Az új könyvek legnagyobb részének méltatlan sorsot oszt ki az élet. Nem azért, mert máglyán végzik – az ilyesmi manapság szerencsére ritkán fordul elő –, hanem mert nem beszélnek, és nem is írnak róluk. Különösen az utóbbi ártalmas egy frissen megjelent kötet egészségi állapotára nézve, hiszen köztudott, hogy az a könyv, amely nem képes magára vonni a kritikusok figyelmét, világ életében szerzőjének kiskorú, gyámoltalan kedvence marad.
Tény, hogy a magyar könyvszakma telis-tele van soha fel nem növekvő, önálló pályafutásra képtelen kiadványokkal, de ez csak részben az alkotók bűne. A könyvek tetszhalott állapotáért a kiadókat is jelentős felelősség terheli, mert nyilvánvaló, hogy ők csak a terjesztésükkel, ezen keresztül pedig a realizált anyagi haszonnal foglalkoznak, pedig pontosan tudják, hogy amelyik műről nem írnak és nem beszélnek, az nem is létezik.
Nem tudom, hogy Fridezcky Katalin Salto vitale című prózakötetét mennyire karolta föl a kritika, de gyanítom, hogy nem emelte pajzsra és hordozta végig a Nagykörúton. Nem azért, mert ez a könyv ezt a bánásmódot nem érdemelné meg, hanem mert egy a sok közül. Ha a szerzője a grönlandi magyar irodalom feltörekvő képviselője lenne, a Salto vitale kövérre hízott fókaként sütkérezhetne a honi kritika reflektorfényében, de mivel csak egyike az évente megjelenő több tucat prózakötetnek, annak esélye, hogy spontán módon egy komoly és független kritikus kezébe jusson, kevesebb, mint hogy egy forgalmas bevásárlóközpontban találjunk egy húszezrest.
A magyar kritikusszakma elsorvadása miatt jelenkori irodalmunk legizgalmasabb része sosem jut el az olvasóhoz, hiszen tekintélyes mennyiségű szerencse kell ahhoz, hogy egy-egy kisebb kötetet megtaláljunk, és ezek után még kíváncsiság is maradjon bennünk az áttanulmányozására. Az előítélet ugyanis mindenkiben erősen munkálkodik: az a kötet, amelyről nem írnak, nem lehet érdekes, és mivel jóformán semelyikről sem írnak, semmi sem érdekes. Az a kevés kritika, amely a folyóiratokban megjelenik csak az adott lap holdudvarában működő szerzőket érinti, tehát a kívülállóknak ez a fajta álságos bírálat sem lehet vonzó. Mi tehát a megoldás: várjunk a kritika soha meg nem érkező útmutatására, vagy inkább bízzuk rá magunkat a jó szerencsére?
Frideczky Katalin kötete ezt a második lehetőséget illusztrálja. Egy hagyományos írástechnikával készült, mesélő prózát felvonultató kötetről van szó, amelyben a jegyzettől, a mesén át a hagyományos mininovelláig minden megtalálható. A szerző a realizmus jól bevált útvonalát követi, történetei lekerekítetten érnek véget, nem ritkán valamilyen szentenciával vagy csattanóval, és ez már önmagában is üde újdonság a posztmodern szövegirodalom térhódítását mindmáig teherként cipelő mai magyar prózairodalomban. Frideczky Katalin eredeti hivatását tekintve zongoraművész, de az írásaiban mindez csak érintőlegesen van jelen. Olvasó nézőpontból tiszta nyereség az, hogy ellenáll a szakmai csábításnak és nem bonyolódik bele költői, ám elvont zeneelméleti, zenehangulati fejtegetésekbe. Ezen a területen ugyanis még a legnagyobbak is elhasaltak, Csáth Géza zenei írásai például javarészt olvashatatlanok.
A tipikus Frideczky-történetek a mindennapi élet mikroszkopikus jelenségeiből tevődnek össze, aránylag egyszerűnek tűnő, mégis árnyalt, sokfelé futó kapcsolatok krónikái, összegzései vagy inkább látleletei sorjázódnak a karcsú kötetben, amelynek darabjai mintha tipikus úti olvasmányként funkcionálnának. Erősebb írásaiban határozottak érződik a személyes élmény hitelessége, de a másodlagos ihletésű témák, mint például a kötetben ugyancsak helyet kapó mesék is konzekvens vonalvezetéssel rendelkeznek, és ezáltal olvasásra csábítanak. Talán ez a sokszínűség, az egymás mellé rendelt, és egymáshoz nem mindig illeszkedő műfajok a könyv egyetlen felróható hibája, mert az előbb már emlegetett mesék és a személyes élmények krónikái közé érezhető hangulati törés tolkaszik, ám ez nem kisebbíti a szerzőnek a hagyományos rövidpróza életben tartása és továbbvitele szolgálatában kifejtett érdemeit.
Az ilyen, kristálytiszta, a legjobb magyar tárcaíró hagyományokat idéző prózakötet manapság eléggé ritkaság. A Salto vitale már ezért is megérdemelné a szélesebb körű kritikai és olvasói figyelmet.
Majoros Sándor
