Gondolatok, míg vártalak
Szobrozom a pályaudvaron.
Előbb a tavasznak kellett volna jönni.
Arcomon évek-óta-várás nyűgök,
szarkalábak, melyek sokéves őszök
tarlóin szaladtak erre,
s maradtak itt.
Szép kabátot akartam venni
és nyárról áthozott illatot
– pár gallér mögötti sors szorít –
mely roncs-szelídre fagyhatott
az állomáspad törött gerincén.
Gőzölgő magány takarózik
a szemközti oldalon.
– Kisiklik bennem a várás –
nekem a pillanat vonalán
kéne menni, de ez az oda nem állás
és oda nem nézés
szégyen-meztelennek maraszt.
Amíg jöttem, komor képeim
felaggattam a fákra.
Majd másik úton indulunk haza.
Cigarettán nyugtatom kezem,
s mint imbolygó fáklya
kigyúlik arcom,
megremeg hátamon az állomás fala.
irónia, dohánnyal
nem szereted a cigarettát
és igyekszem is a nagyfelhőket
másfele fújni
illik majd hozzám a halál is
ahogy most olyan jól áll
nekem a füst
itt lesz az ideje múlni
apám negyvenén
még talán átgomolygok
milyen ostoba az ember
mennyei karikákkal
koronázza a poklot
maradandó fagyok
nézd apám én küzdök ellened
kiszorítlak friss meszelt falamról
ajtóm jól bezárom – elmegyek
hisz folyton itt barangol
pár (el)veszett lélek hogy rendemet
rendre felborítsa
fiam szemén ha átnevetsz
vagy úgy hajol csöndje fölé fiad
ahogy téged láttalak
elhajolni életünktől
lázba vernek ismerős fagyok
(hova tudsz menni
ha én még itt vagyok?)
nem jöttél a kis lugasba
kértelek: szőlőfürt legyünk
te a föld alá verődtél
s mi szétgurult szemek
nem látod(?)
most is éhezünk
Mert metsz és átalakít
József Attila emlékének
Nézd, gyarlóvá emésztjük
komoly szemünkben a tenni-való kedvet.
Álmatag bajokkal körbevéve
– mint ketreces vadak – élünk
a születettek oszló mosolyával.
Apáink lassan ottfelejtjük
embertelenségünk ágyán.
Igazgondú vállunkban a csont
szisszenve roppan. Homlokunk fogaskerekét
titokban nagyszárú szögekkel szurkáljuk tele.
Kibontjuk szoros copfjaink.
Meztelen nyakunk pihéin még eljátszik
kicsikét velünk is a szél
– ha meg nem unja.
S a könnyű tavaszokra omló szerelmünk
az idegenség hűvös ujjain
kongó, parancsos végű perc lesz.
Szép kirándulás csak a tisztás.
Hová eltévedni jár az ember.
Az egyedülség baljós talaját
ülteti gyomos gyökerekkel,
míg körme piszkos holdját
végleg az éjszakáknak adja.
S jaj az évek üstjét merítené mégis, jóllakásig.
A gőzök kövér gyöngyein
– mint padra vágyó délutáni nap – ásít
a léhaság – észrevétlenségbe hűl
bennünk a gyermek.
Ki gyufákkal álmodik:
a ház körbeégi. Kegyelmet
nem kapaszkodik istentelensége.
És látod e semmitsetudásnak is
ugyanaz a vége. Az ostobaság. A bűn.
S én folyómély szavad tükrein állok.
Tudom, hogy nincs bocsánat. Szóltál.
Összekarcol hal(l)hatatlanságod.
Megjegyzés küldése