A halottaim
Akik többé nem érintik kezem
és soha többé nem suttogják azt
a nevet, melyet rám aggattak valamikor.
Hol van már az a kor?
Körbeölelte sok szomorú fűz,
ellepte föld, befedte hó, felélte tűz,
és csak én a hervadtan viruló,
az úton felétek rohanó
őrzöm még, mint gyermek
az első ölelés
emlékét.
Hajnali esők
A hajnali esők tudnak így fájni,
akár a szívig beleásni
magukat a húson keresztül,
tetteimen az ördög ül.
Ázott padokon félve élni,
amikor kellene, sehol egy néni.
Nő, kiben meg(h)alhatok,
mécsest értem ne gyújtsatok!
Adjatok inni, öljön a bánat,
véres torkom ússzon a nyálban.
Kutyák egyék romlott szívem
darabjain tetovált Isten képmása csillog,
valakinek áldás
nekem a billog.
Adjatok inni, öljön a bánat.
Keserű szavak gyűlnek a szájban.
Keselyűk tépjék puffadt májam,
tudom jól, te előre láttad
mint egy filmet, a vesztem.
Volt, mi volt, szívből szerettem.
Csak a hajnali esők tudnak így fájni,
szememen át az agyamig vájni
azt a keserű pillanatot,
amely Istentől megadatott.
Száz
Száz éltemet temettem el.
Az első anyám
lelkén szárad.
Nem sírt, még
csak nem is sóhajtott.
Elment, sietett,
néhány borosüveg várta.
Negyvenet a barátoknak adtam, ha
telne rá ma is
adnék.
Lüssza elvett huszonötöt,
és vissza sem
néz.
Italba fulladt tizenhárom,
ötöt a temetőkben hagytam,
kettővel az út szélén én
magam is
összefagytam.
Négy szívekben rekedt.
Nyolc túllőtte magát,
az önző önzőn
öl.
Egy a síneken fent késébe dőlt.
Az utolsót magamnak hagytam.
Beszélgettünk és reménykedett.
Csendesen búcsúztam:
tenyerem arcára tettem
így temettem el.
Vakon,
süketen, némán
Szavaid erejével próbálsz láncra
verni, mint
sintér az éhes csatakos
ebet. Lefelé
nézel, hogy ne lássak
mögéd, csak épp
annyira, mintha a
cipőd orra
hegyét vizslatnád.
Ügyesen szövöd
közben a hálót,
neked sohasem hazudnék.
Fülemen keresztül főzöd meg szívem
és szememen keresztül
vakítasz meg.
Hagyom. Miért is
ne hagynám?
Évek óta bennem
élsz. Vakon.
Süketen. Némán.