„ Sziszifusz újra nekigyürkőzött a szikladarabnak és elkezdte görgetni felfelé. Hatalmas izmai kidagadtak az erőlködéstől, míg teljes erejéből nekifeszült terhével a meredek hegyszirtnek. Már-már felért a csúcsra, de egyszer csak…”
A kétezer-kilences év tele nagy hóval, később kemény faggyal érkezett. Még csak december eleje volt, de januári hideggel. A fiatal lány piros orrával, kesztyűtlen kezével nem érezte a hideget; legalábbis a fiúra, aki csodálva, szerelmesen követte, míg a hóbuckákon föl-le csúszkált, teljesen így hatott.
– Ne bomolj már, Ildi! – kiáltotta hol nevetve, hol mérgesen, mert a lány, törékeny szépségében, csupasz, gyerekesen vékonyka nyakával újabb és újabb gyönyörűség és boldogság forrása volt, mióta megismerkedtek.
– Ne bomolj már, Ildi! – kiáltotta hol nevetve, hol mérgesen, mert a lány, törékeny szépségében, csupasz, gyerekesen vékonyka nyakával újabb és újabb gyönyörűség és boldogság forrása volt, mióta megismerkedtek.
– Gyere Tomi, te is csúszkálj! – kiáltotta Ildi, amikor egy újabb buckán fölszaladva a másik oldalon lecsúszott, egyenesen neki a fiúnak. Mind a ketten felborultak a lendülettől, a lány kacagva gurult még tovább, a fiút elkapta a szenvedély, és csókolni kezdte, míg hemperegtek.
– Engedj el, Tomikám – vált síróssá a hangja –, megütöttem a bokámat! Azzal felült, és fájdalmas arccal dörzsölgette a lábát.
– Mutasd! – szólt rá a fiú, és szakértő kezekkel vizsgálni kezdte. –
– Tudod mozgatni? Próbáld meg finoman. Jól van, mozog, csontod nem tört, csak egy rándulás lesz. Gyere, menjünk haza, otthon beborogathatjuk. Úgyis már nagyon várnak az öregeim! – mondta, azzal gyengéden átkarolta a lányt úgy, hogy közben kissé meg is emelte, hogy ne kelljen a fájós lábára nehezednie.
– Doktor úr... – mosolygott rá Ildi szeretettel.
– Még nem, csak ha sikerül minden vizsgám. Akkor is csak a nyárra – felelt Tomi.
Elindultak a kihalt körúton. Az autóforgalom egészen megritkult már így estére, járókelő is elvétve akadt. Leértek az aluljáróba. A hajléktalanok egy kupacban feküdtek ócska pokrócaikba burkolódzva. Ildi szomorú arccal nézte őket. Egyszer csak észrevett egy, a többit hajléktalantól merőben elütő, meglepő külsejű öregembert, távolabb a többiektől. Az öregnek, bár a ruhája neki is ócska volt, a hófehér, hatalmas bozontos haja, és ugyan ilyen szakálla elütött a többiekétől. „Mint a Mikulás, inkognitóban – gondolta a lány –, hogy kerülhetett vajon ide ezzel az ápolt külsővel?”
– Nézd, Tomikám... – mutatott az öregre Ildikó.
– Ühüm – Tomi szórakozottan, gondolataiba merülve alig figyelt a lányra.
– Tomi! Nekem eszembe jutott valami! Nem lehet, hogy az az ember egy... angyal?
– Ne gyerekeskedj, Ildikém – Tomi összehúzott szemekkel, bizalmatlanul bámult az öregemberre.
– Mert – folytatta Ildikó, mintha a fiú válaszát meg sem hallotta volna –, meg van írva. hogy nem tudhatjuk, hogy tudtunkon kívül nem vendégelünk-e meg angyalokat.
– Ildi! Az angyalok, már ha léteznek, biztosan nem aluljárókban ücsörögnek a földön, koszos pokrócba burkolózva. És nem kéregetnek, mint ez az öregember a szánalmas rongyaiban.
– Tomi, nézd csak, valami papírdarab van az öreg előtt, kérlek, nézzük meg! Már egyébként sem fáj a lábam.
– Várnak az öregek, anyám már háromszor is telefonált, hogy hol vagyunk, menjünk már, mert balhé lesz!
– Egy pillanat az egész, nem több – könyörgött a lány, aki nem értette maga sem, miért akar olyan nagyon az öreg közelébe kerülni.
– Oké – adta be a derekát a fiú egy nagy sóhaj kíséretében –, de csak egy pillanatra!
Odasétáltak az öregemberhez, és megálltak a látszólag alvó alak előtt. A darab kartonon, ami előtte állt, semmi sem volt.
– Akkor vajon miért tette ki? – suttogta a lány a fiúhoz hajolva.
– Nem tudom – felelte Tomi, ugyan olyan halkan –, de most már menjünk.
Ebben a pillanatban az öreg kinyitotta a szemét, ránézett a párra, és megszólalt:
– Éhes vagyok.
A lány és a fiú összenéztek, aztán a fiú szólalt meg:
– Sajnos, nincs nálunk semmi, de ha vár egy percet, elszaladunk és hozunk egy kis ennivalót.
Az öreg újra lehunyta a szemeit, és mozdulatlanságba dermedt.
– Jössz? – kérdezte a fiú és kinyújtotta kezét a lány felé.
– Nem, maradok – felelte Ildikó, és le nem vette volna szemét az öregről.
– Nem fogsz félni? – kérdezte most már szorongva a fiú – Nem szeretném, hogy bántsanak, inkább gyere velem!
– Nem – makacsolta meg magát a lány.
– Hát... jó. Akkor sietek! – Tomi futni kezdett a kijárat felé, pár perc múlva már léptei neszét sem lehetett hallani. Ildikó állt az öreg előtt, és lassan félelem kúszott a szívébe, ahogy óvatosan körbe-körbetekingetett a hajléktalanok világában. Mindenütt ócska göncökbe burkolódzott alakok feküdtek, mint egy-egy mozdulatlan rongykupac.
Az öreg kinyitotta a szemét és a lányra nézett. Figyelmesen bámult rá percekig, aztán így szólt:
– Fél? Akkor magának még van mit veszítenie.
– Miért üres a papírja, bácsi? Mért nincs rajta semmi sem? – kérdezte Ildikó és bátran a szemébe nézett.
– Mert nem maradt már semmi mondani valóm a világnak. Azt meg így is, úgy is gondolhatják, hogy ha semmim sincs, akkor ennivalóm sincs. Aki akar, így is ad, aki nem akar, az meg úgy sem ad.
Újra csönd lett, nézték egymást.
– Hogy hívják magát? – kérdezte Ildikó
– Sehogy – a felelet élesen, kurtán, gyorsan érkezett.
– Miért van itt?
– Valahol lenni kell!
– Nincs családja?
– Ha volt is, hol van már.
– Hogy került ide?
– Túl sokat kérdezel azért a kis kajáért, nem gondolod? – az öreg mérgesen böffentette a szavakat.
– Bocsásson meg – suttogta megszégyenülve Ildikó –, igazán nem akartam tolakodó lenni, csak érdekelt volna, hogy hogyan kerül egy ember az utcára.
– Ahogy a többi.
Zavart csönd állt be a két ember között. Mindketten megkönnyebbülten kapták fel a fejüket, mikor futó talpak dobogása hallatszott.
– A barátja – mondta az öreg, pedig addigra már újra csukva volt a szeme.
– Igen – ragyogta Ildikó mosolya.
– Sok fájdalmat fog még magának okozni.
– Tessék?! – riadt Ildikó az öregre.
– Csak görgeti, görgeti éveken át azt a nagy követ, de az mindig vissza fog magára hullani. Mire belátja, és észre veszi, elszállnak az évek.
– Miért mond nekem ilyeneket? – ezt már szinte sikoltotta Ildikó.
Az öregember lassan kinyitotta a szemét, és felnézett a lányra.
– Mondtam volna valamit? Tudja, ha elalszom, ostobaságokat beszélek álmomban. Ne vegye komolyan. Az öreg arcán fájdalom vonult át, és egy pillanatra megfordult tengelyén az idő, mert már az öreg állt a lány fölött szánakozva, aki az utcán hevert kitaszítottan, egyedül, piszkosan, a társadalom számkivetettjeként.
Tomi ekkor ért oda hozzájuk lihegve.
– Itt vagyok, édesem, nem féltél? – nézett a lány sápadt arcára.
– Nem – felelte Ildikó és lesütötte a szemét –, csak kezdek nagyon fázni.
S valóban, ajka szederjessé vált a hidegtől, s csendesen reszketett. A fiú az öreg kezébe nyomta a szendvicseket, meg a forró teát és kézen fogta a lányt.
A fiatalok elsiettek.
– Mire hazaértek, késő este lett. A fiú szülei nehezen titkolt sértődöttséggel tessékelték be a párt.
– Anya, apa, engedjétek meg, hogy bemutassam Ildikót! – mondta.
– Csókolom, Ildikó vagyok – köszönt a lány halk, remegő hangon, míg kezet fogott a szülőkkel.
– Szervusz, kislányom – a barátságos férfi elismerő hunyorítással adta fia tudtára, hogy választása megnyerte tetszését –, hívjál csak Gyuri papának.
Menjünk be, mert már amúgy is kihűlt a vacsora – mordult Tomi anyja barátságtalanul a fiatalokra.
– Ne haragudj, anya, megrándult Ildi bokája, nehezen tudtunk jönni.
– Jól van, menjetek kezet mosni, arra van Ildikó, a fürdőszoba – intett egy zárt ajtó felé Tomi anyja.
– Köszönöm szépen – mondta kedvesen Ildi a barátságtalan asszonynak, s rámosolygott.
Már indult volna, amikor megállította az asszony kemény hangja:
– Tudod, hogy kancsal vagy?
– Anya! – ez Tomi hangja volt, fájdalmasan, sértetten – Anya!
– Miért? Nem mondtam semmi rosszat sem. Csak észre vettem valamit, és szóvá tettem. Már az is baj? – az asszony önnön igazsága tudatában, felvetett fejjel indult a konyha felé, hogy tálaljon. – Nem jöttök? – fordult vissza egy pillanatra az ajtóból.
Ildikó küszködött, hogy kitörni készülő könnyeit visszaparancsolja. Tomi bénultan állt. Aztán megfogta Ildikó kezét, és magához húzta.
– Gyere, ne törődj vele, tudatlan öregasszony, nincs tisztában vele, mit beszél.
– Nem megyek – súgta vissza Ildikó. – Haza akarok menni.
– Ha elmész, köztünk mindennek vége! – mondta a fiú nem várt keménységgel hangjában, és határozott léptekkel megindult az anyja után.
Ildikó letörölte a könnyeit, egy percig még várt, aztán lassan a fiú után kullogott.
„…Sziszifusz ereje újra csak elfogyott, s a hatalmas szikladarab óriási robajjal gurult vissza a völgybe.”
Faragó Eszter
Megjegyzés küldése