Önzés

Nézem görcsös kezén az ereket,

a dudoros kékségek átütnek foltos bőrén,

ujjai szorítják a tova tűnő pillanatot.

Én őrzöm, nehogy a múlt sebeket ejtsen

jelenünk rútul kiszolgáltatott testén, s már csak

gyengén foszforeszkáló jövőnket kioltsa.

Míg ő azon küszködik, hogy feltörő könnyeit elfojtsa,

engem idegesít a falon függő lila festmény.

Reggel

Barázdákat vasalt arcodra a párna.

Éjszakai varázs, verítékbe mártva.

Fülledt mámor emléke ajkad sarkában

mosolyt küld felém, én hamarjában

melléd bújok, arcod megcirógatom.

Szemed tótükrében megmártóztatom

pillantásomat. Összefonódik izzó testünk,

lelkünk végleg eggyé olvad; elvesztünk.

Fájdalmas anya

Tökéletes vagy, más nem is lehetsz

önnön tökélyedről te nem tehetsz.

Mindenki más csak elfuserált példány

ki verekszik vad dölyföd martalékán.

Idegenek, maguk szolgáltatnak prédát.

Nem engedik, hogy magadba éld át

a múltat, jelent mi maga a kárhozat.

Tehetetlen düh, klónozott változat;

selejt vagyok, sorozatod második tagja.

Alig hasonlítva az egyedi ősanya magra.

Mértékedet adó talmi világegyetem,

villódzó doboz hősök, a kegyetlen

manipulátorok nézeted irányadói.

Meszesedő erek, ép elme támadói.

Maradék időnkért küzdök naponta.

Megbántva-szeretve viszlek karomba.

Fals vers

a kimondatlan szó süket fülekre talál

az utolsó cseppel sem telik be a pohár

hang nélkül képes a száj nemet mondani

a meddő új életet kihordani

megrészegül a józan ész

fals akkordot fog a zenész

húrtalanul zeng a jó szitár

maga nyerít a lócsiszár

nem minden szín komplementer

ecset nélkül fest a mester

mosolygó szemből könny pereg

felfakadnak a beszáradt hegek…

Platón a psziché titkairól

  

Platón az origóról

  

Platón a madárdalról

  

Alfred Jarry (1873-1907) francia drámaíró, az abszurd dráma atyja, a patafizikusok legfőbb példaképe. Legjelentősebb műve az Übü király, eredetileg egy diák rémbohózat, viszont Jarry szavaival élve főszereplője a „világ minden groteszkségét” képviseli, így a későbbi nagy diktátorok vonásait is magán viseli.

Jarry kiválóan tudta a világ, az emberek hibáit groteszk, ironikus módon ábrázolni. A városi őrmester agyvelejében is – mely a La revue blanche irodalmi és művészeti folyóiratban jelent meg 1901 február 15-én – a rendőrök tudatlanságát, butaságát ostorozza ironikus módon.

***

Hogy is felejtettük volna el azt az új, ám siralmas ügyet: a boncolás során egy városi őrmester koponyáját nem agyvelővel, hanem régi újságokkal teletömve találták. A lakosságot felkavarta és meglepte ez a hátborzongató megtévesztés. Mi is mélységesen fel vagyunk háborodva, de semmi esetre sem meglepve. Egyáltalán nem értjük, vajon miért számítottak volna arra, hogy egyéb dolgot fedezzenek fel a városi őrmester koponyájában, mint amit tulajdonképpen ott találtak. Az pedig nem volt más, mint ami ennek a haladó szellemű századnak az egyik dicsősége, vagyis amit a nyomtatott sajtó széles körben elterjesztett. Egyáltalán nem kétséges, hogy ez az áru kevésbé ritkán fordul elő, mint az agyi állomány. Kivel ne fordult volna elő közülünk, hogy gyakrabban tartson a kezében egy régi újságot vagy éppen egy napilapot, mint egy városi őrmester agyvelejének egy darabkáját? Annál inkább értelmetlen lenne azt követelni, hogy a kötelesség ismeretlen és kevésbé jutalmazott áldozatai annak teljes egészét beszolgáltassák. Egyébként is, a tény azt bizonyítja, hogy amit ott találtak, azok újságok voltak.

Eme boncolásn közzétett eredménye megfelelő arra, hogy üdvös rémületet keltsen a bűnözők lelkében. Ki lesz vajon ezentúl az a betörő vagy az a rablógyilkos, aki kockáztatni fogja, hogy kiloccsantsa saját agyvelejét szembeszállva egy olyan ellenséggel, aki csak egy olyan jelentéktelen kárnak teszi ki magát, mint egy rongyszedő horgolótűjének ütődése a szemetesben? Talán úgy tűnik majd a kevésbé lelkiismeretes, bizonyos mértékig becstelen adózóknak, hogy azért folyamodtak ilyen ravasz kibúvóhoz, hogy a társadalmat megvédjék. Viszont úgy fogják gondolni, hogy egy ilyen nemes hivatás egyáltalán nem ismeri a kibúvókat.

Egy ilyen sajnálatos visszaéléssel vádoljuk a rendőrségi Prefektúrát. Egyáltalán nem tagadjuk meg az adminisztrációtól azt a jogot, hogy hivatalnokait papíragyvelőkkel lássák el. Tudjuk, hogy apáink papírbakancsot viselő ellenség ellen meneteltek, és nem is ez az, ami meg fogja akadályozni, hogy hangoztassuk fékezhetetlenül és szakadatlanul, ha kell, a Revánsot. Mi csak azt követeljük, hogy vizsgálják meg, melyek voltak azok az újságok, amelyekben a városi őrmester agyveleje volt.

Itt a moralista és tisztességes ember most elszomorodik. Ó jajj! Az újságok a La Gadriole,  a Fin-de-Siècle utolsó száma és egy sorozat több mint frivol publikáció volt, amelyek között belga csempészárut is találtak.

Ez fényt derít arra a néhány eddig megmagyarázhatatlan rendőrségi esetre, és különösen azokra, amelyek ennek a napi hír hősének a halálát okozták. Ha jól emlékszünk, meg akart állítani gyorshajtásért egy mozdulatlan fiákert, és a kocsis ésszerűen csak úgy tudott engedelmeskedni, hogy járművével hátrább állt. Ebből pedig a hátul álló beosztott veszélyes esése következett. Mégis néhány napi pihenő után összeszedte erejét, mivel felszólították, hogy ismét álljon szolgálatba. Azonban azonnal meg is halt.

A felelősség ezért az eseményért vitathatatlanul a rendőrségi adminisztráció hanyagságára tartozik, aminek jobban kéne őriznie állampolgárai agyi lebenyeinek szerkezetét. Szükség esetén pedig ellenőriznie azt koponyalékeléssel minden végleges diagnózis előtt, hogy a törvényes orvosi szakértői vizsgálat ne találkozzon ettől fogva a koponyáikban csak… Nem állítanánk, hogy a Revue Blanche és a Cri de Paris gyűjteményeiről lenne szó, ez elhamarkodott lenne ettől az első kiselejtezéstől reformtól kezdve, sem a teljes számú munkánk, a mi természetes szerénységünk nem akarja ezt ugyanannyira, mint a beosztottak, akiknek feladatuk, hogy az állampolgárok nyugalmára őrködjenek-mivel ez nyilvános veszélyt jelentene.

Itt van néhány anyag, ami szerintünk a legmegfelelőbbek lenne egy ilyen munkára: a Büntetőtörvénykönyv, mely tartalmazna egy térképet Párizs utcáiról a kerületek nomenklatúrájával együtt, ami az egészet átszőné és kitűnően jelképezné a földrajzi eloszlásai által az agytekervények képét. Ha a koponyaműtét után a tulajdonosban tett bármilyen kár nélkül egy rögzített nagyító segítségével bele is néznénk, megtalálnánk egy korlátozott számú nagyszótár köteteit, kétségtelenül egy rendőrségi nagyszótárt, ha a nevéről (LA ROUSSE) erre merészelünk gondolni, de főleg a dohányáruval való visszaélés elleni Liga legismertebb tagjainak kisebb művei elentős választékát.

Fordította: Szekeres Ágnes 

Émile Gaboriau (1832-1873), elsősorban, mint a klasszikus detektívregény-irodalom egyik nagy francia egyéniségeként ismert. Első öt regényének zseniális detektívje, M. Lecoq, számos későbbi nyomozó ősmintájává vált. Gaboriau a regények mellett novellákat is írt. Az Elátkozott ház egyike ezeknek, mely 1876-ben keletkezett.

***

Pletykáról és rágalomról szólnak ezek az évek, amelyek még attól is rosszabbak, mint, amikor főbérlőket kap az ember. Itt az ideje, hogy megpróbáljuk az iméntiket erkölcsileg igazolni, ha lehetséges. Összességében vajon mivel vádoljuk őket? Azzal, hogy folyton-folyvást és minden ok nélkül emelik a lakbéreket? És igen! Van egy közülük, aki nem. Elegendő legyen, hogy húsból és vérből van. Nem lényeges leírni küllemét.

Íme hát a története: B. ….. főnemes egy szerethető, sármos fiatalember, aki mintegy harminc millió könyvnyi járadékot tudhat magáénak, mivel hat hete nagybátyja, a fösvények legrosszabbik fajtájából való, meghalt és minden vagyonát ráhagyta, körülbelül kétmilliót.

Az örökösödési papírokat átfutva B. … főnemes ráeszmélt, hogy egy ház tulajdonosa a Victoire úton. Azt is megállapította, hogy ez a csodálatos épület, amit 1849-ben vásároltak 300 000 frankért, évente nettó 82 000 frank havi adót jelentett.

– Ez valóban sok – gondolta a nagyvonalú főnemes – nagybátyám sem volt túlságosan erélyes. Bérbe adni ezen az áron a házat kész lopás, ezt nem tagadhatnánk. Ha oly nagy nevet visel az ember, mint amilyen az enyém, nem engedheti meg az ilyesfajta kizsákmányolást. Még ma csökkenteni fogom az albérleti díjakat és akkor bérlőim áldani fogják a nevemet.

Ezt a jó ötletet kifundálva magához hívatta a szóban forgó ház házmesterét. A púpos hátú házmester meg is jelent.

– Jó barátom, Bernard – szólította meg a főnemes – menjen és értesítse minden albérlőjét, hogy bérleti díjukat egyharmaddal csökkentem. Ez a ritkán hallható, fantasztikus ige, „csökkenteni” Bernardra oly hatással volt, mintha fejbe kólintották volna, de gyorsan helyre zökkent, valószínűleg rosszul hallotta, rosszul értette.

– Csökkenteni!...– gagyogta – nagyságos uraságod tréfálkozni méltóztatik. Csökkenteni!..., „emelni”-t szeretett volna biztosan mondani.

– Barátom, életemben nem beszéltem még ennél komolyabban. Ezt mondtam és meg is ismétlem: csök-ken-te-ni.

Ekkor a házmester már meglepődött, elkábult, megdöbbent, mint aki elfeledkezik magáról, elveszti minden visszafogottságát.

– Uraságod ezt nem gondolta át – erősködött a házmester – uraságod estére már meg is bánja. A bérleti díjat csökkenteni! Ilyet még soha senki nem látott és soha nem is fog. Ha ezt megtudják, mit fognak majd uraságodról gondolni? Mit mondanak majd a szomszédok? Mivel végül is világos…

– Bernard úr – szakította félbe a főnemes – szeretem, amikor parancsaimnak szó nélkül engedelmeskednek. Megértett? Gyerünk!

Tántorogva, mint egy részeg ember úgy jött ki Bernard a tulajdonos szobájából. Gondolatai összezavarodtak. Vajon nem egy álom, egy nevetséges rémálom játékszerévé vált?  Magától kérdezgette, hogy vajon ébren van-e vagy álmodik.

– Hogy az albérleti díjat csökkenteni, hát ez hihetetlen! És még a bérlők panaszkodtak! De nem fognak panaszkodni. Ellenkezőleg. Ah! Ha a megboldogult uraság látja ezt a sírja mélyéről, elégedett lehet! Unokaöccse megbolondult, ez biztos. Még hogy az albérleti díjat csökkenteni! El kéne látni ezt a fiatalembert azzal a családi jó tanáccsal, miszerint rosszul fogja végezni. Ezek után ki tudja? Talán túl kiadósat reggelizett ezen a reggelen.

Ez a tiszteletreméltó Bernard érzelmei hevében egészen elsápadt, amikor belépett otthonába; annyira sápadt és zilált volt, hogy amint megpillantotta feleségét és lányát, Amandine-t, azok rögtön meg is kérdezték tőle:

– Mi van veled? Mi történt?

– Semmi-válaszolt elváltozott hangon – igazán semmi.

– Hazudsz – erősködött Bernard asszony –, mondd csak! Én erős vagyok, beszélj! Mit mondott neked az új tulajdonos? Azt tervezi, hogy felmond nekünk?

– Ha csak ez lenne! Nézze, a saját szájából saját személyemnek azt mondta, azt mondta…. Ah! Nem hinne nekem.

– Beszélj már!

– Ahogy akarja!... Jól van! Azt parancsolta nekem, hogy minden egyes lakót értesítsek arról, hogy a lakbérüket egyharmaddal csökkenti. Ért engem? Csökkenteni… De sem Bernard asszony, sem Bernard kisasszony nem értették, hanem fetrengtek a nevetéstől.

– Csökkenteni – ismételték –, ah! Ez egy jó tréfa, tényleg nagyon vicces! Csökkenteni … És Bernard kisasszony odaszaladt a zongorájához, mivel volt egy olyan zongorája, mint a konzervatórium tanulózongorái, és elkezdte énekelni Verdi híres dalát:

Különös kaland,

különös csalás,

Ígérem, hogy soha

Nem hiszünk neked,

Hisz megbántasz minket…

Bernard viszont elvárta, hogy saját otthonában komolyan vegyék, ezért a méregtől teljesen elvörösödött, felesége is dühbe gurult és máris vita robbant ki közöttük. Bernard asszony azzal vádolta Bernard urat, hogy eme fantasztikus parancs ötletét a sarki borárus egy liter bora mélyéről merítette. Amanda kisasszony távollétében a pár egymásnak esett. Bernard asszony, aki annyira jó volt, hogy nem akarta férjét meghazudtolni, sálát vállain átvetette és a tulajdonoshoz futott. Bernard igazat mondott, az asszony ezt most már nagyon is jól látta. Az arany függővel díszített két fülével hallotta a valószínűtlen szót. Csak mivel okos és elővigyázatos asszony volt, írásban kérte ezt a szót, hogy a felelősség ne rá háruljon. Ezt a leírt szót a tulajdonos nevetve adományozta neki. Majd elkábult állapotban tért haza. Az az apa, az anya és a lányuk egész este a lakásban tanácskoztak.

Engedelmeskedni kéne? Vagy esetleg értesíteni kéne a fiatalúr néhány rokonát, kiknek bölcsessége nem enged ennyi bolondságnak? Alapos megfontolás után úgy döntött, hogy engedelmeskednek. Másnap felvette legszebb ruháját és elindult a huszonhárom bérlőhöz, hogy bejelentse a nagy hírt. Egy perccel később, a Victoire utca ház lakói leírhatatlan, zaklatott állapotba kerültek. Azok az emberek, akik négy éve egy emeleten éltek, akik egymást még egy kalapemeléssel sem tisztelték meg, egymáshoz odamentek és egymást megszólították, majd elkezdtek beszélgetni.

– Hallotta, uram?

– Ez valóban rendkívüli!

– Mondja, hogy ez hallatlan!

– A tulajdonos csökkenti az albérleti díjam.

– Egy harmaddal, nem igaz? Nekem is.

– Ez szédítő.

– Valami tévedésről lehet itt szó.

A Bernard házaspár kijelentései és az írott szó ellenére a bérlők között Szent Tamások is voltak. Hárman a tulajdonosnak levelet írtak, hogy értesítsék a történtekről és, hogy kedvesen felhívják a figyelmét arra, hogy a házmester teljesen elveszítette a józan eszét.

A tulajdonos válaszolt is kételkedőinek és megerősítette Bernard szavait. Ezen túl lehetetlen volt abban kételkedni. A találgatások, magyarázatok sora viszont elkezdődött.

– Vajon miért akarja a tulajdonos az albérleti díjat csökkenteni?

– Igen, miért?

– Milyen okok mozgathatják e különös embert? Annyi biztos, hogy nagyon súlyos indítékai lehettek. Egy intelligens ember, aki józanésszel rendelkezik, nem vonja meg magától az igen summás, biztosított jövedelmét csupán azért az örömért, hogy átélje a tőle való megszabadulás érzését. Így nem szokott az ember viselkedni anélkül, hogy ne lenne erre elszánva, a hatalmas és szörnyű körülmények által rákényszerülve.

És mindenki elkezdte ismételni: – Valami kell, hogy a háttérben álljon.

De minek? Az elsőtől az utolsóig, mindenki kereste a választ, feltevéseket, feltételezéseket gyártott, agyalt. Minden egyes bérlő az elfoglalt ember ábrázatát öltötte magára, aki összes erejét bevetve egy lehetetlen rébuszt akar megfejteni. Mindenhol nyugtalanság kezdett úrrá lenni, mikor egyszer csak egy misztérium tárult eléjük. Egyesek merészen feltételezéseket gyártottak:

– Ennek az embernek valami nagy, titokban maradt bűnt kellett elkövetnie; a lelkiismeret furdalás a filantrópiáig taszítja.

– Nem egy gyöngyélet így együtt élni egy gonosztevővel… mivel végül…. hiába      bűnhődik… ebben a szakmában visszaesik az ember.

– Elég masszív a ház? – máshol egyébként meg ezt kérdezték egymástól.

– Hm. Igen.

– Mégsem olyan öreg.

– Ez igaz; de ki kellett támasztani, amikor a vízlevezető csatornát múlt év márciusában felszerelték.

Néhányan meg azt feltételezték, hogy a veszélyt a tetőzet jelenti. Mások erősködtek, hogy jogos indokaik vannak arra, hogy azt higgyék, hogy pénzt hamisít a pincében, és esküdöztek, hogy hallották néha, éjszakánként tompa és mély hangját az ingának. Mások meg azon a véleményen voltak, hogy néhány orosz vagy porosz besúgót szállásolhatott el a házban.

Az első emeleti úr hajlamos volt azt hinni, hogy a tulajdonos alattomosan fel akarja gyújtani ingatlanát abból a célból, hogy nagy összegeket húzzon ki a biztosítótársaságokból. Mindegyikük nagyon jól tudja, hogy ezek milyen örömmel fizetik ki a kárt. Ez után azt állították, hogy rendkívüli, sőt rémisztő dolgok történtek. A hatodikon, a manzárdszobákban úgy tűnt, hogy különös és teljesen megmagyarázhatatlan zajokat hallottak. Többen azt állították, hogy fantomokat láttak, akik szolgákkal láncokat cipeltettek. A vénkisasszony szobalánya a negyedikről pedig találkozott az előző tulajdonos szellemével, amint épp bort ment lopni a pincébe. Még az albérleti díj befizetéséről szóló nyugtát is a kezében tartotta.

A refrén csak ismétlődött: – E mögött van valami.

A bizonytalanság érzését felváltotta a félelem, a félelmet pedig a rettegés. Olyannyira, hogy az első emeleti úr, akinél értékek voltak, a segédmunkása által közölte, hogy felmond. Bernard pedig elment, hogy értesítse erről a tulajdonost, aki erre ezeket mondta:

– Hát jól van! Akkor menjen is csak ez az együgyű!

Másnap a pedikűrös a második emeletről máris követte az első emeleti úr példáját, noha egyáltalán nem kellett, hogy értékeit féltse. A járadékból élők a másodikról és az ötödik emeleti kiscsaládok is bátran követték ezt a példát. Ettől a pillanattól fogva mindenki elkezdett fejvesztve menekülni. A hét végére mindenki felmondott. Mindenki valami rettenetes katasztrófára számított. Többé már nem aludtak. Őrjáratokat rendeztek. A megrémült cselédek mindenképpen el akarták hagyni ezt az átkozott házat. Csak akkor kérték a maradásukat, ha megtriplázták a fizetésüket.

Bernard többé nem volt más, mint saját maga árnyéka. A félelemtől lesoványodott. Bernard kisasszony pedig felhagyott a zongorázással.

– Nem – mondta a házmesternő minden egyes felmondásra – nem, ez nem lehetséges!

Eközben huszonhárom felirat himbálódzott a ház homlokzatán, csalogatva a lakás után kutató amatőröket.

Bernard, anélkül, hogy morgolódott volna, felmászott a lépcsőn és benézett a lakásokba.

– Választhatnak – mondta a jelenlevő embereknek – az egész ház üres. 

Minden egyes bérlő felmondott, tömegesen, mintha egyetlen egy ember tette volna. Pontosan nem tudunk semmit, de történnek itt dolgok, oh! De még, hogy mi!… Szóval valamilyen misztérium! Egy történet, amit még soha nem láttunk!... Egyszóval, a tulajdonos csökkenti az albérleti díjat! A teherhajók, amik azért jöttek, hogy szobát béreljenek ki, rémülve elmenekültek. Majd elérkezett az utolsó nap. Huszonhárom Bailly autó vitte el a huszonhárom bérlő ingóságait. Mindenki elment. Az alapoktól kezdve egészen a ház tetejéig, a ház üresen maradt. Maguk a patkányok sem találtak többé semmi olyat, amiért érdemes lett volna ott élniük, ezért ők is elmentek. Egyedül a házmester maradt a félelemtől elsápadva a lakásában. Rémisztő látomások gyötörték egész éjszaka. Úgy tűnt, mintha gyászos üvöltéseket hallana. Egyes vészjósló morajlásra fogai elkezdtek vacogni a félelemtől, haja pedig felemelkedett, gyapjúsapkáját félreborítva. Madame Bernard pedig többé már nem tudta lehunyni a szemét. Amanda félelmében a színházi hírnévről lemondva, csak azért, hogy elhagyhassa az apai házat, hozzáment egy fiatal parókáshoz, akit nem tudott elviselni.

Végül, egy reggel, egy sokkal rémisztőbb álmatlanság után, mint az eddigiek, Bernard nagy döntést hozott. Elment megkeresni a tulajdonost, visszaadta neki a kulcsot és elkotródott.

És most, ha a Victoire utcán haladnak át, egy elhagyatott házat látnak. Ez az, aminek a történetét most elmeséltem. Az ajtószárnyakon gyűlik a por, az udvarban nő a fű.

Egyetlen egy bérlő sincs már többé ott, és a negyedben az elátkozott háznak annyira gyászos híre van, hogy a szomszédos ingatlanok valamelyest veszítettek értékükből.

Csökkentse hát csak az albérleti díjat!

Fordította: Szekeres Ágnes 

Nem vagyok egy tökéletes igric, egy Tinódi Lantos Sebestyén, bizony, be-beszorulnak az ujjaim a húrok közé – pengetés közben – időnként és esetenként, és akkor ordít a tömeg, hogy: –Lágyabb ének kell nekünk! Egy nagy lószart nektek kedves tömeg! Az egyik feletek eleve siket, a másik meg jószerivel hülye, nektek a szférák zenéje is csak egy nudli, az én falsaim is túl jók nektek. Bezony. Mert amikről itt pengetve megemlékezem, ezek az emberiség tüskés kísértetei, akik miazmás gőzökkel fejükben, vakon hittek a frász tudja miben, de csúfos végükig űzték az aljasságaikat. De van, aki megúszta, és úgy távozhatott az árnyékvilágból, mint más rendes ember. Ez csak azt illusztrálja, hogy a sorsnak is vannak tévedései, Ő sem tökéletes.

Ha elzengem a Spanyol Torquemada vérengzéseit, amit a Szent Inkvizíció nevében követett el, és rühes hamvait, egy Isten dicsőségére emelt katedrális szarkofágja rejti, hát, nem is mondtam sokat.

De voltak közöttük leleményes fickók is, például Fouche, aki egy remek ötlettől vezérelve, Lyonban összeláncoltatott harminc embert, és ágyúval rájuklövetett. Rá is ragasztották a “Lyoni tűzmester” előnevet. Na meg Vlad (Tepes) a Drakula, akinek mikor már szorult a hurok, Mátyás udvarában sündörgött bebocsátásért. Lenin…– aki nem Krupszkajától szerzett vérbaja miatt lett híres – fosta bölcs elméleteit, közben szabadidejében úgy küldött a halálba védtelen tömegeket, hogy csak na. A Romanovok lemészárlása is életműve koronadarabja. Elbűvölő… Aztán, ezt a Siklgrúbert, ezt a Hitlert – akit az oroszok Gitlernek mondanak, kikiáltották a legnagyobb gyilkosnak, aztán kisült, hogy a nagy Koba, a postarabló Sztálin, túltett rajta. Na, ezek a történelem apró meglepetései, még szerencse, hogy időnként felböffen az idő jó embereket is, de azokat le szokták lőni. Ha mindenkit meg akarnék énekelni, hát a Széchenyi Könyvtárat megtölthetném megzenésített szövegeimmel, de ehhez annyit kéne élnem, mint a Mózesnek, akinek viszont nem is volt lantja, és pechére minden utána történt, amit előre nem lehet, hogy megénekelni. Hű, az áldóját, ha belegondolok, csak úgy kavarog a fejemben a sok jeles férfiú, és nő emléke, akiket érdemes lenne megénekelnem, de a jóból is megárt a sok, hát még ebből. De, hogy egészen kicsibe milyen is az ember: Például jut eszembe, egyszer kaptunk egy kacsát, szerencsétlenségemre élőt. Nnna, le kellett mészárolni a szerencsétlent, de ki tegye? Én nem fogom a torkát nyiszatolni egy késsel, ez biztos. Kínomban, hogy ne szenvedjen, egy fatönkre hasaltattam, és szekercével lecsaptam a fejét. Nem tudom milyen volt sültnek, mert nem bírtam belőle enni.

Ezt, a brutális közjátékot, a kerítés túloldalán álló szomszédom iszonyodva nézte végig, egészen bele volt betegedve a látványba.

Napok múltán, egy nyulat szerzett, két hátsó lábánál fogva felkötötte a kertben kifeszített ruhaszárító kötelére, és a barátjával nagyokat röhögve, egy léccel, addig verte a szerencsétlent, míg nem távozott az élők sorából. Ő, biztos jó étvággyal megebédelte. Rengeteg emberben benne lappang a gyilkos ösztön, a szadista hajlam, de szerencsére, csak keveseknek adatik meg, hogy ki is éljék őket.

De az emberek nagyon furcsák. Észreveszik, és fel is ismerik kicsinek a sátánt, hümmögve fejüket csóválják, aztán hagyják akkorára nőni, hogy nem tudnak vele mit kezdeni. Mindig ugyan az a következmény, de nem tanul belőle senki.

Ecce Homo.

Kapolyi György

A születés pillanatától, a halál utolsó percéig megszólíttatsz.

Fizikális, és mentális síkon, folyamatosan, és kikerülhetetlenül.

Ha érzékeled, nyomot hagy, ha nem veszed tudomásul, akkor is.

A megszólíttatott – testén és lelkén-nyomok jelzik az események számát.

Ezek a láthatatlan, és mégis létező hegek, egyre keményebbé, durvábbá teszik a felszínt, torzítanak és fájnak, ha időváltozás mutatkozik. „Megkérgesedik” az ember – szokták mondani. Minden megszólíttatásban van némi méreg, ami nem ürül sem testből, sem lélekből, idővel felhalmozódva deformál, és rombol. Nincs ellenszere. Hogy kit, és hányszor szólítottak, ezt ránézésből már lehet sejteni. Aki nem hallja a hangot, az a következményektől legalább nem szenved. De, aki meg is hallja, az végigélvezi a hang hosszantartó utórezgéseit.

Egy öreg embert már annyit szólítottak, hogy ettől ment tönkre, ettől öregedett meg. Mert a lelkiismeret és az emlékezés közösen sárba döngölik a kiválasztottat, számtalanszor végigéletik vele a történetet, és ha ebből sok van, elpusztít. A megszólíttatás tőlünk független. Ha akarjuk, ha nem, megtörténik. A nyilvántartás hibátlan, nincs remény, hogy elfelejtenek. Hiszen ha lehetséges lenne talán az örök élet gordiuszi csomója magától is kioldódna. De nem teszi, ne is gondolj rá! Elégedj meg a Damoklész kardjával, elég, ha annak lététől feszülsz. Az ugyanolyan láthatatlan létező, mint a megszólíttatás. Ez a létezés, a vakon tapogatózás eklatáns példája. Az élet, a térdre esés, és felkászálódás tragikuma, amin lehet sírni és röhögni egyszerre, ami valójában a tökéletes tehetetlenség kiváltotta kétségbeesés izgalma. Csak bizonyos távolságból nézve élvezhető, mert groteszk látvány, amit ha tortadobálással fűszerezhetnénk, még tragikomédiának is elmenne. De mivel a létezés nem ünnep, tortáról nem lehet szó. Akkor miről lehet szó? Hát semmiről, csak ez azért nincs hirdetve, mert nem lenne jelentkező. Szereplők nélkül meg nincs társasjáték. Zsűri, és üres aréna?

Elképzelhetetlen.

Így aztán megszületünk, elsősorban testileg gyarapszunk, elkövetjük számtalan baromságainkat néha ügyesek vagyunk, de az véletlen. Önámítunk és öncsodálunk, igyekszünk mások terhére bukdácsolni. Aztán hamar elszalad az idő, a tengernyi megszólíttatás összes nyomaival magunkon próbálunk talpon maradni. Gyanítjuk, nem sikerülhet, mert még senkinek sem ment, ezért nyugtatgatjuk magunkat mennyországgal, és hasonló kellemességekkel.

Ezek a habköltemények a nemlétező tortán.

Nem mintha számítana is valamit, de mindig érdekelt volna, hogy ki az, aki megszólít. Még sosem volt bátorsága felfedni kilétét, vagy ami rosszabb, kutyába sem vesz minket. Ez ellen persze nincs mit tenni, meg nem is kell, mert ha az a valaki így, hát én is úgy. Nem fontos ismernünk egymást. Egy egészen biztos, mert Éva leszakította az almát, és eredendő bűnné avanzsált, ezért – hogy úgy mondjam – nem vagyok hajlandó elvinni a balhét. Én nem vállaltam értük kezességet, nem is ismertem őket, arról nem is szólva, hogy régen elévült ügyről van szó.

Ha a megszólító e miatt az ősrégi történet miatt engem akar büntetni, akkor egy krónikus bűnbakkeresőről van szó, aki fóbiás, és nem lehet eltévelyedéséről meggyőzni. Ez a szomorú tény nem aggasztana, ha nem lenne rólam is szó. De így… az engem érő büntetések sorozata méltatlan, és az erő politikája érvényesül, igazságnak álcázva. Hát ehhez nagyon nehéz jó képet vágnom, nem is megy.

Számtalan megszólíttatásom sem változtatott meggyőződésemen, ez az egyetlen meglévőségem, amit nem tudtak tőlem elvenni. Bár lehet, hogy tudták volna, csak azért nem vették el, mert ahogy én sem megyek vele semmire, úgy ők sem tudnának. Így aztán gyűlnek rajtam a megszólíttatás hegei, én már lassan ki sem látszom alóluk.

Ó, ti megszólítottak! Most frappáns lenne valami bölcset és megnyugtatót mondanom, de minek? Amúgy sem jut ilyen eszembe, na meg úgysem értenétek. Nem szoktatok semmit megérteni. Na ez az a másik dolog, ami sosem változik.

Kapolyi György