Akkor hajnalban nagyon hideg volt. A késő őszi viharos szél nekivadulva csapkodta a sziklának a folyó hullámait. Épp kelt fel a nap, lassan vörösre festve a kopár tájat. Először a szinte fehérré fagyott rétet borította tűzbe, majd a folyó és a szikla is pirosas fényben ragyogott. A szikla tetején egy alacsony, sovány nő állt. A vizet figyelte konok tekintettel. Egészen jelentéktelen, hétköznapi asszony, nagy, ideges szemekkel. Az éjszakai fagytól elmerevült lábbal lép a szakadék széléhez. Befelé figyel. Hallgatózik.
– Semmire sem vagy jó! – ordítja egy borízű férfihang – Még főzni sem tanított meg anyád! Az a ribanc… – Azzal jót böffentett és elterül a szépen kivasalt, frissillatú ágyneműben. Mocskos lába fekete lenyomatot hagy a fehér takarón.
A kis, törékeny nő nem sír. Szinte közömbösen tekint a férfira, aki nap, mint nap becsmérli, megalázza. Igaz kezet nem emelt rá soha. Aztán szó nélkül teszi a dolgát tovább. A gyerekeknek tiszta ruha kell holnap az iskolába, hát erre összpontosít. Összeszorítja vékony ajkait és könyékig meríti karjait a mosószeres vízben. Mert hiába járunk már a huszonegyedik század első évtizedeiben, mosógépre eddig még nem futotta a családi kasszából. Kézzel mos mindent. A konyhában egy hokedlin felállított nagy lavórban ázik a sok szennyes. Aztán amikor már jól megszívták magukat mosóporos vízzel, akkor kidörzsöli belőlük a legapróbb foltot is. A gyerekeknek egy ruhája van csak, meg az ünneplő, ezért minden nap éjfélig, sokszor tovább is hypós vízbe áztatja valamikor szép, kicsi kezeit, hogy reggelre megszáradjon a nadrág és a kabátka. Legalább tisztán vannak öltöztetve, még ha kopottasan is.
Vasalója egy ősrégi, kipróbált darab. A hűtőt valamelyik lomtalanításkor szedték össze, egy ismerős megjavította és most jó. A szoba-konyhás komfortnélküli, penészes albérletben az öreg tévé, amit a legnagyobb becsben tartanak. Csak fekete-fehér, oldalán egy forgatható műanyag tárcsával lehet rajta csatornát váltani. Tudj’ Isten honnan került ide ebbe a nyomorba.
Mindent eltűr, nem panaszkodik. Igaz, nincs is kinek. Á, mit, megvan mindenkinek a maga baja, nemhogy még a másik nyomorúságát hallgassa! A szomszédok még náluk is szegényebbek. Fűtetlen szoba-konyhában laknak tízen. Két felnőtt és nyolc kicsi gyerek. A legnagyobb olyan hétéves forma, a legkisebb pár hónapos. Rejtély hogyan alszanak ennyien ekkora helyen, de a nélkülözés leleményessé teszi az embereket. Kidobált, ócska habszivacsokat raknak a padlóra ágy gyanánt, azokra fekszenek. A pici babát is ilyenre rakják. Nem kell rácsos kiságy, ez is megteszi. Innét sem esik le, akárhogy rúgkapál, mert az elhasznált matrac úgyis a nyirkos, hideg betonon van.
A lakást is igyekezett mindig tisztán tartani. Ha enni nemigen volt mit, a szegényes bútorokon egyetlen porszem sem volt. Hajnali négykor kelt, és elkészítette a gyerekeknek a zsíros kenyeret tízóraira. Ha elfogyott a zsír, hát sózott üres kenyeret rakott oda nekik. Hónapvégén sokszor ennivaló nélkül bandukolt a két soványka kisfiú szomorúan az iskola felé.
Reggel hatra kellett beérnie a közeli kisváros kórházába, ahol takarítónőként dolgozott. Átkozott szerencse, hogy végre nyolc év után újra munkába tudott állni! Hat órás állás, de mégis több mint a semmi. Az a harmincezer pedig, amit nettóban hazavisz, ha jól beosztja sokmindenre elég. Amióta dolgozik, a férje még kevesebbet ad haza, mint azelőtt. A munka utáni állandó kocsmázás szinte minden forintot kiszippant a zsebéből.
A gyerekekre való tekintettel állandó reggeli műszakba osztották, így déli egy órára már otthon lehetett. Ha volt pénze bevásárolt és főzött paprikás krumplit, olcsó tésztaételeket vacsorára. Hónap vége felé már csak kenyeret, kevés felvágottat vett. Ha már nagyon szűkösen voltak, hát cipót vitt üresen, aztán már csak két szelet kenyeret kért az eladótól. Ezzel megvolt a fiúk vacsorája.
Délután négy órára ment értük az iskolába, és hazakísérte őket. Bár nyolc osztályt végzett, de azért leült velük tanulni. Mire megcsinálták a leckét, már itt is volt a fürdés ideje. A régi vaskályhába papírral, fával jó meleget csinált a konyhában, a műanyag kádban pedig szépen lefürdette a fiúkat. Szerette a gyerekek csacsogását hallgatni. Elgyönyörködött a pici, finomvonalú arcocskákban, amint a jó melegben kipirultak. Elnézte önfeledt pancsolásukat, ártatlan játékaikat. Úgy érezte, ezekért a szép pillanatokért érdemes élni.
Az egyik farkasordítóan fagyos téli éjszakán a kisebbik fiú lázgörcsöt kapott. A roham után aléltan feküdt az ágyában, alig lélegzett. A férje olyan részeg volt, hogy jobbnak látta, ha nem szól neki. Maga öltöztette az ájult gyereket és a megriadt nagyobbat. A kicsit karjába vette, a nagyot kézen fogta és elindultak az orvoshoz. Átverekedték magukat a félméteres havon. Szerencsére a járdákon el volt hányva, még ha néhol csúsztak is az utak. Majd leszakadt a karja a gyermek súlya alatt, de nem lassított. Az orvos háza előtt megállt, kiszuszogta magát. Becsengetett. Talán tíz perce várhatott már a hidegben, mikor kicsoszogott az orvos felesége.
– Nincs itthon a doktor úr! - kiáltotta oda az ijedt kis nőnek.
– De, de… Nagyon fontos, kérem… – S mutatta ájultan csüngő gyermekét. Az asszony azonban felé sem nézve visszabaktatott a házba. Kihallatszott méltatlankodó dohogása.
– Na szép dolog, mondhatom! Így rátörni az emberre… – Majd pillanatnyi tisztességérzetének engedve kitekintett az ablakon. Még láthatta ahogy a nő a két kisgyermekkel eltűnik a kanyarban.
– Ki volt az? – szólt ki álmosan az ágyból a háziorvos.
– Te csak aludj nyugodtan – válaszolt a férjének –, holnap nehéz napod lesz… Ez az átkozott influenzajárvány! Csak a Kissné volt, tudod, akik az alsóvégen laknak.
– Mit akart? – mordult fel bosszúsan a doktor. – Csak nem megint ingyen gyógyszert? – Azzal egy dühös rántással fülére húzta a paplant.
– A fene se látott ilyen kerge nőszemélyt! – gondolta magában mérgelődve. – Ahelyett, hogy megvárná a holnap reggeli rendelési időt, iderohangál és tönkreteszi az éjszakámat…
Közben Kissné – most már a nevét is tudjuk –, kétségbeesetten megindult a két kicsi gyerekkel a város irányába. Gyalogosan, hiszen busz, autó, de még lovas kocsi sem járt ezen az elátkozott éjjelen az utakon. Másfél óra után végre elérték a város határát. A nagyobbik gyermek félig aludt, úgy húzta-vonta maga után a jeges, kopár úton. A nyúzott kis asszony fáradtan rogyott le terhével a helyiségtábla előtt. De csak néhány pillanatra, kisgyermekére tekintve új erőre kapott és megindult a kórház utcája felé.
A liftre várva olyan reménytelenség-féle fogta el. A város határa óta nem érezte már kisfia erőtlen élet-rebbenéseit, és szuszogását sem hallotta. Megjött a lift, beszálltak.
A sziklán áll. Megint befelé néz. Orrcimpái kitágulnak, szája elnyílik.
Egy fiatal, fehérköpenyes orvos lépett be a szobába. Arcáról ő már mindent leolvasott.
– Ha előbb betetszettek volna érni akkor talán, de így… – hadarta mentegetőzésképpen.
– Miért nem hívtak mentőt? – kérdezte az egyik nővér. – Életben maradhatott volna szegény…
– Nálunk a környéken senkinek sincs telefonja – válaszolta csendesen.
– Telefonfülke sincs a falujukban?
– Azt már évekkel ezelőtt tönkretették a falubeli suhancok… – lemondóan legyintett egyet a kezével.
Az a kórház ahová úgy szeretett bejárni, ahol sosem bántották, sosem nézték le szegénysége miatt, amelyik munkát, kenyeret adott neki, most elvette az egyik fiát.
Nem sírt, nem panaszkodott. Fogta Lacika, a nagyobbik fiú kezét és elindult a buszmegálló felé. Ahogy kiléptek az épületből, meglepődve vették észre, hogy megvirradt.
De csak legalább a Lacika egészséges maradt volna… Ha már a kis Bandi elment, ő maradt volna meg. Akkor most nem állna a sziklán ezen a zúzmarás hajnalon, vad tekintettel figyelve a zúgó habokat.
Azért Andriska halála után is visszajárt a kórházba takarítani. Összeszorított szájjal tette a dolgát.
– Isten akaratába bele kell nyugodni – villant át rajta, amikor megsimogatta az apró fakeresztet a temetőben. Gondolatban mindig számon tartotta az idő múlását. Az új tanév kezdetekor Lacikában gyönyörködve a kis Bandit látta.
– Most lenne második osztályos az én kicsi kincsem… – s elmorzsolt egy könnycseppet.
Mindennek a szegénység volt az oka. Lacika zsíros kenyéren, paprikás krumplin, olcsó felvágottakon és a mindig egyforma tésztaételeken kívül nem látott soha mást. Az iskolai menzára sem tudtak befizetni. Az ingyenes ebéd pedig nem járt a kisfiúnak, mivel nem éltek a létminimum alatt, nem neveltek fogyatékos gyermeket. Bandika halála után már csak egy gyerekük maradt. Nem voltak rá igényjogosultak. Pedig ott adtak gyümölcsöt, süteményt is. Talán akkor ellenállóbb lett volna a Lacika gyengécske szervezete az influenzával szemben. Így aztán egy hét magas láz után meghalt a Lacika is… Azt mondták, csoda, hogy ennyit is kibírt a szíve.
A temetés után határozta el magát. Nem tudott elaludni, egyfolytában gondolkodott. Éjfél körül fogta magát és kijött a sziklához. Csak áll és nézi a folyó vágtáját. Hirtelen lelép a szikláról, s zuhanni kezd a víz felé. Karját kitárja, mint mikor az iskolánál várta, hogy fiai odafussanak hozzá. Arca sugárzik a boldogságtól.
– Végre láthatom az én kicsi fiaimat… – Sovány teste ekkor csapódik a jeges vízbe. Nem küzd, nem kapálózik, azonnal elmerül.
A világ legszebb sírja lett az övé. A haragos zöld folyó fogadta magába, örök nyughelyet adva a szegény, kicsi, meggyötört asszonynak.
Varga Nóra
Megjegyzés küldése