ÚJ TARTALMAK

Bátai Tibor versei: Fej, írás; Ködök seborvosaira; Tetten érve; Vetítés

Fej, írás

Fej: Gombold helyére

azt a mellényt, ha tényleg közös! Kezdetnek
az is megteszi, hogy empátia helyett
nem értetlenkedsz szánt szándékkal. Nyomd már le
a kilincset, másként nem kerülhetsz beljebb.

Kívülről beszólni soha nem szül jó vért.
Színt vallva érvényesebben változtathatsz
árnyalaton. A sajátodon is, akár.
Ám ne hidd, hogy olvashatsz gondolatokban;

szemekből is csak, ha már bizalmat nyertél.
Lásd be, és fenntartás nélkül otthon lehetsz.
Rajtad áll, vendégként akarsz-e maradni
vagy csatlakozol. Ne feledd a gombokat!

Írás: Kívül, belül

Kívülről szól be, s ha
a 'miért onnan?'-t kérded,
kötekedő leszel,
míg ő belül sértett.

Veled lenne belül,
és kívül is maradna.
Belül sok vagy neki,
kívül letagadja.

Érteni sem akar,
de vádol, mert nem érted:
csakis érted nem ért
ő, a meg nem értett.


Ködök seborvosaira
Ad notam Latinovits Zoltán: Ködszurkáló

Miféle chirurgus buzgalom
terjed itt közöttünk,
hogy már valahány oldalon
seregnyi felcser kész összevarrni
– ne leskelődne rajtuk illetéktelen
a zavarba ejtő múltra senki –
megszurkált ködök sebeit?

Szeplőtlenséget mímelők kórusa
tagadná konokul a tényt,
miként lehetett érte
és nevében szólva
végül bontani
szorosra zárt sorokon túl
magát a rendet —
éppen így lesz módja
az ellen-karnak
(bírálva is csak: óvták–védték)
pirulás nélkül zengeni
önnön dicséretét.

Rejti hát szem elől
hibátlanul sűrű homály
ŐKET,
kik valóban
a magasba álmodott hazáért
ügynököltek, bátran konspirálva
bár a hatalommal is.

Stallumot viselők és közrendűek
– mi mindnyájan –,
ama árkok partjain!
Meglehet, jussunk csupán
a késdobáló jelen,
ám a ködbombák
egyszer elfogynak végleg,
s a történet – kell, hogy reméljük –
véget nem e korcs-
mában ér!


Tetten érve

Tarts egyensúlyt a penge élén, másként
esélytelen leszel. Részes vagy benne;
panaszod blöff. Aki belegányolt, nem
hivatkozhat többé a jótállásra.
Pontosan tudod, önmagadon ejtesz
csorbát, ám még sincs merszed kimaradni
a sorból. Hiába igaz, hogy másként
nem lehet, kifogásnak is harmatos,
mentségnek pedig egyenesen csapda,
amelyből sosem fogsz kikeveredni.
A helyesen dekódolt áteredő
valóságába helyezkedve juthatsz
mértékhez, hogy kizárj mértéken túli
pólusokat: a tetten értség abszurd
tagadását és a tévképzetet, hogy
kiküszöbölhető nembéliséged
immanens fogyatéka. Nincs értelmes
lázadás, amikor épp a mindenség
próbálkozik puccsal. ”Reddite quae
sunt Caesaris, Caesari, et quae sunt
Dei, Deo”.
 Maradj a penge élén!


Vetítés
Ad notam Jancsó Miklós: Ede megevé ebédem – Szentenciák

Először tényleg úgy tűnik, nyakló nélkül
nyomatják, bele a vakvilágba. Mintha
csupán önmagukról adnának föl rejtvényt,
megfejthetetlent. Nincs benne semmi rendszer,

figyelmeztetnek többször is; élvezik, hogy
zavarba hoznak. Add csak föl – provokálják
kéjesen önérzetem –, úgy sem vagy képes
tetten érni. Csak te válogathatod ki

blöffök közül az érvényeset magadnak —
feszítik tovább a húrt. Persze, ha elég
spiritusz van benned, vigyorognak sokat-
mondón, hogy – látván lankadásom – kitartást

öntsenek belém. Ne keress fogódzókat,
szólítanak föl, kövess inkább szabályon
és konvención túlra. Felkutathatnánk
egy élhetőbb hazát, ha velünk tartasz, ott

biztosan nem kérnek számon rajtad semmit.
Neked kell döntened, alkalmas vagy-e rá —
jönnek elő a farbával. Elsiettük,
állapítják meg, elnézőn sajnálkozva

ódzkodásomon. Még nem értél meg hozzánk —
teszik hozzá szinte biztatóan; most nem
akarnak lekezelőnek tűnni. Azért
rajtad leszünk! — ígérik még elmenőben.



Büki Mátyás versei - Song a hét napjairól; Két improvizáció a megújulás témájára; Géza gondolta; Szóismétlés

Song a hét napjairól

Állok, mélázom a telefirkált padok között,
zsibbaszt a csönd, 
és miközben érzem, hogyan mállaszt
péppé a tanterem poros és szürke levegője,
így dúdolgatok:

A péntek éppen olyan manapság, mint régen a szombat,
kiürülnek az iskolák a novemberi ködben, mindenki ott-
hon, főz, mos, vasal, a délután oly csöndes,
nyílnak a lángvörös rózsák a bozótban.

Lámpa fényköre sárga s hamutálcában hamu s tálcán szalvéta
S borospalackban bor s a partner szőrős hátán lágy női kéz
körme barázdát váj.

Izzadok és ez rám izzad, s mosakodtam, egy hét piszka el, s
friss ágyneműt húztam s albérleti szobában szendvicseket készítettem s a marha főbérlőt átejtettem, partnerem a hasamban.

Oh, Isten, legyen mindig péntek, aztán szombat, az-
tán vasárnap, amikor új ágyneműt húzok, és egész nap mosakszom
az ágy, a partner, a levek, az undor miatt pusztán.

S aztán, oh Isten, jöjjön a letaglózó hétfő,
Retkes nyakú gyerekek a padokban,
mely még sosem volt kedd, vagy szerda, csütörtök.

.   
Két improvizáció a megújulás témájára

(giocoso, vigoroso)

voltam kicsi gyerekecske ó április mezőn szaladtam pitypang ernyője szálldosott orromat a nap csiklandozta pacsirtaszót hallok megint szavalta anyám ujjongva  ujjongtak sejtjeim miénk a világ folyvást újulunk fürge szép erős legények


(grave, sverműtig)

Hallom pusmorogni sejtjeim:

„Újulunk még, fiúk?
Vagy legyen vége ennek itt?
Menjen, de mi maradjunk?”
„Ha nélküle maradunk, nem újulhatunk.
Ha neki vége, akkor nekünk is.
Vele vagyunk egyek.
Mi legyen, fiúk?”

Mit mondjak nekik?
Legyetek hozzám jók?
Álljatok meg, fáradt és unott vagyok?
Ne újuljatok?
Hagyjatok mindennel föl?
Hagyjatok végre el?
Engedjetek?
Adjátok fel?
Adjatok föl, hisz a törvény szolgái úgyis régen lesnek?
Magam sem tudom.


Géza gondolta

sokat tudok mert a hű tanítók
minden tudnivalót a fejembe tömtek
István nagy király volt
Mátyás is
Verbőczi fölfalatta Dózsát
a kurucok a magyar szabadságért harcoltak
Széchenyi volt a legnagyobb magyar
az antant jókorát harapott az országból
satöbbi
de ha elgondolom hogy kulissza országban élek
és hogy talán magam báb vagyok
akkor igazán nem tudom
mi végre volt ez az egész


Szóismétlés

Ha megpróbálunk verset írni,
tollal vagy írógéppel,
mintegy megkísérteni a lehetetlent,
bár ez nem is fontos,
mintegy kihívni a kudarcot,
hisz a mi a fejben van, az a lényeges,
akkor helyesebb, ha védőruhát öltünk,
meg persze, hogy legyen papír,
hogy a rossz versből áradó
mérgező anyagoktól
megmeneküljünk.


Szinay Balázs - Srímad Bhágavatam fordítások (X. ének, 14. fejezet)


Fülszöveg

A Srímad Bhagavatam a védikus irodalom, India vallásbölcseleti irodalmának 5000 évvel ez előtt keletkezett összefoglalása. A védikus bölcsesség legmélyebb és legbensőségesebb tanításait tartalmazza. Szanszkritból angol nyelvre a XX. században A.C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada fordította, aki e mű fordítását és magyarázatokkal való ellátását tekintette élete fő feladatának. Azonban mielőtt a feladat végére érhetett volna, sajnos távozott ebből a világból. A Srímad Bhagavatam összesen 12 énekéből nem egészen 10 éneket sikerült lefordítania és magyaráznia. A fordítási munkát halála után tanítványai folytatták, így lett az összeállítás befejezett. Azonban magyar nyelvre ezidáig a Srímad Bhagavatam csak azon részeit fordították át, amiket A.C. Bhaktivedanta Swami fordított.
Jelen fordítás célja az, hogy az ebből fakadó hiányt kiküszöbölje legalább addig, amíg a teljesen kompetens magyar fordításra sor nem kerül.
Az olvasó figyelmét felhívom arra, hogy a fordításban közreadott szövegek tiszta és reális megértéséhez az ezt megelőző kötetekben foglaltak alapos ismerete és megértése szükséges! Ezek nélkül a megértés a szerencsére bízott, avagy maximum szépirodalmi értékű. A Srímad Bhagavatam első kilenc éneke és a befejezetlen X. ének magyar nyelven beszerezhető. Mindazonáltal a Srímad Bhagavatam „Summum Bonum” (X. ének), „Egyetemes történelem” (XI. ének) és „A romlás kora” (XII. ének) című bemutatásra kerülő kötetei rendkívül érdekes és tartalmas olvasmányt nyújthatnak a téma iránt érdeklődőknek.
A fordítás közzététele fejezetről-fejezetre halad.


Brahmá az Úr Krisnához imádkozik

1. vers

Az Úr Brahmá így szólt: Kedves Uram, te vagy az egyetlen imádandó Úr, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, ezért felajánlom tiszteletteljes hódolatomat és imáimat, hogy elégedetté tegyelek téged. Óh, pásztorok királyának fia, transzcendentális tested olyan sötét, mint a friss esőfelhők, öltözeted maga a pompás ragyogás és arcod szépségét fülbevalóid és a fejeden ékeskedő pávatollak fokozzák. Válogatott erdei virágok és levelek virágfüzérét viseled, valamint egy pásztorbotot, egy bivalyszarvból készült kürtöt és egy fuvolát tartasz magadnál, így csodálatosan festesz, ahogyan egy falatnyi ételt tartasz kezedben.

2. vers

Kedves Uram, sem én sem senki más nem tudja felbecsülni transzcendentális tested tekintélyét, mely annyira kedves számomra, és amely csak azért jelenik meg, hogy teljesítse őszinte híveid vágyát. Bár elmémet teljesen visszavontam az anyagi dolgokról, mégsem tudom megérteni személyes formádat.  Hogyan is tudnám akkor megérteni azt a boldogságot, melyet te magad tapasztalsz, merítesz önmagadból?

3. vers

Azok, akik miközben megmaradnak a társadalomban elért pozíciójuknál, ám mégis elvetik a spekulatív tudást és testüket, szavaikat és elméjüket ajánlják a személyedről és cselekedeteidről szóló leírásoknak, életüket ezeknek az elbeszéléseknek ajánlva, amelyek általad és őszinte híveid által lettek kinyilatkoztatva, feltétlenül elnyerik hatalmadat, bár egyébként téged senki sem érhet el a három világban.

4. vers

Kedves Uram, a neked végzett odaadó szolgálat az önmegvalósítás legjobb útja. Ha valaki feladja ezt az utat és a spekulatív tudás gyakorlásával foglalja le magát, ő csupán kellemetlen folyamatokon megy keresztül és nem fogja elérni hőn áhított vágyai gyümölcsét. Ahogy egy személy, aki az üres búza héját veri, nem tud gabonához jutni, valaki, aki csak a spekulációval foglalja le magát, nem érheti el az önmegvalósítást. Ő ezzel csak gondjai számát fokozza.

5. vers

Óh, mindenható Úr, a múltban sok evilági jógi elérte az odaadó szolgálat szintjét, azáltal, hogy minden igyekezetét neked ajánlotta, és hűségesen követte előírt kötelességeit. Az ilyen odaadó szolgálat következtében, az által, hogy a rólad való hallás és éneklés tökéletes folyamatát követték, sikerült megérteniük téged, Óh egyedüli csalhatatlan, és így könnyedén átadták magukat neked, majd elérték mindenható lakhelyedet.

6. vers

Az abhakták, azonban nem érhetnek el téged, és nem ismerhetik meg személyes jellemvonásaidat. Mindazonáltal megvalósíthatják személytelen kiterjedésed, azáltal, hogy közvetlenül a szívükben jelenlévő aspektusodra összpontosítanak. De ezt csak akkor tehetik meg, ha megtisztítják elméjüket és érzékeiket az anyagi megkülönböztetés összes felfogástól és minden anyagi objektumhoz való ragaszkodástól. Csak ezen az úton fog személytelen formád kézzelfoghatóvá válni számukra.

7. vers

Idővel, a tanult filozófusok vagy tudósok talán képessé válnak arra, hogy a föld összes atomját vagy az összes hópelyhet, netán a Nap, a csillagok és más égitestek minden ragyogó molekuláját megszámlálják, azonban ezen tanult emberek között, akik esetleg megszámlálják határtalan transzcendentális energiád, az Istenség Legfelsőbb Személyigéét, ki tudna leereszkedni a föld felszínére, hogy az összes élőlény érdekét szolgálja?

8. vers

Kedves Uram, azt, aki komolyan vár rád, te megajándékozod indokolatlan kegyeddel, s mindenki, aki türelmesen kivárja, hogy minden múltbeli gaztettének elnyerje méltó visszahatását, és aki szavait, testét, valamint szívből jövő tiszteletteljes hódolatát ajánlja neked, valóban alkalmassá válik a felszabadulásra, és így az jogos igényévé válik.

9. vers

Uram, csak nézd civilizálatlan műveletlenségemet! Hogy próbára tegyem erődet, megpróbáltam kiterjeszteni illuzórikus erőmet, hogy befedjelek téged, a határtalan és eredeti Legfelsőbb lelket, aki még az illúzió mestereit is elképeszti. Mit is hasonlíthatnék hozzád? Ebben helyzetben én olyan vagyok, mint egy apró szikra a tűz uralma alatt.

10. vers

Ezért, Óh csalhatatlan úr, kérlek kegyesen bocsásd meg bűneimet. A szenvedély kötőerejének képviselőjeként születettem és csupán egy egyszerű bolond vagyok, elbizakodottan, magamat egy, az uralkodásodtól független ellenőrző hatalomnak képzelve. A szememet elvakította a tudatlanság, melynek következtében azt gondoltam, hogy én vagyok az univerzum születetlen alkotója. De kérlek vedd figyelembe, hogy én a szolgád vagyok és így méltó a könyörületedre.

11. vers

Mi is vagyok én? – egy apró teremtmény, felmérve tenyerem hét arasznyi nagyságát. Az anyagi természet univerzumának terméke vagyok, a teljes anyagi energia hatása alatt. A hamis egó, az éter, a levegő, a víz és a föld alkot engem is. Ellenben mit mondhatnánk a te dicsőségről? A határtalan univerzumok mind áthatják tested pórusait, ahogyan a porszemek hatolnak át egy zárt ablak hasadékain.

12. vers

Óh, Úr Adhoksahja, egy anya sérelemnek veheti-e, amikor gyermeke, méhében rugdalózik a lábaival? És van-e valami a létezésben, amiről a különféle filozófusok akár azt mondják, hogy valós, akár azt, hogy valótlan, ami ténylegesen kívül esne a te hasadon?



13. vers

Kedves Uram, azt mondják, hogy amikor a három bolygórendszer egyesül az ok-okozati vízen a megsemmisülés idején, a te teljes részed, Náráyana, lefekszik a vízre, és fokozatosan egy lótuszvirág nő köldökéből, és Brahmá megszületik ezen a lótuszon. Bizonyára az efféle vélemények nem helytelenek. Eképpen én nem belőled születtem?

14. vers

Te nem az eredeti Náráyana vagy, Óh magasztos irányító, mivelhogy te vagy a lelke minden megtestesült élőlénynek és örök tanúja a teremtett birodalomnak? Az Úr Náráyana valóban a te kiterjedésed, és Náráyanának hívják, mert ő az eredeti előidézője az univerzum ősvizének. Ő valós, nem illuzórikus energiád, Máyá terméke.

15. vers

Kedves Uram, ha transzcendentális tested, melyben az egész univerzum menedékre talál, valóban az ok-okozati óceánon fekszik, akkor miért nem váltál láthatóvá számomra, amikor kerestelek téged? És miért nem tudtam szívemben felidézni képedet teljesen, ha egyébként később váratlanul megmutatkoztál nekem?

16. vers

Kedves Uram, ezen megjelenésedben bebizonyítottad, hogy te vagy a Máyá mindenható Ura. Bár most ebben az univerzumban vagy, az egész univerzális teremtés a te transzcendentális testedben helyezkedik el, ez tény, mivel te előbb a hasadban hordoztad az egész univerzum, mint anyád, Yasodá.

17. vers

Csakúgy, mint ahogyan ez az egész univerzum, beleértve téged is, a hasadban terült el, ehhez hasonlóan jelent meg most itt egy másik teljesen ugyanolyan formában. Mindek lenne ez köszönhető, hacsak nem hihetetlen energiádnak?

18. vers

Nem-e mutattad meg nekem ma, hogy te és minden egyes dolog a teremtésben hihetetlen energiádnak hatásaként van jelen? Először egyedül te jelentél meg, majd Vrindávana összes teheneként és tehénpásztorfiújaként, a barátaidként nyilvánultál meg. Ezt követően Visnu négykarú formájával azonos módon álló egyéniségként nyilvánítottad ki magad, akit minden élőlény imád, beleértve engem is. Mindezek után megjelentél, mint az univerzumok teljessége. Végül, most ismét eredeti formádat öltötted fel, mint az Abszolút Igazság, aki egyetlen, másik nélkül.
19. vers

Az emberek tudatlanok a te jelenlegi transzcendentális helyzetedet illetően, úgy jelensz meg, mintha az anyagi világ része lennél, és határtalan energiád által kiterjeszted magad, hogy megjelenj ebben a világban. Eképpen az univerzum teremtőjének szerepét öltve magadra, mint Brahmá, a fenntartóként, mint Vishnu nyilvánítod ki magad, a megsemmisítőként pedig megjelensz, mint az Úr Trinetra, vagyis Siva.

20. vers

Óh, Uram, Óh, mindenható teremtő és mester, anyagi szempontból megszületetlen vagy, mégis hogy letörd a hűtlen démonok alaptalan büszkeségét, és hogy bhaktáid iránti kegyedet kimutasd, a félistenek, a szentek, emberek, az állatok és a vízi élőlények között születsz meg.

21. vers

Óh, Mindenható legnagyszerűbb egyetlen! Óh, Istenség Legfelsőbb Személyisége! Óh, Legfelsőbb Lélek, minden misztikus erő mestere! Kedvteléseidnek a három világ folyamatosan előkelő helyet ad, de ki tudná felbecsülni, hogy hol, hogyan és mikor használod transzcendentális energiáidat, miközben véghezviszed számtalan kedvtelésedet? Senki sem értheti meg spirituális energiáid által véghezvitt cselekedeteid misztériumát.

22. vers

Ennek következtében az egész univerzum, amely nem tűnik többnek, a csalóka anyagi természet egy álmánál, mely sosem válik valódivá, eképpen befedi az élőlény tudatát és az ismétlődő  nyomorúság zuhatagával rohamozza meg. Ez az univerzum azonban mégis valódi, mivel a tőled származó illúzió befolyása alatt jött létre, akinek transzcendentális formája örök, tudással és boldogsággal teljes.

23. vers

Te vagy az egyetlen Mindenható Lélek, az eredeti Legfelsőbb Személyiség, az Abszolút Igazság, az önmagától született, vég és kezdet nélküli. Örökkévaló és csalhatatlan, tökéletes és teljes vagy, akivel nem vetekedhet senki más és akire nincsenek hatással az anyagi megjelölések. Boldogságodnak semmi sem vethet gátat, és semmilyen kapcsolatot nem tartasz fenn egyetlen anyagi szennyeződéssel sem. Mindent egybevéve a halhatatlanság elpusztíthatatlan nektárja vagy.

24. vers

Azok, akik elfogadják a tiszta éleslátást eredményező tudást a napsugár ragyogásához hasonló lelki tanitómestertől, ezen az úton megláthatnak téged, mint minden lélek Legfelsőbb Lelkét, mindenki Felsőlelkét. Ily módon megértve eredeti személyiségedet, alkalmassá válnak arra, hogy átszeljék az illuzórikus anyagi létezést.

25. vers

Az, aki tévesen, egy kötelet képes összekeverni egy kígyóval, a félelem rabjává válhat, de feladhatja félelmét az által, hogy rájön, hogy, amit kígyónak vélt, az valójában nem is létezik. Hasonlóképpen, ahhoz, aki nem képes arra, hogy téged mindenki Legfelsőbb Lelkeként lásson, így az anyagi energia folyamatosan elhatalmasodik rajta, míg a rólad szóló tudástól fokozatosan eltávolodik.

26. vers

Az anyagi rabság és felszabadulás eszméi egyaránt a tudatlanság szüleményei, melyek az igaz tudás látókörén kívül esnek, ám megszűnnek létezni, amikor valaki tökéletesen megérti, hogy a tiszta spirituális lélek határozottan különbözik az anyagtól és mindig teljesen tudatos. Ekkor az anyagi rabság és felszabadulás elveszti jelentőségét, mint ahogyan a nappal és az éjszaka között sincs különbség a Nap szemszögéből.

27. vers

Csak nézd azoknak a tudatlan személyeknek az ostobaságát, akik úgy tekintenek rád, mint az illuzórikus energia elkülönült részére, és akik úgy néznek önmaguk személyére – aki szintén te vagy –, mint, ami nem több az anyagi testnél. Az ilyen ostobák azt a következtetést vonják le, hogy a mindenható lelket a te mindenható személyiségeden kívül kell keresni.

28. vers

Óh, határtalan Úr, a szentek saját testükön kívül keresnek téged azáltal, hogy minden dolgot visszautasítanak, ami nem áll kapcsolatban veled. Hogyan is tudnák a különféle emberek felfogni azt, hogy egy kötél fekszik előttük, amíg nem cáfolnak rá arra, hogy az nem egy kígyó.
29. vers

Uram, ha valakinek olyan szerencsében van része, hogy akár csak egy kis mértékben magán viselheti lótuszlábad nyomát, megértheti személyiséged nagyszerűségét. De azok, akik spekuláció által akarják megérteni az Istenség Legfelsőbb Személyiségét képtelenek lesznek megérteni téged, még akkor is ha sok-sok éven át folyamatosan a Védákat tanulmányozzák.

30. vers

Kedves Uram, ezért hozzád imádkozom, hogy elnyerjem azt a szerencsét, melynek alapján ebben az életben, mint az Úr Brahmá, vagy egy másik életben, melyben megszületek majd, odaadó bhaktáid egyikeként legyek számon tartva. Azért imádkozom, hogy bárhol is legyek, akár még ha egy állati létformában is, de lótuszlábad odaadó szolgálatával foglalhassam le magam.

31. vers

Óh, mindenható Úr, milyen nagyszerű szerencsében van része Vrindávana teheneinek és hölgyeinek és azoknak, akik számára te vagy a nektár, ami olyan, mint az anyatej, melyet fogyasztva boldogságukban megrészegülnek, elégedetté téve téged, valamint azoknak, akik most a borjúk és a gyermekek formáját öltötték magukra. Az összes védikus áldozat sem – melyet egészen az idők kezdetétől mostanáig bemutattak –, nem okoz olyan elégedettséget, mint te!

32. vers

Milyen nagyon szerencsés Nanda Mahárája, a tehénpásztor, és Vrajabhúmi összes többi lakója! Jó szerencséjüknek nincsen határa, mert az Abszolút Igazság, a transzcendentális boldogság forrása, az örökkévaló legfelsőbb Brahman a barátjukká vált.

33. vers

Noha Vrndávana lakóinak ezen szerencséje alig hihető el, mi a különféle érzékek tizenegy uralkodó istensége, akik élén az Úr Siva áll, szintén szerencsések vagyunk, mivel Vrindavana bhaktáinak érzékei szolgáltatják a serleget, melyből újra és újra a nektárt fogyasztjuk, ami nem más, mint lótuszlábad mézének mámorító itala.


34. vers

Legnagyobb esélyem az igazi jószerencse elérésére akkor lesz, ha egyszer megszülethetek valahol Gokula erdejében és fejemet a lótuszlábadról lehulló porban fürdethetem meg, mint birodalmad egyik tagja. Az egész élet és minden lélek maga az Istenség Legfelsőbb Személyisége, aki lótuszlábának poráért a Védák mantráiban kutatnak.

35. vers

Elmém megzavarodik, ha megpróbálok belegondolni abba, hogy milyen más jutalom van bárhol is, rajtad kívül. Te vagy minden boldogság megtestesítője, amit a Vrndavanai pásztorok közösségének lakhelyén osztasz szét. Elrendezésedből már odaadtad magad a Pútána nevű démonnak és családtagjainak is, egy csere keretében, azáltal, hogy lehetővé tetted számára, hogy egy szentté váljon. Szóval mit adhatnál még Vrndávana szentjeinek, akik otthonaikat, barátaikat, kedves kapcsolataikat, testüket, gyermekeiket és egész életüket, beleértve szívüket, már mind kizárólag neked ajánlották?

36. vers

Kedves Uram, Krisna, amíg az emberek a híveid nem lesznek, materialista ragaszkodásuk és vágyaik a tolvajokéhoz hasonlóak, otthonaik a börtönökhöz, és családjuk iránt táplált szeretetteljes érzéseik a rabláncokhoz hasonlítanak.

37. vers

Drága mesterem, noha te egyébként semmit sem teszel az anyagi létezésben, eljöttél a földre és úgy tettél, mintha anyagias életet élnél, csupán azért, hogy kinyilvánítsd az eksztatikus élvezet különféle változatait bhakáid számára, akik megadták magukat neked.

38. vers

Vannak, akik azt mondják: „Mindent tudok Krisnáról.” Had higgyék csak azt. Amennyire csak képes vagyok, szeretném elkerülni, hogy erről a témáról beszéljek. Óh, Uram, had beszéljek inkább gazdaságodról, amennyire elmémmel, testemmel és szavaimmal az át tudom élni.

39. vers

Kedves Krisnám, alázatosan beleegyezésedet kérem eltávozásomhoz. Valóban te vagy minden dolog ismerője és látója. Ezen túl bár te vagy az összes univerzum ura, én mégis felajánlom ezt az univerzumot neked.

40. vers

Kedves Sri Krisnám, boldogságot adományozol a lótuszhoz hasonlatos Vrisni dinasztiának és kiterjeszted a nagy óceánt melyben a föld, félistenek, a bráhmanák és a tehenek nyugszanak. Eloszlatod a vallástalanság tudatlanságának sötétségét és szembeszállsz a földön megjelenő démonokkal. Óh, Istenség Legfelsőbb Személyisége, ameddig ez az univerzum létezik, amíg a Nap ragyog, tiszteletteljes hódolatomat fogom ajánlani neked.



41. vers

Sukadeva Gosvámi szólt: Eképpen ajánlotta fel háromszor imáit Brahmá az imádott Úrnak, az Istenség Határtalan Személyiségének, majd leborult lótuszlábához. Ezek után az univerzum mérnökének kinevezett Brahmá visszatért birodalmába.

42. vers

Miután jóváhagyta fia, Brahmá eltávozását, az Istenség Legfelsőbb Személyisége megfogta a borjakat, amelyek éppen ott voltak, ahol egy évvel ezelőtt hagyta őket, és a folyópartra vitte őket, ahol elővette ennivalóját és ahol pásztorfiú barátai éppen úgy jelen voltak, ahogyan az előtt.

43. vers

Óh, király, bár a fiúk egy egész évet töltöttek el az Úrtól elválasztva, az Úr Krisna illuzórikus energiája hatása alá kerültek és így úgy tűnt számukra, mintha az egy év, egy fél pillanat lett volna.

44. vers

Mi volt az valójában, aminek következtében elméjük megzavarodott és az Úr illuzórikus energiájának hatása alá kerültek? Ez Máyá ereje volt, melynek hatása alatt az egész univerzum örökösen a zavarodottság állapotában van, és a feledékenység e légkörében, senki sem képes megérteni valódi azonosságát.

45. vers

A pásztorfiúk, Krisna barátai a következőket mondták az Úr Krisnának: Olyan gyorsan visszatértél! Még egy falatnyit sem ettünk a távollétedben. Kérünk, gyere ide, vedd el az ételedet, minden egyebet félretéve!

46. vers

Aztán az Úr Hrsikesa, mosolyogva befejezte ebédjét a pásztorfiók társaságában. Miközben az erdőből hazafelé indultak, hogy visszatérjenek otthonaikba, Vrajába, az Úr Krisna megmutatta nekik a halott Aghásura kígyó bőrét.

47. vers

Az Úr Krisna transzcendentális testét pávatollak és virágok díszítették, az erdő ásványai borították és fuvolája hangosan és ünnepélyesen zengett. Miközben borjait a nevükön szólította, a pásztorfiúk az ő dicsőségéről énekelve megtisztították az egész világot. Eközben az Úr Krisna megérkezett apja, Nanda Mahárája legelőjére és szépségének ragyogása egyszer csak fesztiváli hangulatúvá változtatta azt a pásztorasszonyok szemében.

48. vers

Ahogy a pásztorfiúk megérkeztek Vraja falujába, így énekeltek: „Ma Krisna megmentett minket egy hatalmas kígyótól!” Néhány fiú úgy írta le dalaiban Krisnát, mint Yasodá fiát, mások pedig úgy, mint Nanda Mahárája fia.

49. vers

Pariksit király szólt: Óh, bráhmana, hogyan tudtak a pásztorasszonyok kifejleszteni Krisna, valaki más fia iránt ilyen tiszta szeretetet, amelyre még sohasem volt példa azelőtt, mikor ilyesmit még a saját gyermekik iránt sem éreztek sosem? Kérlek, magyarázd meg nekem ezt.

50. vers

Sri Sukadeva Gosvami szólt: Óh, király, minden teremtett élőlény számára a legkedvesebb dolog bizonyára önmaga. Más kedves dolgok, mint a gyerekek, a bőség, és még sok egyéb, csak azért vannak, mert önmagunk számára a legkedvesebbek mi vagyunk.

51. vers

Ennek okán, Óh, királyok legjobbja, a testet öltött lélek én-központú: ő még odaadóbban szolgálja önmaga testét és magát, mint az olyan úgynevezett birtoktárgyakat, mint a gyermek, a bőség és az otthon.

52. vers

Azok számára, akik azt gondolják, hogy a test az énjük, Óh, királyok legjobbja, csak azok a dolgok fontosak, amik kapcsolatban állnak a testtel, mégsem lesznek olyan kedvesek számukra, mint a test maga.

53. vers

Amikor valaki azon a szinten áll, hogy az „ez a test az „enyém” gondolata helyett azt gondolja: „ez én vagyok”, nem fogja azt gondolni, hogy „ez a test oly kedves számomra, mint önmagam”. Mindezek után, amikor a test öreggé és haszontalanná válik, valaki arra vágyik, hogy a következő életében erős maradjon. 

54. vers

Ily módon válik önmaga a legkedvesebbé minden megtestesült élőlény számára, mindezt csupán azért, hogy megnyugtassa önmagát, melyre alapozva az egész anyagi teremtés, beleértve a mozgó és mozdulatlan élőlényeket, létezhet.

55. vers

Te úgy ismered Krisnát, mint az összes élőlény eredeti Lelkét. Az univerzum egészének érdekében, indokolatlan kegyéből, belső energiája segítségével, úgy jelent meg, mint egy közönséges emberi lény.
56. vers

Azok, akik megértik az Úr Krisnát, belátják, hogy minden dolog, mozgó és mozdulatlan, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének megnyilvánulása. Az ilyen felvilágosult személyek felismerik, hogy nincsen olyan valóság, mely különálló lenne a Legfelsőbb Úr Krisnától.

57. vers

Az anyagi természet eredeti, megnyilvánulatlan formája a forrása minden anyagi dolognak, melynek forrása azonban az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Krisna. Így hogyan tudna bármi is elhatárolódni tőle?


58. vers

Azok számára, akik elfogadják az Úr lótuszlábának csónakját, aki a kozmikus megnyilvánulás menedéke és Muráriként, Mura démon ellenségeként híres, az anyagi világ óceánja mindössze olyan, mint egy borjú patanyomában álló pocsolya. Az ő céljuk a param padam, a Vaikuntha, az a hely, ahol nincs jelen az anyagi nyomorúság, és nem az a hely, ahol minden lépésükben veszély leselkedik rájuk.
59. vers

Ez idáig, minek során tőlem tudakozódtál, teljességében leírtam neked azokat az Úr Hari azon cselekedeteit, melyeket öt éves koráig hajtott végre, de amelyeknél még nem töltötte be a hatodik életévét.

60. vers

Bárki, aki hall vagy énekel ezekről a kedvtelésekről, melyek az Úr Murári hajtott végre pásztorfiú barátaival, legyen szó akár Aghásura megöléséről, az erdőben elköltött ebédről, az Úr transzcendentális formáiban való megjelenéséről, vagy a csodálatos imáról, melyet az Úr Brahmá ajánlott fel neki, bizonyos, hogy eléri minden spirituális vágyát.

61. vers

Így töltötték a fiúk gyermekkorukat Vrndavana földjén, bújócskázva, játékhidakat építve, úgy ugrándozva akár a majmok és még sok egyéb kedves játékkal lefoglalva magukat.


Szinay Balázs


Szinay Balázs - Magánylevelek 1.



Magánylevelek: Általában az esti, illetve az éjszakai órákban születnek. A szerző magának írja őket, mások szórakoztatására, netán elgondolkodtatására. Nem lenne szükség rájuk, ha írójuk nem volna magányos és akkor sem, ha nem volnának társai. Semmi olyan nem hangzik el bennük, ami már ne hangzott volna el korábban és semmi olyan sem, amit a többség maradéktalanul megértett volna. Kezdetük és befejezésük nincs. Tartalmilag látszólag egymástól független, ám végső soron mégis összefüggő témák rövid kibontásából állnak. Hívószavakra adott válaszok. Funkciójukat asztalfiókban maradva és közönség elé tárva egyaránt betöltik, mivel arról akarnak szólni, ami igaz, nem pedig arról, ami csak önmagáért van.

Beszélgetések

Jó lenne beszélgetni, de a beszélgetés Babitsnál, Weöresnél, Hamvasnál, a Védéknál, a Gestáknál kezdődik. Ezekből viszont mára érdeklődési kört csináltak, száműzve őket az alapműveltség palettájáról.  Így lehet róluk vitázni, illetve hallgatni, beszélgetni semmiképp sem. Vitázni viszont nem érdemes, mert nincs vitaalap. Vitában konkrét, tapasztalaton alapuló, felépített, következetes érvelést hallani nem, vagy csak igen ritka esetben lehet, ugyanis nincs tapasztalás. A feltételezéseket és a meg nem élt igazságokat pedig minek hallgatnánk? Azok vannak nekünk is. Így marad a hallgatás, ami jobb esetben olvasás, vagyis az elmében zajló párbeszéd egy olyan vitapartnerrel, akinek még voltak érvei.

Esszék

Szépíteni a tényt lehet, de nem érdemes: nincs esszékultúra. Esszét kevés lap közöl (legfőképpen, mert nem értik őket és nem tudják, miként viszonyuljanak hozzájuk), a magyar esszéírók közül körülbelül 10-12 nevet tartanak számon, esszét összesen is csak pár százan írtak. Aki az esszével boldogulni akar, annak a századforduló és a negyvenes évek közötti időszakban kellett volna írnia. Ma az irodalom vers és novella, semmi több, esetleg recenzió, kritika, jobb helyeken. Jobb helyekből meg kevés van. Ha pedig már recenzió és kritika, akkor miért nem esszé? Komoly dolgokról csak mások könyve mögé bújva lehet beszélni? Irodalom?

Igazság és igazságok

Igazság. Hát azt mindenki tudja, és senki se akarja tudni! Ezért szajkózza az ember előszeretettel a már jól megszokott féligazságokat. Hallgat azokra, akiknek még önmaga becsapása árán hinni tud, és akik támogatják önmaga félrevezetésében. Aztán tagad. Tagadja hibáit és felelősségét. Igazságról írni pedig vétek: eretnekség, szentségtörés, bűn. Ez ellen mindenki tiltakozik, de valójában az igazmondókat a közvélemény szeme láttára nyárson sütögeti a társadalom. A szemérmesebbek ezt csak nézik, vagy álszent módon elfordítják a fejüket. A bátrabbak nem félnek vállalni.

Értő közönség: követők

Az értő figyelem, vagyis a követés ténye onnan ismerkszik meg, hogy Van, nem onnan, hogy azt állítja, hogy van. Mint, ahogy a buddhák sem állítják magukról, hogy buddhák, egyszerűen csak azok. A tények mindig cselekvésben mutatkoznak meg, a hit és a hitegetés szándéka pedig állításokban. Nem az a lényeg, hogy mit hisz el magáról egy közeg, hanem, hogy valóban az e, és, ha az, egyszerűen csak éli azt, ami. Ha Nagy Lászlóban anno az a kérdés merült fel, hogy „Ki viszi át a szerelmet?”, ugyanezt kérdezhetjük most is, szóval: „Ki viszi át a szerelmet?” Magyarán ki a fene ismerne ma fel egy Babitsot, egy Hamvast? Nem az a kérdés ugyanis, hogy születettet-e mégegy vagy több, a XX. századi századelő nagy szellemeihez hasonló jellem, hanem, hogy hiába született-e? Mert egyelőre úgy tűnik, hogy igen. Azt nagyon jól megtanultuk kikre és hogyan kell emlékeznünk, ezért tudjuk még valamire értékelni például a Nyugat folyóirat egykori gárdáját. Ám, hogy a hasonló kaliberű szellemeket, hogy ismerjük fel ma, arról senkinek sincs fogalma. Mennek is a süllyesztőbe…(tisztelet a szerencsés kisszámú kivételnek és a hagyományos értékek őrzőinek).

Kirekesztések

Az értetlen és az értő ember egy dologban közös: mindkettő kirekeszti táborából a kettő között elhelyezkedő réteget. Az értetlen ember butaságában és önfejűségében, az értő ember meglepő módon úgyszintén. Mindkettő azt, hiszi, hogy amit mondanak neki az annak számára fontos, aki mondja, nem, annak, akinek mondják. E tévedés folytán lesz oda az emberi sorsok zöme. Mondhatnánk, hogy az arany középutat kell keresni, de ez sem teljesen igaz. Mivel a középút jellemzője a pártatlanságból fakadóan a parttalan sodródás és a szenvedés. Ezeket pedig senki sem szereti. Így vagy marad értetlen, vagy lesz értő, de mindenképp diszkriminatív.

Ismétlések: Azt hiszem, mindezt már elmondtam, nem is egyszer. A dolog egyetlen tanulsága az volt, hogy újra és újra el kell mondani.


Szinay Balázs


Urbán-Szabó Béla - Martfűi levek – Egyensúlyozunk



Kedves Barátom,

a helyünket keressük, legalábbis próbálkozunk. Keressük az utat jobbra, balra… Néha vargabetűt teszünk, üresjáratban vagyunk. Néha utat tévesztünk.
Ez azonban mindig utólag derül ki. Mindvégig egy pallón egyensúlyozunk.
Keressük a gyökereinket - is. A közös múltunkban, az egyéni múltunkban. Mi vállalható és mi nem. Hol vannak a határok? Az egyik oldalon Nyírő József, Vass Albert…, a másikon Németh László, Kodolányi János, Bibó István…
Hol vannak a népiek?
Hol van Csoóri Sándor? Hol van a Nomád napló esszéinek írója?
Akár úgyis kérdezhetném, hol vannak az értelmiségiek?
 „…Van egy triviális adok-kapok: eddig ti voltatok, mostantól mi jövünk. Ezt nem nevezném kultúrpolitikának, de sok kárt okoz. Mindenki érzi, mennyire fenyegető a helyzet, a gazdaság törékenysége, a politikai kilátástalanság, és ezért zajlanak így, rapid módra, hisztérikusan és rosszkedvűen a területfoglalások…”, mondja Esterházy Péter (Magyar Narancs, 2012. évi 16. szám, azt interjú Vári György készítette az íróval).
A minap egyik ismerősöm arról beszélt, hogy olvasta egyik írásomat valamelyik netes oldalon. Ma már az is nagy szó, ha egyáltalán észreveszik, felfedezik az embert valahol. Ha még el is olvassák, az már szinte a csodával határos.
Olyan gyorsan zajlanak körülöttünk az események, hogy már számon tartani sem tudjuk. Lassan, kínosan lassan szembesülünk a változásokkal.
Attól, hogy meg is értsük azokat, még messzebb vagyunk. Csak mire mindez eljön, nem lesz-e késő?
Mintha fennakadt volna a lemez. Mintha mindezt már láttam, átéltem volna… Néha az életkor büntetés, a fiatalabb évjárat kegyelmi állapot. Fiatalon könnyebb hinni. Kötelező.
Barátom, ismét csak Esterházyt idézve ugyanonnan: „… valahogy a pozíció megváltoztatja az ember perspektíváját…”. Eltűnnek a régi fogadkozások, elporladnak a fenntartások.
Olyan mintha egy labirintusban volnánk, ami mindig ugyanoda visz. Ahhoz már elég öreg vagyok, hogy ezt már ne sokszor éljem át. De miért kell ennek mindig így történnie?
Megint csak Esterházyt idézem Szőcs Géza államtitkár kapcsán: „… Egyes interjúiból úgy tűnik, azt gondolja, még mindig jobb, ha ő van ott, mint bárki más, és hogy mi el se tudjuk képzelni, mennyit harcol a fafejű bürokratákkal, hogy legalább az legyen, ami van. Sajnos ez is minden elemében kádárista logika, noha bizonyára van benne igazság. Azt viszont még így sem értem, hogy azok, akik egyszemélyes döntéseket hoznak, átírogatják a díjlistákat, eldöntik, melyik filmforgatókönyvet kell támogatni, melyiket nem, szóval úgy bánnak az állami forrásokkal, mint hűbérbirtokkal, a pályázó művészekkel, mint hűbéresekkel, miért gondolják, hogy nem éppen ugyanúgy viselkednek, mint Aczél György. Vagy Nagy Katalin cárnő. Legjobb esetben inteligensen, antidemokratikusan…” (hivatkozás ugyanaz, mint fent).
Ma ott tartunk, hogy Szőcs Géza a minap lemondott. Másrészt a társadalom többségének ma már fogalma sincs, ki volt Aczél György.
Kedves Barátom, azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, a nullán vagyunk, mind a mentális beállítódásainkat, mind a jövőképünket illetően.
Cáfolj meg! Én örülnék a legjobban, ha megtudnál.
Addig is üdvözöl barátod:


                                                                                                         Urbán-Szabó Béla


P. Szabó Mária - A kulcs



A kulcs volt minden baj okozója. Meg a két ház. Mindkettő az öregasszonyé. Egyik örökség, a kisebbik. A másik saját építésű, a nagyobbik. Amikor a fia megnősült, a kicsi házban kezdték el az asszonnyal közös életüket. Az asszony nagydarab, nagyhangú. A férfi aprócska, vékonycsontú, csendes ember. Teltek az évek, megszülettek a gyerekek. A férfi még kisebb lett, az asszony még nagyobb. Egyszer azután az öregasszony gondolt egy nagyot. „Megöregedtem, magam vagyok, a gyerekek meg egyre többen. Nagy nekem ez a nagyház, elég lenne a kicsi is.” Így azután egy nyári reggelen azt mondta a fiának, „édes fiam, cseréljük el a két házat. Én a kicsiben is elférek, nektek pedig itt lesz ez a tágas, nagy. Sokan vagytok már, könnyebb lesz így.” „Köszönjük édesanyám”, örömködött az ember. Otthon az asszony is örült az ötletnek. „Éppen ideje már, hogy a vénasszonynak eszébe jutott”!
Szépen meg is történt a költözés. A legelső estén, a nagyházban, az asszony nem tudott elaludni. Hirtelen felugrott az ágyból, kirohant az előszobába. Mintha kulcszörgést hallott volna. „Te, anyád minden kulcsot ideadott?”, fordult oda az emberhez. „Szerintem nem”, morfondírozott tovább. „Holnap első dolgod lesz, hogy átmész a maradék kulcsért!”, lökte oldalba az embert.
Így is történt. „Édesanyám, a kulcsokért jöttem!” „Aztán minek?”, így az öregasszony. „Enyém az a nagyház, egy kulcs nekem is jogos”.
Az ember tudta, hogy veszedelem lesz, de nem volt mit tenni, haza ballagott. Otthon az asszony nagy hanggal dörrent rá: „Indulj vissza azonnal. A kulcs nélkül pedig haza ne gyere! A vénasszony! Még hogy neki is jogos!” Az ember visszafordult. A gyomra már diónyi méretűvé zsugorodott az évek során a sok idegtől, most pediglen a dióból is mogyoró lett. Mégis nem volt mit tenni, csak azt lehetett, amit az asszonyok akartak. Az anyja is rikácsolni kezdett: ”Nem adom! Még mit nem, hogy kizárjatok a saját házamból!” Az ember téblábolt egy darabig, azután újra csak haza indult. Próbált volna észrevétlen beoldalogni a házba, de az asszony észrevette. „Mi van, nincs itt a kulcs? Akkor indulás vissza, addig mész, míg ide nem hozod!” Az ember megint visszafordult.
Éppen vasárnap volt, imára harangoztak a templomban. Az öregasszony már nem volt otthon. Az ember álldogált egy csöppet az udvaron, majd hátrament a sufnihoz.
Ott zümmögött vagy harminc köpő légy. Ugyan utálta a legyeket, főleg a köpő legyeket, de elszánt volt, nem hátrált. Figyelmesen nézett szét a sufniban. Rögtön meg is látta, amit keresett. Ott lógott egy nagy szögön. Gondosan összetekert, igencsak vastag kötél volt. Látszott rajta, régen nem használatos. De ép minden porcikájában. Feladatra kész, villant be az embernek. Köztudottan szorgalmas ember volt. Ha elkezdett valami munkafélét, szép csendesen, komótosan a végére is járt. Így kellett ennek most is lennie. Hallott már arról, hogy az akasztott ember bepisil, vagy éppen a nagy dolgát végzi el. Ezért kiment a kert végén meredező budiba, ott igyekezett mindent kiengedni, amit éppenséggel lehetett. Így lesz rendben. Rágyújtott egy bagóra, az utolsóra, komótosan eregette a füstöt ki a budi elé. Mikor végzett mindennel, megérkezett az utolsó perc. Vett még egy nagy levegőt, szétnézett a sufniban, kirúgta lába alól a hokedlit. A köpő legyek vidáman röpködtek tovább a sufni szűrt fényében.
Amikor aztán az asszony észrevette, hogy nincs az ember sehol, elkezdte keresni. De nem volt. Át kellett szaladnia az öregasszonyhoz. Ott sem volt. Gondoltak egyet, hátra néztek a sufnihoz. Hát ott meglátták az embert. Már nem volt benne szusz. Egymásra nézett a két nő és azon nyomban veszekedni kezdtek. „Mert te vagy a hibás, szégyentelen! Még, hogy én? Maga az, vén szipirtyó!” Nem volt mit tenni, el kellett temetni az embert. Az szépen lezajlott. Éppen aratás volt, aranylott a föld a gabonától, tűzött a nap oly erősen, hogy a köpő legyek is megpihentek, melyik itt, melyik ott. Estefelé, mikor már a tor is lezajlott, azt mondta az asszony a legidősebb bátyjának: „Akkor most menj át te a kulcsért. Erős vagy, nagydarab vagy, veled nem mer ellenkezni az öregasszony!”


P. Szabó Mária


Zalán Tibor versei - Fölismerhetetlen; Az elpusztult kertben; Érzet; Tél a római kertben

Fölismerhetetlen

A halott
keresztben feküdt az életemen

Sokáig nem vettem észre
hogy ez így lehet –
egyáltalán nem hittem
volna hogy ez lehet így

Sokáig csak annyit
éreztem valami
elviselhetetlenül nehéz
agyonnyom
valami valahol sokkal
nehezebb
amilyen én magam lehetek
vagyis lehetnék magamnak

Ez így leírhatatlan
és egyszerre bírhatatlan is

Először az arcát
láttam meg halottamnak
a zöld elrajzolt
kivehetetlen vonásokat
félhomályban
a merev félmosolyt
a mosolyt a merev félhomályban

És akkor hirtelen
érthetetlen mert
megmagyarázhatatlanul
emlékezni kezdtem rá

Az ismeretlenre

Bár sejtelmem sem
lehetett róla
honnan
jött elő belőlem
az alaktalan emlék

S az újra felbukkant
létezésében ki volt

Végül így
vált egyértelművé
nekünk közünk
lehetett egymáshoz valamikor

Valamikor közünk
volt ez a valamikor

Hanyatt
fekve tűrtem az életemet
és ő is hanyatt
fekve hevert keresztben rajta

Eltűrve hogy
feküdjem mozdulatlanul
alatta vagyis az
életem vagyis ami vagyok
vagy még ha lehetnék

Azt hiszem
valamivel le volt takarva
a durva szövet alól
örökre elnyugodott
mellek domborodtak elő

Békés tájak
hideg halmai
emelték meg
szelíden a közönyös anyagot

Ami az arcából
nem volt tudható most tehát
nyilvánvalóvá vált

A halott aki az életemen
feküdt keresztben nő volt
De mikor
a vonásait akartam
kibontani éles
fájdalom szökött a szemembe
és könnyem
végigcsordult a szakállamon

Talán valami
nem akarta hogy
tudjam ki ő vagy csak
a volt élete tiltakozott az ellen
hogy újra felismerjem
benne azt aki élő

lehetett valaha élőbb
mint amin
keresztben feküdt – az életem

Az életem
mely akkor is
mozdulatlan maradt
amikor a halott
váratlanul
felemelkedett és
bizonytalan léptekkel
elindult valamerre a zöld
és  nyúlós homályban
maga után hagyva
a még nála is nehezebb
nem létező súlyát az örök hiánynak


Az elpusztult kertben

Egymás húsába belenőve
mint akik nem válnak el már soha
két fatörzs az elpusztult kertben
és a kert fölött isten mosolya
megengedőn – mintha lenne soha

és nem lenne a keresztvágó
hatalmas fűrész már falhoz döntve
amelyik majd őket egymásról
levágja szétválasztja örökre
isten mosolya s ordító csöndje


Érzet

kék hóban
kék farkasok járnak
messze a göncölt hajszolja a hold
várj meg
ne álmodd túl messze
magad a halálomtól reccsen
az ág madár valaki les ránk onnan


Tél a római kertben

Hol eddig szarvasok jártak most farkasok
hol csermely folyt most iszapos áradat
Perc sem fordult meg és már tél lett a kertben
az idő vászna hirtelen átszakadt


 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes