Cikksorozatunk harmadik részében arra teszünk kísérletet, hogy felvázoljuk azt a logikai hátteret, amely a holisztikus és átfogó világlátás alapjául szolgál. Amennyiben e természetes és átfogó világnézet segítségével megismerhető a mikro- és makrokozmosz mibenléte, léteznie kell egy homogén rendszeralkotó elvnek, amely által a „fiat lux” aktusa a Logoszt a Létbe hívta. S ha létezik ilyen ősok vagy arché, akkor a belőle kibomló természeti (testi, lelki és szellemi) törvények mögött álló logika is felfedezhető. A Természet számos megnyilvánulása felületesen vizsgálva valóban ésszerűtlennek tűnhet, azonban – amint arra a modern tudomány is rámutatott – nem létezhet semmi a világon, amelynek nincs valamilyen oka. Kétségtelen, hogy ezen ok vagy okok összetettsége a racionális ész számára gyakran megfoghatatlan, azonban ez nem jelenti azt, hogy a dolgokat a vakvéletlen irányítaná, ugyanis ha így lenne, akkor joggal tehetnénk fel a kérdést, hogy miképpen szervezheti meg ez a bizonyos „véletlen” például a hihetetlenül bonyolult kozmikus folyamatokat. (Ennél az információelméleti buktatónál borul meg az a feltevés is, mely szerint az első ősi sejteket alkotó aminosavak és fehérjék „véletlenül” élővé lettek, ugyanis a kibernetika egyik alaptétele, hogy csak magasabb szervezettségű rendszer képes alacsonyabb szervezettségűt létrehozni, irányítani és nem fordítva.) A káoszelmélettel foglalkozó kutatók azt találták, hogy még a látszólag kaotikus és teljesen rendezetlen folyamatok mögött is kell, hogy legyen valamiféle szabályozó erő, hiszen e nélkül a folyamat maga be sem következhetne.
Ám vessünk ismét egy pillantást varázslatos magyar nyelvünkre! A „véletlen” szó jelentése eredendően a „vél” ige fosztóképzővel ellátott alakja, vagyis azt fejezi ki, hogy valami „előre nem várt, ki nem számított, el nem gondolt”. Ebből következik, hogy szemantikai értelemben a szó magjában maga a gondolat rejtőzik (vélekedik~gondol), s ha így van, akkor szó sincs arról, hogy valamely általunk véletlennek hitt esemény vagy történés ok nélkül történhet. Amiről szó van, hogy olyan bonyolult és tudatunk számára (még) átláthatatlan összefüggések halmaza áll a hátterében, melyeket a lefokozott metafizikai látás, pontosabban az elemzésre kondicionált elme elemző racionálisan nem képes fölfogni. Némileg hasonló a helyzet az érzelmekkel is. Noha ma már egyre többet hallunk az érzelmi intelligenciáról, valójában vajmi kevés fogalmunk van róla, hogy a fogalom mit is takar. Márpedig mindannyiunk számára nyilvánvaló tapasztalat, hogy érzéseink sem indok nélkül jönnek létre – bár kétségkívül gyakran utólag jövünk rá, hogy mi volt a valódi kiváltó ok. Példák tucatjait lehetne ezzel kapcsolatban sorolni. Ami azonban számunkra fontos (és egyben megnyugtató is), hogy létezik a „véletlen” események mögött valamiféle törvényszerűség, s ha létezik, akkor (a fizika törvényeihez hasonlóan) megismerhető a természete. E törvények működésének hajtóereje pedig épp a logika által nyilvánul meg, tehát a holisztikus világlátás visszavezethető egy koherens és értelmünk számára is felfogható logikai rendszerre. Miben áll e logikai rendszer természete? A következőkben erre a kérdésre keressük a választ.
Minden rendszer alkotó részeiből és az ezeket egységbe fogó információból, energiából és kohéziós erőből (vagy elvből) áll össze egységes egésszé. Nem kivétel ez alól a logika sem. Az információ, az elv, a törvény és a logika úgy feltételezik egymást, ahogyan az emberi test feltételezi a lelket és a szellemet (vagy tudatot). Grandpierre Attila „Életünk és a Mindenséget átható Rend” című munkájában részletesen bemutatja azt a három fő alapelvet, mely köré a Világegyetem szerveződik. Ennek értelmében az anyagnak megfelel a legkisebb hatás elve, a lélek világának az élet elve, míg a szellemnek az értelem vagy a tudat elve. Mivel azonban a világ egységes és oszthatatatlan Egész, kell lennie egy olyan „elvnek” is, mely az említett hármat átfogja, egyesíti és felülről szervezi. Ezt nevezték az ókorban hiararchénak, vagyis olyan tudatos szellemi erőtérnek, ami a létszinteket egymással összeköti és megfelelteti. (Végső soron ezt az elvet keresi a modern fizika is, amikor az ún. a „nagy egyesített elmélet” megalkotásán munkálkodik, ami az elképzelések szerint közös nevezőre lenne képes hozni az anyagi természet négy alapvető kölcsönhatását.) Az Egyhármasság (vagy Szenthármasság) gondolata az ősmagyar világlátásban még elevenen élt. A kereszténység is Isten három személyéről beszél (Atya, Fiú, Szentlélek), a hindu kozmogónia pedig Brahman, Visnu, Síva hármasságáról tesz említést. A „három a magyar Igazság” kifejezés gyökere is ebből a hagyományos ősi metafizikai középpontból ered és minden kultúrában megvan a maga megfelelője. Ez különbözteti meg egymástól a tradíciót és a hagyományt: a tradíció szokások és rítusok összessége, míg a hagyomány az ősi spirituális és metafizikai tudás centruma. Egy kultúrának ezért tradicionális értelemben lehet számos metafizikai hagyománya, azonban a hagyománynak nem lehet csak egyetlen valódi metafizikája. Innen talán már könnyebben érthető, hogy a világ teljessége miért csak az egységlátás segítségével ragadható meg. Amennyiben a tudományos megismerés izolált és nem interdiszciplináris, akkor önmagában nem képes kielégítően leírni egy jelenséget vagy folyamatot sem, nemhogy magyarázatot adjon azokra. Másképpen fogalmazva: az univerzumban „minden mindennel összefügg”, így téves az az elképzelés, mely szerint a kozmoszban a szubsztanciák egymástól függetlenül, immanensen létezhetnek. Ezt a legújabb kvatumfizikai kísérletek is igazolják. Összességében tehát a hármasság eszméje aritmológiai szempontból a következőképpen foglalható össze: az Egy Kettővé osztódik, a Létből a világba árad és ott megsokszorozódik, majd egy magasabb spirituális és minőségi szinten a Háromban újra egyesül. Ez a misztérium a trinitárius világfelfogás számelméleti alapvetése.
E rövid kitérő után ideje rátérnünk a természetes világlátás mögött rejtőző logikai rendszer vizsgálatára. Ehhez a 20. század egyik legnagyobb magyar gondolkodóját hívjuk segítségül. Hamvas Béla „Scientia Sacra” című művének II. részében (A kereszténység) az „Egységlogika” című fejezet befejezetlen maradt. A szerző halála előtt 1964-ben a tervezett 120 pontból 34-et kidolgozott, a többi vázlat és töredék kéziratban van és mindeddig kiadatlan. E fragmentumból is világosan látszik azonban, hogy az író olyan egységes logikai szisztéma megalkotására törekedett, ami témánk szempontjából különösen fontos. Ennek okán tekintsük át, mit is jelent az egységlogika fogalma a hamvasi értelmezés szerint! Számértelmezésre vonatkozó gondolatmenetünkből kiindulva, kezdjük azzal hogy a püthagoreusok által jól ismert aritmológiának (arithmosz: szám + logosz: értelem) két fő aspektusa van, nevezetesen a hieratikus és a profán. Az első a szám definitív voltán nyugszik, míg a másodikat a racionalitás jellemzi. (A kettő egysége az ún. egységes aritmológia.) A hieratikus számértelmezés megfelelője az analogikus logika, míg a másodiké a racionális: a kettő egysége maga az egységlogika. Mindkét logikához (és következésképpen aritmológiához) tartozik egy kor: az analogikus logikának az archaikus őskor, míg a racionálisnak a történeti kor, a történelem felel meg. Az egységlogikának azért nem felel meg egyetlen korszak sem – pontosabban azért kortalan és felel meg neki mindegyik –, mert mindhárom aritmológia és logika a valóságban egységes eleven egészet alkot, amiből az következik, hogy kizárólag metalogikai síkon értelmezhetők. Ily módon a hagyomány aritmológája definitív, s a ptolemaioszi és eukledeszi geometria fogalmai rendelhetők hozzá. E fogalmak végleges értékfokozatokat feltételeznek, s ezen értékfokozatok rendje alkotja a kozmikus törvényszerűségek rendszerét, oly módon, hogy az egyes létszférákat egymással megfeleltethető, ám minőségileg mégis különböző hierarchiába szervezi. A hierarchiák vertikálisan (függőlegesen) helyezkednek el, s mindegyiknek saját száma van (ld. pl. az orfikus, kabbalisztikus, védikus és az iráni hagyományt). Mivel a világ a tíz kisugárzott hatalom emanációja, ezért a legfőbb hierarchia száma a tíz. Az analógia ez esetben nem mást jelent, mint a hierarchiák vagy létszférák közötti megfelelést. Amint Hermész Triszmegisztosz a Tabula Smaragdínában írja: „Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius” – „Ami fent van, az megfelel annak, ami lenn van, s ami lenn van, az megfelel annak, ami fenn van, hogy az egységnek varázslatát végrehajtsd.” (E megfelelésekről lásd cikkünk első két részét.) A szemléletesség kedvéért vegyünk egy példát! A püthagoreusok szerint a hetes szám a primum movens (első mozgató), a Naprendszer hét bolygója, ami megfelel a hét napjainak, a hét magánhangzónak, a szivárvány hét színének, zenében a diatonikus skála hét alaphangjának, népmeséinkben a „hetedhét országnak” és a „hétfejű sárkánynak”. Ezen felül hét fő csakráról tudunk, az embert hét energiaszint vagy aura alkotja, valamint ismeretes, hogy az ősmagyar számrendszer a decimálist megelőzően a hetes volt. (József Attila sem véletlenül írja híres versében: „A hetedik Te magad légy!”) Az analógia azonban nem metafora és nem is hasonlat, hanem megfelelés az egyes létszférák között, s végső alapja a szám. A heremtikus hagyomány erről még tudott, de „újabban az analógiasort kiterjesztették a lélektani, szociológiai, világszemléleti, társadalmi, ideológiai analógiákra. A modern analógia azonban nem hierarchikus, vagyis nem objektív csak személytelen.” (Scientia Sacra II. A kereszténység. Medio Kiadó. Szentendre. 1996. 323.) Metodikailag viszont jól használható valamely elméleti vagy elemző módszer logikai bázisaként, példának okáért számos irodalmi mű megértésében segítségünkre lehet, amennyiben mondjuk egy komplex és többszörösen rétegzett jelképrendszer forrásának feltárása a célunk. Összefoglalva: az archaikus emberiség analogikus gondolkodásmódja a következőképpen nézett ki. Egy emberi tulajdonság megfelel valamely fémnek, valamely fém egy adott bolygónak, a bolygók egy meghatározott színnek, a színek valamely hangnak, az adott hang egy adott íznek, egy íz a szellemi hatalmaknak, míg végül a szellemi hatalmak a hierarciáknak (létszféráknak) megfelelően egy-egy számnak. Ezért érezhetjük úgy, hogy amikor a csillagos eget szemléljük, olyan mintha saját lelkünk mélységeibe pillantanánk, vagyis a csillagos égen az látható, ami az emberi természetben is jelen van és fordítva (ld. erről Etesi Gábor cikkét, melyet az első részben idéztünk). Ahogyan Hamvas Béla megfogalmazza: „a világ zárt egész, amelynek minden eleme valamely más elemnek felel meg. Minden megfelelés alapja az aritmológia. Az analógiás logika és az analógiás aritmológia is zárt egész, mert az aritmológia számkoncepciója a definitív szám. Ezen nyugszik a hagyomány kozmosza, zárt társadalma (kaszt), hierarchiája és metafizikája.” (uo. 323-324.)
A hagyomány analogikus gondolkodásmódja a megfelelések felismerésén alapul. A történeti emberiség racionalista gondolkodása azonban úgy viszonyul az archaikus ember analogikus gondolkodásához, ahogyan a törvény a dialektikához. A törvényből rendszer és kiegyenlítődés következik, míg a végtelen dialektikát véget nem érő számsor írja le, ami minőségileg infláció és devalváció. Tehát az analogikus logika nem ellentétekben (konfrontációban) gondolkodik, hanem megkülönböztet, hierarchikusan alá- és fölérendel, nem pedig szembeállít. Ismeretszerzésének centrumában a kijelentés, a felismerés és az elfogadás áll (szemben a racionális logika bizonyítás-kényszerével). Ebből következik, hogy előbbi a látás logikája („harmadik szem”), így esztétikai szempontból lírai vagy epikus, míg utóbbi egzisztenciális döntés-logika, tehát drámai. Mint mondottuk, az analógiás gondolkodás felismeri, hogy a látható (empirikus, anyagi) és a láthatatlan (tapasztalaton túli, metafizikai) között nem ellentét, hanem megfelelés van. „A látható természeti világ nem egyéb, mint a láthatatlan kolosszális analogonja.” (uo. 325-326.) A primordiális (az anyagi világ teremtése előtti), metafizikán alapuló gondolkodás nem tekinthető azonban elsődlegesnek, hiszen – mondja Hamvas Béla – a gondolkodás önmagában értékdifferens ellentét. Ezt az ellentmondást egyedül az egységlogikán alapuló holisztikus gondolkodás képes feloldani, mivel a racionális ész etikailag közönyös, ennél fogva a racionális szám is értékközömbös, vagyis a szám korrupciójának felsőfoka. „A mennyiségi (minőségtelen) szám logikai értékdifferencián keresztül teremti meg a számtömeget (halmazt, kvantumot), illetve a tömegszámot, az eltömegesedést és az eldologiasodást, vagyis a személytelenséget és az apparátust.” (uo. 326.) Episztemológiai szempontból az értékdifferens gondolkodás szükségképpen nem lehet egzakt, ugyanis már eleve prekoncepciót tartalmaz. Ez a prekoncepció pedig maga megismerés gondolati apparátusa. Bár már Platón is megjegyezte, hogy mi „csupán az értelmezések értelmezői vagyunk”, Nietzsche ennél még tovább megy: kijelenti, hogy egyáltalán „nincsenek tények, ami van, csak értelmezés.” Az aritmológia szerint viszont nincsenek értelmezések sem, mert az értelmező az interpretáció során számkoncepciókat mér össze. E gondolatmenet szerint egyetlen tény csupán a szám lehet, amely minden esetben félreérthetetlenül értelmes. Társadalmilag vizsgálva, az analogikus logika (az alá- és fölérendelés miatt) kaszt-társadalmat, de mindenképpen uralmi rendszeren alapuló kollektívát alkot, ellenben a racionális (a szembeállítás, a viszály és a létért való küzdelem okán) a hatalmi alapokon nyugvó demokráciát teremti meg. Míg az analogikus gondolkodás folytonos átmenet a hasonlóságból a különbségbe, addig a racionális gondolkodás folytonos átmenet az objektívból a szubjektívba, pozitívból a negatívba, láthatóból a láthatatlanba, konkrétból az absztraktba és fordítva. Ha a konfliktus helyett az azonosságra fókuszál, akkor matematikai jele az egyenlőség (A=A; ld. Arisztotelész). Ez a logika tette lehetővé a társadalmi egyenlőség gondolatát (francia felvilágosodás). Csakhogy a racionális logika a Kettő jegyében áll, s a Kettő periférikus és ellentétes szám: mert ami azonos, az nem egyenlő, s ami egyenlő az ellentétes is, merthogy az egyenlőség egyben kettőség, míg az azonosság egység (önazonosság), tehát e kettőség egységes egysége természetszerűleg teremti és alapozza meg a Három fogalmát, vagyis megszületik a tudati és lelki fejlődés, az Egy egy minőségileg magasabb létszintje, ami a voltaképpen Háromban realizálódik…
Az analogikus és racionális logikán alapuló két gondolkodásmód rövid összehasonlítása után térjünk rá a holisztikus világnézet hátterében álló egységlogika tárgyalására. Hamvas Béla szerint az egységlogika megteremtője Jacob Böhme, akinek központi fogalma az „inqualieren”, ami megközelítőleg annyit jelent mint „egymás közös áthatása”. Minden azonosnak tartott minőség centrumában ott lappang az ellentét és minden azonosnak tartott kvalitás középpontjában felfedezhető az azonosság. (Minden pozitívban a negatív, minden mennyiségben a minőség és fordítva.) A két elem azonban sohasem tehető teljesen azonossá vagy ellentétessé, csak egyesíteni lehet őket. Ezért az „inqualieren” az egyesítés művelete. Miképpen valósulhat ez meg az említett két logikai rendszerre vetítve? A gondolkodásban a két logikai egységet addig közelítem, míg majdnem azonossá válnak, de mindig lesz egy pont, ami nem azonosítható, s ez ellenhatást vált ki, s távolodni kezd, amíg az ellentét határát el nem éri, de mindig lesz egy pont, ami azonos marad, melynek következtében a két egység ismét közeledni kezd egymáshoz. (Figyeljük meg a jin-jang szimbólumot, ami tulajdonképpen ezt fejezi ki. Mindamellett érdemes összevetni az ún. ciklikus vagy oszcilláló világegyetem modelljével, mely a hindu kozmológiában gyökerezik, s ahol egy ilyen ciklus Brahman ki- és belégzésével analóg.) Heidegger „Azonosság és különbség” című tanulmányában az azonosság gondolatsorába a különbséget helyezi, noha oda Hamvas meglátása szerint az ellentét való. Érvelése szerint ami nem azonos, az ellentétes (antitézis), ily módon a szintézis nem egyesítés, hanem „azonosítási álzárlat”. (Hegel logikája ezért nem trinitárius, hanem dialektikus.) Az egyesítésben a Három mint szám nem eredményként jelentkezik, hanem a kettő között lévő középként, vagyis olyan minőségként, ami az Egyet és a Kettőt egyesíti (ld.: Michelangelo „Ádám teremtése” című freskóját). Az Egy hulláma átcsap a Kettőbe és fordítva; a Három a megnyugvás, mely a kettő összecsapásából felbukkan. Ennek az univerzális világszerelemnek a beteljesülésében az azonosság a különbségekben, a különbség az azonosságokban van. „A határtalan eggyé levés a határtalan különbözés által tisztul meg.” (Hölderlin). Ha az egység nem az azonosságban és az ellentétben van, akkor a sokaságban létezik. Ami megsokszorozódik, az egységesedik, ami differenciálódik, szintén egységesedik. Így az egységlogikában a racionális és az analogikus logika egymást nem zárják ki, hanem feltételezik az „inqualieren” művelete által. E három szimultán logika szerves egysége adja a természetes világlátás értelmes szervezőerejét, azáltal, hogy egymást folytonosan áthatják és renddé szervezik. Mivel azonban az ember ezt képes megérteni, illetve képes a gondolkodásról gondolkodni, okkal feltételezhetjük, hogy az egyetemes (emberi és univerzális) szellem és tudat (mikro- és makrokozmikus hierarché) mindezek felett áll. Bizonyíték erre, hogy az ember képes hatni a gondolatai által saját testére, valamint képes megváltoztatni gondolkodásmódját. Zűrzavar (turba) ott keletkezik, ha a racionális logikával akarjuk megérteni az analogikus gondolkodást és fordítva. Az őskori gondolkodást azonban nem lehet történeti gondolkodással megérteni, mivel egy homogén metafizikai rendszeren belül egységes, de mégis különböző logikai tulajdonságokkal bírnak. A racionális logika úgy tartja, hogy a természet és a szellem azonos. E felfogás egyenes következménye a materializmus (ld. előző rész.). A hagyomány szerint azonban minden analógia egyetlen alapvető megfelelésből ered: nevezetesen, hogy a tapasztalati (anyagi természeti) világ a tapasztalaton túli (metafizikai) világból következik, vagyis „a természet nem egyéb, mint a szellemvilág kolosszális analogonja”. (A holisztikus gyógyászat ezt úgy fejezi ki, hogy minden betegségnek és tünetnek lelki oka van.) A kezdemény, az eredet mindig a láthatatlanban, a potenciálisban van. A Természet (az élő Világegyetem) rendező elvéből kibomló egységlogika metafizika elve, hogy a természet és a szellem egylényegű. S éppen ez az egység az, mely az univerzum egészének rendezettségét fenntartja. Amennyiben viszont e természetes világrend az egyénen belül (és a külvilágban) nem tud megvalósulni vagy súlyos zavart szenved, akkor a következményekkel testi tünetek formájában is számolnunk kell. A következő részben ezért igyekszünk gyakorlati szintre is leképezni a mondottakat és példákon keresztül bemutatni, hogy miképpen lehet a szeretet- és világhiány számos pszichoszomatikus betegség forrása.
Muhel Gábor
(folyt. köv.)
Megjegyzés küldése