Csavargók
Oly fárasztó ez a magunknak-levés..
Mint nappal is virrasztó
árnyak, a parkban elnyúlunk,
a padon limlom-liliom,
szétterülve virágzik nyomorúságunk.
Szellemjárás suhogó vénáinkban,
halott éneink kóborolnak ereinkben,
s körbe-körbe hajt motolla szívünk.
Kacatokkal tömjük magunkat, míg
fel nem hasadunk,
fólia-bőrünk megfeszül, ránk tapad,
ömlesztett sajt a képzelet, kitölt.
Csak nyámmogunk egy padon,
míg belep az álom
nemespenésze.
Egymásban
Jelek költöznek a szavakba.
Csomókat fésülök hajadba.
Tűkön ülve vár a kikelet.
Fölvesz inged, várom levegyed.
Labirintust szül a születés.
Végtelen sík, zöld e temetés.
Fal szamarat kóró, nem henyél.
Húsodba fúrom: te én legyél!
Óhaj
Hold árama tüzel.
Élőbe forog kő.
Fölül erdő ered.
Alattam folyó nő.
Óriás szikla: magam.
Ember-keménységű?
Mikor kopsz semmivé
s leszel szabad kék űr?
Termés
Gyümölcsérlelő
türelemmel áll a fal.
Nálunk az összes
fal repedezett.
Különben időnk
lassan édessé aszal.
De mi lesz, ha én
csak megkeseredek?
Megjegyzés küldése