérem, csendesen visszahullok arról a tenyérről a földre :)
összeállította: Nyírfalvi Károly
Megjegyzés küldése