Szekeres Ágnes - Émile Gaboriau: Az elátkozott ház (műfordítás)

Feltöltötte: Kelet folyóirat - szerkesztő, dátum: péntek, február 22, 2013, a következő rovatban: Fordítások Novellák Szekeres Ágnes |

Émile Gaboriau (1832-1873), elsősorban, mint a klasszikus detektívregény-irodalom egyik nagy francia egyéniségeként ismert. Első öt regényének zseniális detektívje, M. Lecoq, számos későbbi nyomozó ősmintájává vált. Gaboriau a regények mellett novellákat is írt. Az Elátkozott ház egyike ezeknek, mely 1876-ben keletkezett.

***

Pletykáról és rágalomról szólnak ezek az évek, amelyek még attól is rosszabbak, mint, amikor főbérlőket kap az ember. Itt az ideje, hogy megpróbáljuk az iméntiket erkölcsileg igazolni, ha lehetséges. Összességében vajon mivel vádoljuk őket? Azzal, hogy folyton-folyvást és minden ok nélkül emelik a lakbéreket? És igen! Van egy közülük, aki nem. Elegendő legyen, hogy húsból és vérből van. Nem lényeges leírni küllemét.

Íme hát a története: B. ….. főnemes egy szerethető, sármos fiatalember, aki mintegy harminc millió könyvnyi járadékot tudhat magáénak, mivel hat hete nagybátyja, a fösvények legrosszabbik fajtájából való, meghalt és minden vagyonát ráhagyta, körülbelül kétmilliót.

Az örökösödési papírokat átfutva B. … főnemes ráeszmélt, hogy egy ház tulajdonosa a Victoire úton. Azt is megállapította, hogy ez a csodálatos épület, amit 1849-ben vásároltak 300 000 frankért, évente nettó 82 000 frank havi adót jelentett.

– Ez valóban sok – gondolta a nagyvonalú főnemes – nagybátyám sem volt túlságosan erélyes. Bérbe adni ezen az áron a házat kész lopás, ezt nem tagadhatnánk. Ha oly nagy nevet visel az ember, mint amilyen az enyém, nem engedheti meg az ilyesfajta kizsákmányolást. Még ma csökkenteni fogom az albérleti díjakat és akkor bérlőim áldani fogják a nevemet.

Ezt a jó ötletet kifundálva magához hívatta a szóban forgó ház házmesterét. A púpos hátú házmester meg is jelent.

– Jó barátom, Bernard – szólította meg a főnemes – menjen és értesítse minden albérlőjét, hogy bérleti díjukat egyharmaddal csökkentem. Ez a ritkán hallható, fantasztikus ige, „csökkenteni” Bernardra oly hatással volt, mintha fejbe kólintották volna, de gyorsan helyre zökkent, valószínűleg rosszul hallotta, rosszul értette.

– Csökkenteni!...– gagyogta – nagyságos uraságod tréfálkozni méltóztatik. Csökkenteni!..., „emelni”-t szeretett volna biztosan mondani.

– Barátom, életemben nem beszéltem még ennél komolyabban. Ezt mondtam és meg is ismétlem: csök-ken-te-ni.

Ekkor a házmester már meglepődött, elkábult, megdöbbent, mint aki elfeledkezik magáról, elveszti minden visszafogottságát.

– Uraságod ezt nem gondolta át – erősködött a házmester – uraságod estére már meg is bánja. A bérleti díjat csökkenteni! Ilyet még soha senki nem látott és soha nem is fog. Ha ezt megtudják, mit fognak majd uraságodról gondolni? Mit mondanak majd a szomszédok? Mivel végül is világos…

– Bernard úr – szakította félbe a főnemes – szeretem, amikor parancsaimnak szó nélkül engedelmeskednek. Megértett? Gyerünk!

Tántorogva, mint egy részeg ember úgy jött ki Bernard a tulajdonos szobájából. Gondolatai összezavarodtak. Vajon nem egy álom, egy nevetséges rémálom játékszerévé vált?  Magától kérdezgette, hogy vajon ébren van-e vagy álmodik.

– Hogy az albérleti díjat csökkenteni, hát ez hihetetlen! És még a bérlők panaszkodtak! De nem fognak panaszkodni. Ellenkezőleg. Ah! Ha a megboldogult uraság látja ezt a sírja mélyéről, elégedett lehet! Unokaöccse megbolondult, ez biztos. Még hogy az albérleti díjat csökkenteni! El kéne látni ezt a fiatalembert azzal a családi jó tanáccsal, miszerint rosszul fogja végezni. Ezek után ki tudja? Talán túl kiadósat reggelizett ezen a reggelen.

Ez a tiszteletreméltó Bernard érzelmei hevében egészen elsápadt, amikor belépett otthonába; annyira sápadt és zilált volt, hogy amint megpillantotta feleségét és lányát, Amandine-t, azok rögtön meg is kérdezték tőle:

– Mi van veled? Mi történt?

– Semmi-válaszolt elváltozott hangon – igazán semmi.

– Hazudsz – erősködött Bernard asszony –, mondd csak! Én erős vagyok, beszélj! Mit mondott neked az új tulajdonos? Azt tervezi, hogy felmond nekünk?

– Ha csak ez lenne! Nézze, a saját szájából saját személyemnek azt mondta, azt mondta…. Ah! Nem hinne nekem.

– Beszélj már!

– Ahogy akarja!... Jól van! Azt parancsolta nekem, hogy minden egyes lakót értesítsek arról, hogy a lakbérüket egyharmaddal csökkenti. Ért engem? Csökkenteni… De sem Bernard asszony, sem Bernard kisasszony nem értették, hanem fetrengtek a nevetéstől.

– Csökkenteni – ismételték –, ah! Ez egy jó tréfa, tényleg nagyon vicces! Csökkenteni … És Bernard kisasszony odaszaladt a zongorájához, mivel volt egy olyan zongorája, mint a konzervatórium tanulózongorái, és elkezdte énekelni Verdi híres dalát:

Különös kaland,

különös csalás,

Ígérem, hogy soha

Nem hiszünk neked,

Hisz megbántasz minket…

Bernard viszont elvárta, hogy saját otthonában komolyan vegyék, ezért a méregtől teljesen elvörösödött, felesége is dühbe gurult és máris vita robbant ki közöttük. Bernard asszony azzal vádolta Bernard urat, hogy eme fantasztikus parancs ötletét a sarki borárus egy liter bora mélyéről merítette. Amanda kisasszony távollétében a pár egymásnak esett. Bernard asszony, aki annyira jó volt, hogy nem akarta férjét meghazudtolni, sálát vállain átvetette és a tulajdonoshoz futott. Bernard igazat mondott, az asszony ezt most már nagyon is jól látta. Az arany függővel díszített két fülével hallotta a valószínűtlen szót. Csak mivel okos és elővigyázatos asszony volt, írásban kérte ezt a szót, hogy a felelősség ne rá háruljon. Ezt a leírt szót a tulajdonos nevetve adományozta neki. Majd elkábult állapotban tért haza. Az az apa, az anya és a lányuk egész este a lakásban tanácskoztak.

Engedelmeskedni kéne? Vagy esetleg értesíteni kéne a fiatalúr néhány rokonát, kiknek bölcsessége nem enged ennyi bolondságnak? Alapos megfontolás után úgy döntött, hogy engedelmeskednek. Másnap felvette legszebb ruháját és elindult a huszonhárom bérlőhöz, hogy bejelentse a nagy hírt. Egy perccel később, a Victoire utca ház lakói leírhatatlan, zaklatott állapotba kerültek. Azok az emberek, akik négy éve egy emeleten éltek, akik egymást még egy kalapemeléssel sem tisztelték meg, egymáshoz odamentek és egymást megszólították, majd elkezdtek beszélgetni.

– Hallotta, uram?

– Ez valóban rendkívüli!

– Mondja, hogy ez hallatlan!

– A tulajdonos csökkenti az albérleti díjam.

– Egy harmaddal, nem igaz? Nekem is.

– Ez szédítő.

– Valami tévedésről lehet itt szó.

A Bernard házaspár kijelentései és az írott szó ellenére a bérlők között Szent Tamások is voltak. Hárman a tulajdonosnak levelet írtak, hogy értesítsék a történtekről és, hogy kedvesen felhívják a figyelmét arra, hogy a házmester teljesen elveszítette a józan eszét.

A tulajdonos válaszolt is kételkedőinek és megerősítette Bernard szavait. Ezen túl lehetetlen volt abban kételkedni. A találgatások, magyarázatok sora viszont elkezdődött.

– Vajon miért akarja a tulajdonos az albérleti díjat csökkenteni?

– Igen, miért?

– Milyen okok mozgathatják e különös embert? Annyi biztos, hogy nagyon súlyos indítékai lehettek. Egy intelligens ember, aki józanésszel rendelkezik, nem vonja meg magától az igen summás, biztosított jövedelmét csupán azért az örömért, hogy átélje a tőle való megszabadulás érzését. Így nem szokott az ember viselkedni anélkül, hogy ne lenne erre elszánva, a hatalmas és szörnyű körülmények által rákényszerülve.

És mindenki elkezdte ismételni: – Valami kell, hogy a háttérben álljon.

De minek? Az elsőtől az utolsóig, mindenki kereste a választ, feltevéseket, feltételezéseket gyártott, agyalt. Minden egyes bérlő az elfoglalt ember ábrázatát öltötte magára, aki összes erejét bevetve egy lehetetlen rébuszt akar megfejteni. Mindenhol nyugtalanság kezdett úrrá lenni, mikor egyszer csak egy misztérium tárult eléjük. Egyesek merészen feltételezéseket gyártottak:

– Ennek az embernek valami nagy, titokban maradt bűnt kellett elkövetnie; a lelkiismeret furdalás a filantrópiáig taszítja.

– Nem egy gyöngyélet így együtt élni egy gonosztevővel… mivel végül…. hiába      bűnhődik… ebben a szakmában visszaesik az ember.

– Elég masszív a ház? – máshol egyébként meg ezt kérdezték egymástól.

– Hm. Igen.

– Mégsem olyan öreg.

– Ez igaz; de ki kellett támasztani, amikor a vízlevezető csatornát múlt év márciusában felszerelték.

Néhányan meg azt feltételezték, hogy a veszélyt a tetőzet jelenti. Mások erősködtek, hogy jogos indokaik vannak arra, hogy azt higgyék, hogy pénzt hamisít a pincében, és esküdöztek, hogy hallották néha, éjszakánként tompa és mély hangját az ingának. Mások meg azon a véleményen voltak, hogy néhány orosz vagy porosz besúgót szállásolhatott el a házban.

Az első emeleti úr hajlamos volt azt hinni, hogy a tulajdonos alattomosan fel akarja gyújtani ingatlanát abból a célból, hogy nagy összegeket húzzon ki a biztosítótársaságokból. Mindegyikük nagyon jól tudja, hogy ezek milyen örömmel fizetik ki a kárt. Ez után azt állították, hogy rendkívüli, sőt rémisztő dolgok történtek. A hatodikon, a manzárdszobákban úgy tűnt, hogy különös és teljesen megmagyarázhatatlan zajokat hallottak. Többen azt állították, hogy fantomokat láttak, akik szolgákkal láncokat cipeltettek. A vénkisasszony szobalánya a negyedikről pedig találkozott az előző tulajdonos szellemével, amint épp bort ment lopni a pincébe. Még az albérleti díj befizetéséről szóló nyugtát is a kezében tartotta.

A refrén csak ismétlődött: – E mögött van valami.

A bizonytalanság érzését felváltotta a félelem, a félelmet pedig a rettegés. Olyannyira, hogy az első emeleti úr, akinél értékek voltak, a segédmunkása által közölte, hogy felmond. Bernard pedig elment, hogy értesítse erről a tulajdonost, aki erre ezeket mondta:

– Hát jól van! Akkor menjen is csak ez az együgyű!

Másnap a pedikűrös a második emeletről máris követte az első emeleti úr példáját, noha egyáltalán nem kellett, hogy értékeit féltse. A járadékból élők a másodikról és az ötödik emeleti kiscsaládok is bátran követték ezt a példát. Ettől a pillanattól fogva mindenki elkezdett fejvesztve menekülni. A hét végére mindenki felmondott. Mindenki valami rettenetes katasztrófára számított. Többé már nem aludtak. Őrjáratokat rendeztek. A megrémült cselédek mindenképpen el akarták hagyni ezt az átkozott házat. Csak akkor kérték a maradásukat, ha megtriplázták a fizetésüket.

Bernard többé nem volt más, mint saját maga árnyéka. A félelemtől lesoványodott. Bernard kisasszony pedig felhagyott a zongorázással.

– Nem – mondta a házmesternő minden egyes felmondásra – nem, ez nem lehetséges!

Eközben huszonhárom felirat himbálódzott a ház homlokzatán, csalogatva a lakás után kutató amatőröket.

Bernard, anélkül, hogy morgolódott volna, felmászott a lépcsőn és benézett a lakásokba.

– Választhatnak – mondta a jelenlevő embereknek – az egész ház üres. 

Minden egyes bérlő felmondott, tömegesen, mintha egyetlen egy ember tette volna. Pontosan nem tudunk semmit, de történnek itt dolgok, oh! De még, hogy mi!… Szóval valamilyen misztérium! Egy történet, amit még soha nem láttunk!... Egyszóval, a tulajdonos csökkenti az albérleti díjat! A teherhajók, amik azért jöttek, hogy szobát béreljenek ki, rémülve elmenekültek. Majd elérkezett az utolsó nap. Huszonhárom Bailly autó vitte el a huszonhárom bérlő ingóságait. Mindenki elment. Az alapoktól kezdve egészen a ház tetejéig, a ház üresen maradt. Maguk a patkányok sem találtak többé semmi olyat, amiért érdemes lett volna ott élniük, ezért ők is elmentek. Egyedül a házmester maradt a félelemtől elsápadva a lakásában. Rémisztő látomások gyötörték egész éjszaka. Úgy tűnt, mintha gyászos üvöltéseket hallana. Egyes vészjósló morajlásra fogai elkezdtek vacogni a félelemtől, haja pedig felemelkedett, gyapjúsapkáját félreborítva. Madame Bernard pedig többé már nem tudta lehunyni a szemét. Amanda félelmében a színházi hírnévről lemondva, csak azért, hogy elhagyhassa az apai házat, hozzáment egy fiatal parókáshoz, akit nem tudott elviselni.

Végül, egy reggel, egy sokkal rémisztőbb álmatlanság után, mint az eddigiek, Bernard nagy döntést hozott. Elment megkeresni a tulajdonost, visszaadta neki a kulcsot és elkotródott.

És most, ha a Victoire utcán haladnak át, egy elhagyatott házat látnak. Ez az, aminek a történetét most elmeséltem. Az ajtószárnyakon gyűlik a por, az udvarban nő a fű.

Egyetlen egy bérlő sincs már többé ott, és a negyedben az elátkozott háznak annyira gyászos híre van, hogy a szomszédos ingatlanok valamelyest veszítettek értékükből.

Csökkentse hát csak az albérleti díjat!

Fordította: Szekeres Ágnes 

Oszdd meg:

HASONLÓ TARTALMAK: