ÚJ TARTALMAK

Comitatus folyóirat III. évfolyam, 3. szám


Olvass bele (teljes képernyős, lapozós változathoz kattints a képre)!

 Csak a Tartalom megtekintéséhez kattints a képre!

Vagy töltsd le!

katt ide!


Debreczeny György versei - beesteledett; elmondom téli versemet; kiviszem a napra; kit érdekel?


beesteledett

már régen beteljesedett
a beesteledés
aranygaluskát ettünk
az eszüstkorban

hézagos közlést követ
az arany elhallgatás
egy messziről jött hal
közben a közelben meghal

pedig nem terveztünk mára
halvacsorát
előhang hang utóhang
cseng-bong az utóharang


elmondom téli versemet

télen gyakorta téliesek
az útviszonyok
halottunk már olyan eset-
ről mikor a hó is esett

a tél bizony gyakorta télies
a hónak s a papírnak elmondom
téli bakancsos versemet
volt aki a hóban elesett

hősiesen mert itt mindig
jól álltunk hősök terén
bizony volt aki elesett
a hóban a hősök terén


kiviszem a napra
Szőke Imre verse nyomán

hosszú piros kabátomon
kiviszem a kávém a napra
vágott sövény
billeg a járdaszegélyen
az elbocsájtott kertész
azt mormolja
ég veled opel astra

minden második kocsi
vágott sövény
mielőtt elmész
kiviszem a kávém a napra
apró jelentéktelen
gyufaláng
hosszú piros kabátomon

mielőtt megjössz
kiviszem a kávém a napra
hosszú piros kabátomon
kiviszem a napfényt a napra


kit érdekel?
(kollázs Jónás Tamás verseiből)

csillagmocsokban repül a bánat
szatyorban dinnye-magányban
akire várok sárgára vár
de ez itt görög

az Akropoliszon minden összedől
égből hulló szárnyakból nem marad
türelmetlen az esőkabát a fagyban
kabát nélkül már senki nem mehet haza

dinnyemocsokban a csillag
magányszatyorban röptet a bánat
kálváriából áll a versem lelke
bánatom viszem a hátamon

kit  érdekel vajon itt a szatyor
a megfagyott dinnye csillaga
kit érdekel vajon
a házfalakról lecsorgó vöröslő alkalom?


Csák Gyöngyi versei - Hűség; A kiüresedés ellen; Kéréseid; Lassított felvételen


Hűség

Egyszerre mozdulunk
felejthetetlenre vágyva,
egyszerre roskadunk
fény-halálos ágyra.

Egyszerre tagadunk,
ha vallatnak minket
sorsunk kínzókamráiban
hóhéraink, kéjjel.

Egyszerre halunk meg,
ha Isten úgy akarja,
ha nem bújtat bennünket
időnk bodzabokra.


A kiüresedés ellen

Ha csak az egymásba
nyíló szobák maradnak,
az egymásba torkolló
feneketlen csendek,
felruházol szeretnivaló
tulajdonságokkal, hogy
magad is ölthess
kívánatos jellemet.

***

Ez az élmény határoz meg,
a lélek hasadékain cseppfolyós
vágyként beszivárog a múlt,
kiváncsi mondataid
hány szögből fognak közre
abban bízván, hogy lényem
definiálásával önmagad
is megfogalmazhatod?

***

Bolond aki ligetemben
tér aludni, mert minden percét
rózsajajjal mérgezem,
áthatolhat a semmin
ha belém olvas, fellapozza
puhány és gyáva életem.

***

Visszatérünk az elhagyottba
a folytatáshoz ím kész a terv,
torkomban játszódnak fuldoklásaid,
míg álarcaim lehullanak és
kirajzolódom a derengésben
tiszta képleted.

***

Ki legyek? mondd,
tenyérben feslő rózsa
vagy mondat, mely a teljesség felé tart
és mindenkor testként vonzza
a mágneses teret?

***

Te tudod csak jelentésem
mennyit nyom latba, mikor
a tér minden zugát
fénnyel szegélyezem.


Kéréseid

Világítsak – kérlelsz,
felgyújtott erdő
ropogjon ereimben;
vérezze fel talpam
nyomkereső ösztön
elmém rezervátumában
őseim jussanak levegőhöz,

mondjam el még
e szorongássá alázott ringben
az arcok élén sorvadozó reményt,

boldogság-látszatot minden
feltápászkodás után,
a kapott sebek hogyan válnak
életben tartó rémületté –,

múlás csapásaitól
miként zsibbad el
visszavontahatlan,
kacér szózatunk,

tünékenyben a reménység
hiába vérszegénylik
az éhség éhség marad
és szomj a szomj.


Lassított felvételen

Állandó susogásával
félelmetes az arctalan erdő,
csöndet szeretnék,
lassított felvételen süppedni
háromdimenziós csöndárokba
mielőtt e hang
végleg társammá szegül.


Petz György versei - költészet, költők; Óda helyett; Közben; Hal


költészet, költők

ez őrült volt. az az lett.
öröklött betegség,
szerzett nyavalyák,
szent betegség, lemondás,
aberráció, belátás, minek.
szentté vált, elnémult.
dadogott, ha szólni kellett.
fölhígult benne szó és élet.
nem kapott levegőt a többiek felett,
tüdőbaj érlelte oly korán,
képzelte – és ráment, vonat se kellett.
meghasadt, nem győzte számolni, hol ő.
írt, hogy elhiggye – él. belehalt.
ő volt a nagy fa. vagy annak árnyéka.
minden sóhajtása hiteles. de miért sóhajt.
csak kérdezni tudott. van válasz.
válasznál másabbat nem ismert. nincs válasz.
mindenki keresztjét összehordta,
de a magáét meg nem emelte.
sérvvel született, agyvérzéssel, azóta gyógyul,
belehal. élethimnuszok demagógja.
mindazt merte, amit más nem.
kereste a biztonsági hálót – rést talált.
rájött: a művészet nem szabadság,
a költők mind rabszolgák,
olyat szolgálnak, akiknek nincsen
szükségük rájuk. felszabadult.
csönd.


Óda helyett

Meddig készültem, hogy rád találjak,
végre együtt bontsuk meg az ágyat –
most, majd – ne mosolyogj – végül is,
ha élni kell, mi győzzünk, ne a búbánat.
Valami angol, s egy félromán magyar
utazott már az asszonyi testben;
sosem tudtam, melyikük aberrált,
vagy egyszerre: mind a ketten – hiszen,
ha itt a másik, nem kell vízesés,
se csillagrendszerek, elég, ha
létébe, akár keretbe – belefoglal
megébredt gyermekként az örök-
szerelem. A tűzijáték és özönvíz
nem kíván vért, veséket, vadult
vágyakat, de elfogad mindent,
ami a másikból vissza s előre,
hisz ember – marad. Az öröklét
és anyag csodája átbillen
a testen, bár örömünk nagyja
belőle jön s inog. A szellem
szép keretbe fogja a hormonok
hadát; olykor azt hiszi – vezérel,
de arcot ad a torznak is – nem tűrhet
fantomokat, legyen kit meglátni,
ha egyedül marad is. Túl az egy-
testűség anyás percein, az
ébredő vágyak kamaszló során,
az önszerelmek nárciszvirágú
szagtalan mámorán, és bármi
ódán túl, mert nem zengésért, fel-
ismerésért – de örvendeni
a ténynek: nem vagyok, nem vagy,
bármi bármikor lehet – mert vagyunk.

Közben

Amikor elkezdem, még nem tudom, mi lesz –
talán egy dallam van bennem: milyen lehet élni;
tán egy gondolat – miféle lenne zenévé válni,
miközben úgy igyekeznek a testek; a testnélküliek
meg testté akarnak, válni, legyen mit meg- és levetniük.

Bárhogy is, már közben foglalkoztatnia  kell a végnek,
ha már elkezdtem, miként fejezzem be; lezárni
olykor nehezebb, mint elkezdeni – ha rajtunk múlik;
mert töredék rejlik dolgainkban, minden mit túlélünk,
hisz bármikor fölfejthetjük magunkban az időt, ameddig.

Hal

Ki jelölte ki határom,
ki mondta, hogy mikor jöjjek;
ki szólít majd, ha mennem kell,
ki mondja, hogy szabad voltam?

Sejtjeimből állok össze,
ittlétem folytonos halál;
mégis él az egész bennem –
megtapasztalt átvonulás.

Minden pillanatom mozgás,
vektor nyila bármely percem;
nem tudom, hogy körbejárok,
eget szántok majd vagy földet.


Böröczki Mihály versei - Vakondország; Anyám most keserű; Cigányok fenékpusztán; Templombajárók


Vakondország

Vakondtúrásos ország,
hogy boronálja sorsát
szíve vízszintesére?
És hogy lesz a foszlottság
sárgálló búzakéve?
S mi lesz a Góliáttal,
ha izma-feszült háttal
küzd törpék birodalmán,
ki pörget jó beszédet,
ki vet a rosszba szépet,
s ki szédül meg hatalmán?
Mi kéz-kézbe fogódzunk,
magunkba hallgatózunk,
becsülve még a morzsát!
Jaj, vetni lenne kedvünk,
de beléd minek vessünk
vakondtúrásos ország?
Ritmust és dalt felejtünk,
parancsos rajtra lejtünk,
kikezd bennünk a kórság,
pénzt teszünk a vonóba,
Istennel leszünk jóba,
szőjük szemfedőnk gyolcsát.
Vagyunk jó ezer éve,
gúzst kötve, gúzsba téve,
s Alpok, Kárpátok alján
a talp marad – a talpán!
Szél fútta szerte népünk,
e körbebolygón élünk,
nem izgat bennünk nagyság,
de büszkén vagyunk itthon
vakondtúrásainkon,
s úgy hívják – Magyarország.


Anyám most keserű

Anyám most keserű.
Nehezedik rá árva szeretet,
fekete csöndje tegnapi szavaknak.
Kezével fölvert álmot simogat,
nézése hallgat, mozdulatait
a süveghegyű nappalok befödték.
Én gyerekmagam hószínű óriását
idézem fényre,
vezesse most anyámat,
mert kötéllé vastagodtak a szálak,
és lépések nem koppannak,
és nincsen hír az elmaradt utakról.
Anyám most keserű.
Míg küszöbre vert meleget keres,
egykori fényes hajára zuhog
imák és káromlások fehér ütése.


Cigányok Fenékpusztán

Az elhagyott állomás puszta kövén aludtak,
nyűtt pléd volt takarójuk, párnájuk kő.
Álmodtak föld-ízű szerelmet
óvó lélegzet vigyázta frissen fonott kosarak
vesszőillatában.
Augusztus egén tömérdek csillagok hunyorogtak,
fönt valamivel – a római kori erődítmény
huszadik századdá vakolt törpe falai
lestek álmos idegenséggel
a sziporkázó kék burok felé,
idelent két férfi, s a két asszony
kutyák melegített nyugalma.
Iszonyú csönd volt.
A kőre kuporodott béke
szuszogta egykedvűen,
hogy ez itt talán már Európa,
huszonhét fokos Balatonvízzel,
kínlódó nyárral, emberteremtéssel.
Aludtak a cigányok.
Figyeltem őket vajúdó lelkiismerettel
- bent vetett ágy várt,
új asszonyom tápászkodó meleggel –
szemközt – fogadott barátom,
a kéttörzsű nyárfa
őrizte még a terjes, szép nappali árnyat.
Meleg volt, s kint, az elhagyott állomásépület
szalmazsák-kövén,
négy ember, s két kutya hevert, akár
az örökbe fogadott Magyarország.


Templombajárók

Fekete kalapkarima
gyűrődik kérges markukban, ahogy
lelkükben az ima.
Fekete fejkendő alatt
megenyhül és fohászba fog
a világi harag.
Szószék. Oltár. Padok.
Kántáló öregemberek,
sipító öregasszonyok
fekete sora.
Föntről dallamot szór az orgona.
Holt idők, tűnt korok
a néma oszlopok,
s a fények lábnyoma.
Nagy, göcsörtös kezek.
Parasztok. Istenek.
Kint bűn. Bent temploma.


Enigmák antológia pályázat



Az ÉDEN MŰVÉSZETI HÁLÓZAT és A TANÍTVÁNYI LÁNCOLAT IRODALMI MŰHELY közös pályázatot hirdet a két fél összefogásával megjelenő Enigmák című antológiában való szereplésre!

ÁLTALÁNOS TUDNIVALÓK:

A kötet egy független kiadó gondozásában jelenik meg. Megjelenését követően kapható lesz Budapesten, az Írók Boltjában, az Anima könyvnagykereskedés hálózatában és annak partnereinél, de akár a résztvevő szerveződéseken keresztül, vagy a Bookline.hu-tól megrendelve is. 

A megjelenés tényéről, a könyv beltartalmának értékeléséről neves folyóiratok, magazinok fognak bemutató cikket közölni.
A kötet várható megjelenési ideje: 2013. június közepe.
A megjelenés tényét könyvbemutatóval, felolvasással ünneplejük, melynek megrendezésére várhatóan Budapesten, a Spinozóa Színház télikertéjében kerül sor.

PÁLYÁZATI RÉSZVÉTELI FELTÉTELEK:

Beküldési határidő: 2013. április 30.
Mennyiségi megkötés, beküldési cím: Minimum három, maximum hat olyan művet (vers vagy próza) kérünk tőled, melyek szerinted alkalmasak egy ilyen fajta kiadványban való megjelenésre. A pályaműveket az enigmakantologia@gmail.com email címre várjuk. Beküldött anyagaidból egy független szakértőkből álló társaság választja ki azt az egyet (vagy kiemelkedő színvonal esetén akár többet is!), amelyik a kiadványban szerepelni fog.
Terjedelmi és formai megkötés: Egy-egy írásmű maximális terjedele versek és prózák esetében egyaránt hat A/5-ös oldal lehet. Az anyagokat Times New Roman betűtípussal, 12-es betűméretezéssel kérjük. Egyéb formai követelmények szempontjából (sortávolság, margók) a word alapbeállításai tekinthetőek érvényesnek.
Nevezés: A pályázaton való részvétel ingyenes, a kötetbe bekerült szerzőktől viszont hozzájárulási díjat kérünk, melynek összege a következőkből tevődik össze: a zsűri tisztelet díja, szerkesztési díj, tördelési díj, lektorálás, borító tervezés, postaköltség. Ennek együttes összege egy szerzőre bontva 3000 Ft. A hozzájárulási díj befizetéséért cserébe egy példány illeti a szerzőt az elkészült anyagból. Minden további példány megrendelése 2000 Ft-ért lehetséges. A befizetéseket banki átutalással lehet rendezni a következő számlaszámra: Buhalla Gyöngyi: CIB bank, számlaszám: 10700622-62749343-51100005.
Eredményhirdetés: Mivel az értékelés folyamatos lesz, a beküldési határidő letelte után néhány nappal már kihirdetjük a nyerteseket.

A pályázat facebook oldala:
http://www.facebook.com/events/431136620304089/



Szinay Balázs - „…csak egyetlen mű van, a megváltás.” Hamvas Béla: Silentium; Titkos jegyzőkönyv; Unicornis



Nem szoktam különálló, de egy kötetbe szerkesztett könyveket egyszerre tárgyalni, mintha az így keletkezett elegy volna egyetlen, felbonthatatlan egész. Most mégis ezt fogom tenni, mivel az a különös helyzet állt elő, hogy a címben szereplő kötet együttes összetartozását és egymásból következését annyira egyértelműnek érzem, hogy a különválasztást értelmetlennek tartom. Valószínűleg éppen ezért döntöttek úgy a kiadás során is, hogy e könyveket együtt adják közre. Ezt pedig ez esetben teljesen indokoltnak tartom.
Hamvast gyakran idézik, de nemcsak idézni kell, hanem megérteni is. Megérteni azt, amit tanít, és megérteni a tanító léthelyzetét, aztán pedig a megértést fenntartani, vagyis bensővé és gyakorlattá tenni. E kötet együttes most éppen arra szolgáltat kiváló alkalmat, hogy Hamvast, vagyis az embert, a szerzőt értsük meg elsősorban, s ne pusztán a tanítást. Jelen összeállítás egyik nyilvánvaló célja Hamvas lelki evolúciójának bemutatása úgy, hogy közben feltárul az emberi lény lelki evolúciójának általános képlete is.
A kötet legjellemzőbb vonása, hogy a szerző bárhonnan is indul, (legfőképpen a kereszténységen keresztül) Istenhez, az Egészhez, illetve a transzcendensheh jut. A kulcsgondolat egész végig ez: „…csak egyetlen mű van, a megváltás.” Mindemellett nem győzi hangsúlyozni: „Nem vagyok vallásos. Nekem az egész kell. De tudom, hogy az ember helyesen teszi, ha a vallással számol, mert minden emberi tudás között a legtöbb reális bölcsesség a vallásban van.” Érdemes a mű szerkezetét kötetről-kötetre haladva felvázolni.
Silentium. Latin szó, jelentése: csend, hallgatás, elfojtás, feledés, homályosság, sötétség, titoktartás, visszavonultság stb., de a Silnetium, mint könyv esetében leginkább mégiscsak a csend, az a fajta csend, mely magában hordozhatja az összes többi jelentést, attól függően, hogy az ember miként éli meg. A csendtől az ember eljuthat a félem és magány megélésén keresztül az elme talajvesztésével az őrületig, vagy ezen túlhaladva a megváltásig, illetve a megváltódásig. Ennek az útnak a bejárása az egyéni életsors és a kollektív szellem, az emberiség feladata is – véli Hamvas. Erről szól minden élet, léttünet, értelmes megnyilatkozás. A Henoch című esszé tanulsága szerint az Apokalipszis hajnalán vagyunk, melyben azonban már annak minden lényeges jegye körvonalazódott. Ez az a korszak, melyet Isten a Sátánnak adott, mivel az emberiség nem ébredt fel. De a Sátán nem személy, hanem éppen a személytelen, a semmi, mely nem kívülről, hanem belülről, észrevétlenül emészti fel az embert és az emberiséget. Ott jelenik meg, ahol űr támad, és folyamatosan terjeszkedik. Harcolni ellene nem lehet, és teljesen értelmetlen is. Az ember egyetlen lehetősége az, hogy Henoch léthelyzetébe kerül, és egész valójával átadja magát Istennek, utána pedig egyszerűen csak szeret, ráönti a világra az isteni minőség tisztító óceánját.
A Titkos jegyzőkönyvben Hamvas megint kicsit a tanító szerepkörébe helyezkedik, de e ciklus legfontosabb esszéje az Apokalyptikus monológ, ami mégis egészen róla szól. Ebben saját élettörténetének ciklikusságát, önmaga szellemi transzformációit, inkarnációit mutatja be. Egész pontosan azt, hogy míg gyerekkorában megváltónak, Keresztelő Jánosnak vagy egyszerű szerzetesnek gondolta magát, később miként lépett, ahogy ő írja az „elpogányosodás” útjára, majd abból fokozatosan és visszatérően kiábrándulva megint a transzcendencia ösvényére. A konzekvencia és a cél végül az esszé záró soraiban egyértelműen kirajzolódik: „Éberségemet szeretném fokozni és soha nem elveszíteni, hogy a halál pillanatában a lélek kiteljesedését át tudjam élni.” Ezzel határozza meg saját és az emberi élet általános végcélját is. A gondolatkör és a léthelyzet szinte mindenki számára ismert. Mindnyájan hol jobban elmerülünk az anyagi világban, hol felemelkedünk és megsejtünk valamit a transzcendensből. Az utazás végpontjára azonban ritkán látunk rá, célját nem értjük, Hamvas éppen ennek tisztázásában lehet segítségünkre.
Az Unicornis, afféle breviárium, mindenből kapunk egy kicsit, ami Hamvas. E könyv legmeglepőbb írása a nyitó Beszédek című szerzemény, ami ömlesztett, helyenként zavaros formában közli a szerző beszélgetéseit, szünetek, bármifajta tagolás, és a beszélgető felek nevének feltűntetése nélkül. Olyan ez, mint egy szabad asszociációs napló, éppcsak párbeszédekbe szedve, melyek határai erősen elmosódnak. Ami mégis itt fontos, összegzi a szerző egész világfelfogását és munkásságát. A Bolond, aki nem az örök életre rendezkedik be című értekezés sorozat, amolyan kellemes ráadásként fogható fel a nagy egész szempontjából. Ízletes desszert, kifejezetten ínyenceknek való.
Összességében a Silentium Hamvas egyik legegyszerűbb, legszerethetőbb, legközérthetőbb mégis legszerteágazóbb és leggondolatébresztőbb műve, a Titkos jegyzőkönyv megint az értekezés, a filozófiai irodalom, a tipikus Hamvasi bölcselkedés magasiskolája. Az Unicornis – szándékosan vagy csak véletlenszerűen – egy kissé bohókás, játékos, önironikus összegzése annak, ami Hamvashoz köthető. A szerző talán egyik kötetében sem mondja ki ennyire konkrétan és érthetően, hogy mi a summum bonum, a legfelsőbb jó, az élet egyetlen, valódi és végső célja. Nekünk nincs más dolgunk, mint megszívlelni és a közvetítő megértésén keresztül, általa eljutni ehhez a magasztos tanításhoz.


Szinay Balázs


Szőcs Emese - Online



Én, a sakkfigurád, a játékkaraktered, Hozzád könyörgök. Hozzád, aki megkettőződtél, és létrehoztad Önmagad ellentétét, hogy játszhass.
Végtelen sokszor haltunk meg és kezdtük újra együtt, ezen a szerveren és párhuzamos szerverek világában is.
Szabad akaratot adtál - választhatok, melyik feleddel, és hogyan játszom.
Tudom, hogy bármikor, ha kérem, segítségemre van a Súgó. Bocsáss meg, ha sokszor azt hiszem, hogy nincs rá szükségem, vagy ha néha azt is elfeledem, hogy hívhatom.
Ez a világ elöregedett.
Arra kérlek, hogy ha most a másik felünk nyer, ne engedd, hogy a győztes a végjáték során túlságosan kegyetlen legyen, mert a mi fájdalmunk a Te fájdalmad is - hiszen Önmagadból nyilvánítottál meg mindent.
Ami biztos, az biztos: alkoss és futtass le egy új vírusirtót. Te ismered legjobban a másik feledet: nem bízhatsz abban, hogy ő is betartja a szabályokat. Hekkeld meg a hekkert!
Ha már túl késő van mindehhez, még mindig ott van a Nagy Reset Gomb: a Kegyelem. Te vagy a programozó és a rendszeradminisztrátor is - egyedül a Te parancsodra léphet működésbe.
Hiszen végtelen szeretetedben Te alkottad a Kegyelmet is.


Szőcs Emese


Szőcs Emese - A sötét angyalom




Életem zenéjének része, szabadságom eszköze vagy. Ha nem lennél, nem ismerném fel a fényt.
Sebezhető lennék nélküled, hiszen csak hasonló ismeri fel a hasonlót.  Harcolni tanítottál, és elhajolni, ha kellett.
Általad van tétje a játéknak.
Láttam az arcodat: egy a nevünk.
Megerősítem szövetségünket - megígérem, hogy elpusztítalak. Ha eljön az óra, nem hagylak
magadra. Közös a végzetünk.
Megszűnik majd a kettő, és fátylainkat végre lángra lobbantja a Kegyelem.



Szőcs Emese


Szőcs Emese - A művészetről




Minden az idő szövedékében lüktető ritmus, a forma és a csend váltakozása.
A szívverésnek, a lélegzetnek, a bolygók keringésének, az életnek, a megnyilvánulásnak ritmusa van.
Ha a harmonikus rezgés rezonanciába lép egy másik rezgéssel: együtt lüktetnek, egybecsengenek: kialakul az összhang.
Művészet az, mely az Első Hangra rezonál, ezáltal minden, mely vele kapcsolatba kerül, együtt rezeg általa a kölcsönös áthatottság táncában.
Művész az, aki belép az Egy terébe, és onnan sugározva részesévé tesz az egybecsengésnek, harmóniának, átad a Logosz lüktetésének, és egyesít középpontod csendjével.
Orpheusz is így parancsolt az állatoknak.
Gondolom, ezért tartották valaha  a művészetet szentnek.
A disszonancia az összhangzat ellentéte, az összecsengés hiánya.
Nem tudom, hogy amit a disszonancia szül, az Siva táncának része-e, a  kiáradás ellentétes sodrása, belélegzés, vagy pedig a káosz pusztító irigysége a  teremtőerő iránt: Isten majma.
Baader szerint a pokol az, ha nemzeni akarunk, de nem vagyunk rá képesek.


Szőcs Emese


Rátóti Zoltánnal, Hamvas Béla mai magyar hangjával beszélgettünk (Nyulasi Gábriel interjúja)



Az interjú teljes szövege ide kattintva olvasható:

Kemény Katalin - Élet és életmű (Hamvas Béláról)



Az 1977-ben publikált, Hamvas Béla felesége által publikált tanulmány az alábbi linkre kattintva megtekinthető:

Márffyné Horváth Henrietta - Támadás az objektum ellen



A néma csendbe iszonyatos robajjal hasított bele a csattanás. Egész testében megmerevedett, pupillái kitágultak. Percekig mozdulni sem bírt. Fülében dobolást hallott. Kis idő elteltével a csend ismét tapinthatóvá vált, selymes puhasággal vette őt körül. Légzése egyenletes lett, izmai elernyedtek újból.
Mióta azok behatoltak hozzá, nem érezte magát biztonságban. Még ha M vele volt, akkor sem igazán. Ha pedig M elhagyta az objektumot még fokozottabban figyelt minden kis zajra. Nem lehetett eléggé elővigyázatos, mert azok bármikor támadhattak. Napszaktól, holdállástól függetlenül. Meggyőződése volt, hogy képesek voltak a teleportálásra is. Máskülönben nem jelenhettek volna meg olyan hirtelen, minden átmenet és különösebb előjel nélkül. Ahányszor szembe nézett valamelyikkel jeges félelem járta át egész lényét. Bénultan bámult azokra és M-et hívta fojtott sziszegő hangon. M-re mindig számíthatott. Ez nem volt kétséges, hiszen őt erre a feladatra képezték ki. Parancsra, hidegvérrel gyilkolt. Konstrukciójának egy hibája volt, nem telepítették bele a feltétlen hűséget. Több objektumnak is adott egyszerre szolgálatot.
A csend nem tartott örökké. Egyenetlen kattogások, zörejek zavarták meg a rövid nyugalmat. A hangok a kiszolgáló egység felől jöttek. Magához ragadta szolgálati fegyverét és osonva közelített a helyszín felé. A fal takarásából óvatosan kilesett, szorosan markolta – önmaga megnyugtatása végett – a fegyverét, mely béke idején is a mindennapjai részévé vált. A kiszolgáló egység krómacél berendezése mögül egyre erősebben szólt a jól ismert zaj. Még közelebb lopakodott. Reszkető lábakkal leguggolt és fegyverét maga előtt tartva mindenre elszántan szembe nézett azok közül egy egyeddel. Az elsődleges biztonsági rendszer szerencsére kiválóan működött. Mielőtt teleportálhatott volna az objektum különböző pontjaira, a rugós pajzs harcképtelenné tette a betolakodót. A fénylő gömbölyű szeme gúnyosan vizslatta őt. Tudta gyorsan kell cselekednie, mielőtt a pajzs rugói kioldanak és szabad utat engednek a fogolynak. M-et hívta segítségül, de a bérgyilkos nem jelentkezett. Belátta, hogy ezzel a problémával egyedül neki kell szembe szállnia. Ha kell élete árán is meg kell szabadulnia azoktól. De legalábbis ettől az egy példánytól biztosan, amelyik betört a privát szférájába.
Befogta a célpontot és fegyverével sorozatosan lesújtott az áldozatára. Pulzusa felgyorsult, vérnyomása az egekbe szökött. Ez volt az első alkalom, hogy ölt. Fojtott zokogás tört elő a mellkasából. Percekig ült a padlón magába roskadva, majd összeszedte minden erejét az utolsó feladathoz.
Hatástalanította a védőpajzsot és a halott betolakodóval együtt kiráncigálta az objektum területéről. Mire végzett a művelettel, határozott léptekkel közeledett M a szomszédos terület felől. Nem szólt egy szót sem csak pajzsostul felemelte a hullát és villámgyorsan eltűnt vele a horizonton.
Dühödten kiáltott utána :
– Rohadt macska most kell haza jönnöd? Ráadásul elviszed az egeret a fogóval együtt?!


Márffyné Horváth Henrietta


Márffyné Horváth Henrietta - Fájó csend



Sokáig kevergette a zavaros fehér kotyvalékot. Remegő kézzel kilötykölt pár cseppet a politúros asztalra, ahogy a szájához emelte a csorba szélű üvegpoharat. Erőltetve, nehézkesen nyelte a keserű és darabos italt. A konyhában eresztett még egy adag vizet a csapból és leöblítette vele az elviselhetetlen utóízt. Visszabotorkált a szerényen berendezett, elhanyagolt szobába. Egy darabig üveges tekintettel bámulta az asztalon heverő üres gyógyszeres fiolákat. Csakhamar ólmos fáradtságot érzett minden egyes porcikájában. Botladozva lerogyott a rekamiéra, amely panaszosan megnyikordult a súlya alatt. Oldalára dőlt és szorosan összezárta szemhéját. Hamar elkezdődött a mozielőadás. Lassan, akadozva jöttek a képek. Ismerős kockák. Az ő filmje volt. Nem Oscar-díjas.
Kislányként látta magát az udvarukban. Kezében szorongatta a kopott, félszemű sírós babát. A kapu fülsértő hangosan csikordult meg. Apa lépett be rajta fáradtan. Megsimogatta a haját a durva, érdes kezével és rámosolyogott: „Te kis fattyú!”. Boldogság járta át a testét. Utoljára. Apa már rá sem hederítve benyitott a valaha zöldre festett konyhaajtón. Azt az üvöltést soha nem felejti el. Nagyon megijedt, de azért az ajtóig ő is elmerészkedett. Ismerős rongycsomó himbálódzott a gerendáról. „Anya?!...”
Már nagylány. A lakásban mindenütt üres üvegek voltak szerteszét. Apa szemei vérben forogtak. Minden egyes hajszáleret gyönyörűen látott, a sárgás szemfehérjében. Az arcába hajolva üvöltött vele, hogy jobban értsen a szóból. Nyomatékot is adott a szavainak. Sajgott mindene. Kék, lila, sárga foltos volt az egész teste. „Megint elestem, Tanárnő kérem...”
Éhes volt. Folyton. Idegen részeg alakok lepték el a kopottas lakást. Ivócimborák. Akik mindig gusztálva nézegették. Ha hagyta magát, nem kellett éheznie. Hagyta. Undor, izzadságszag. Lihegő, büdös szájú, ismeretlen férfiak. A hamutálcában ropogós ezres félbehajtva pihent. A rozsdamarta zománcos lábosban végre csirke rotyogott. Apa röhögve nekitántorodott a teatűzhelynek. A fekete-fehér metlachit lapon szertegyöngyözött a pörköltszaft. „Nem baj pajtás, holnap lesz más!”
Kék szemű, mosolygós volt a fiú, akivel elfoglaltak egy üres lakást. Egy hónapig élvezte az ölelő karok biztonságát. Pénzük nem volt. Együtt éheztek. Itt az ütések kevésbé fájtak. Talán ilyen lehet a szerelem. Aztán inkább megint hagyta magát. Rántott hús párája lebegte be a konyhát. A fiú mobiltelefonra vágyott. Ő hagyta magát. Majd laptop kellett. És ő megint hagyta magát. A fiú egyre többet követelt. Ő újra és újra hagyta magát.
A bádog fürdőkád szélén gubbasztott. Forgott vele a csempehiányos falú helyiség. Émelygett. Meg kellett volna valahogy mondania neki. De tudta, hogy akkor el fogja hagyni. Így nem tud pénzt keresni. Mégis szólt neki. Azt gondolta alkalmas a pillanat. Aznap elég sok pénzt szerzett. Mosolygott mikor átvette tőle, de ez csak pár pillanatig tartott. Az ütés erejétől elveszítette a lába alól a talajt. Fetrengett a padlón. Csak a hasát védte. „Kirúgom belőled, mint a szart, azt a kölyköt!”
Apa válla mögött kócos hajú, vihogó nő nézett rá értetlenül. Be sem hívták. A lepattogzott zöld ajtó nyikorogva bezárult. A cuccai egy halomba kiszórva voltak az udvari fészerbe. Parki padok váltak a fekhelyévé. Fülledt aluljárókban, zsúfolt buszokon szerezte be a napi betevőre valót. Kinyújtott száraz májfoltos kéz. Belekapaszkodott. Kopasz öregúr, nyájas- sárgás műfogsort villantó mosollyal- ajánlotta fel a segítségét. Az utcánál akármi jobb. Bagó és húgyszagú volt a lakás. Főzött, mosott rá és hagyta magát. Aztán jöttek a vén haverok. Mindent azért mégsem. Elég! Az öregúr éjjeli szekrényében egy patikára való orvosságot talált. A csorba szélű üvegpohárba szórta valamennyit. A konyhai falikútból engedett rá vizet, és egy alumínium evőkanállal gondosan elkeverte.
Rücskös, cserepes volt a szája széle. A nyelve szárazan tapadt a szájpadlásához. Talán évezredek teltek el, mióta behozták a kórházba. A gyomrát kiürítették. Csak homályosan látott. Zöld és fehér foltok keringőztek. A zajokat puhán-tompán érzékelte. Ordítani akart a rátörő fájdalomtól, de csak hörögni tudott. Aztán, mintha elvágtak volna mindent. Halálos nyugalom szállta meg. Látása tisztulni kezdett. Az orvos kezében egy parányi lila, maszatos baba volt. A doktor, ahogy megfordította a lábainál fogva a gyereket, megpaskolta a hátát. A csend, a verésnél is iszonyatosabban tudott fájni. „Exitált.”
Aztán a tálcán megcsörrent egy fémeszköz. A tolókocsi gumikerekei surrogtak a sárga linóleumon.


Márffyné Horváth Henrietta


Kaposi Krisztina - Esztétikai tapasztalat és misztikus-vallásos élmény: Sík Sándor Alexiusa a Dionüsziosz Areiopagitész-i via triplex és a középkori szeretetmisztika tükrében



„A nevére méltó művészi alkotás
 misztikus vagy misztikus régiókra
 hasonló állapotot teremt bennünk, és 
bizonyos mértékben érezhetővé teszi 
szívünk számára Istent” – Maurice Denis


Bevezetés

A magyar irodalom kezdetén a világi és vallási irodalom egymással párhuzamosan és egymással összefonódva volt jelen: A középkor világképe szent és profán fogalmát még szerves egységet alkotó kategóriaként kezelte, így e két – ellentétesnek látszó – minőséget reprezentáló műfajok és műalkotások sem különültek el egymástól; épp ellenkezőleg, szoros egymás mellettiségben bontakoztak ki: Noha az irodalmunk kezdeti korszakát meghatározó keresztény eszmerendszer a vallásos műfajoknak kedvezett, a legendák, himnuszok és prédikációgyűjtemények mögött folyamatosan felsejlett a világi kultúra hatása is; de ugyanilyen szorosan összetartozott Balassi Bálint istenes és szerelmi költészete is.
A világi és vallási jellegnek ez a dialektikája egészen a barokkig meghatározó érvénnyel bírt: E körülbelül 1570-től 1750-ig tartó periódust tekinthetjük az utolsó olyan művelődéstörténeti korszaknak, amely a vallást, mint egyetemes világmagyarázati elvet működtette, s az irodalom erre épülő archaikus egységét is megőrizte. Ám az ezt követő korszakokban a világi és vallási irodalom több szállal való egymáshoz kapcsolódása, és az irodalom diszciplínáján belüli egysége lazulni látszott. A felvilágosodás a vallási tudatforma helyett a ratiót helyezte eszmerendszerének középpontjába, s ezzel szent és profán egymástól való elválását hozta magával. Ez a komoly horizontváltás nemcsak világi és vallási irodalom egyre élesebb elkülönülésének folyamatát, hanem a köztük lévő hangsúlyok áthelyeződésének, és a születő művek mennyiségi arányainak –egészen napjaink posztmodernjéig ívelő – módosulási folyamatát is elindította.
Annak ellenére azonban, hogy a modern korban a világi művek szekuláris, esztétikai alapon nyugvó élvezete és a vallási tárgyú, keresztény hittől és szakralitástól mélyen áthatott irodalmi alkotások nyújtotta élmény között egyre nagyobb távolság feszült; mégis kirajzolható egy jelentős, bár nem túl széles kör, amelyet XX. századi magyar katolikus irodalomként tartunk számunk. Itt elsősorban Prohászka Ottokárra, Sík Sándorra, Rónay Györgyre, Mécs Lászlóra, Harsányi Lajosra, Puszta Sándorra és Tűz Tamásra gondolhatunk; akik alkotásaikban olyan távlatokat nyitottak meg, amelyekkel modern irodalom és vallásos érzület összeegyeztethetőségét prezentálták, s ezáltal irodalmunk kezdeti korszakának egységét idézték meg.
Tanulmányomban a modern katolikus irodalomnak erre a lehetőségére figyelve, Sík Sándor Alexius című misztériumával foglalkozom: A mű értelmezésén keresztül azt igyekszem bemutatni, hogy az a világi irodalomszemlélet számára archaikusnak ható olvasói tapasztalat, amely a művészetet (irodalmat) és a vallást, szakralitást egységben szemléli, s amely szerint az olvasás egyfajta unio mysticához vezet(het), hogyan éleszthető újjá a modern irodalom közegében.

I. Esztétikai tapasztalat és misztikus-vallásos élmény egysége

A művészeti (irodalmi) alkotásokban rejlő esztétikai élmény már régóta foglalkoztatja mind a laikus, mind az esztétikailag reflektált szemléletű olvasókat. Általános tapasztalat, hogy egy irodalmi mű olvasása legtöbbször valamiféle kellemes, jóleső érzéssel tölti el az emberi szellemet; ám annak meghatározása, hogy ennek a befogadás folyamatát kísérő pozitív érzetnek a hátterében milyen tényezők húzódnak meg, már annál nehezebb, de épp ezért egyben izgalmas kérdés is. Nem véletlen, hogy ez a komplex, egyszerre filozófiai, művészeti, irodalmi és általános közérdeklődésű vonatkozásokat is magában foglaló téma a XX. század irodalomelméleti diskurzusának egyik középponti kérdéseként tűnt fel.
Itt mindenekelőtt Gadamer nevét említhetjük, aki filozófiai hermeneutikájában a természettudományos elméletekkel szemben a tapasztalatot folyamatként gondolta el, kitüntetett szerepet szánva benne a megértés és értelmezés kulcsfogalmainak. Ebben a kontextusban vizsgálta az esztétikai élményt is, amelyet Hegel és Heidegger alapvetéseiből kiindulva az önmegértés egyik módjaként határozott meg:

 „A művészet jelentősége is azon alapul, hogy megszólít bennünket, hogy az embernek magát az embert mutatja meg morálisan meghatározott egzisztenciájában. A művészi alkotások azonban csakis azért vannak, hogy így megszólítsanak bennünket, a természeti tárgyak viszont nem ezért vannak.”
„Az esztétikai élmény nemcsak egy élményfajta a többi mellett, hanem egyáltalán az élmény lényegét reprezentálja. Ahogy a műalkotás, mint olyan magáért való világ, úgy az esztétikailag megélt is mint élmény eltávolít minden valóság-összefüggéstől. Egyenesen a műalkotás rendeltetésének látszik, hogy esztétikai élménnyé váljék, tehát hogy a megélőt a műalkotás erejével egy csapásra kiragadja életének összefüggéséből, s ugyanakkor mégis visszavonatkoztassa létének egészére. A művészet élményében olyan jelentésbőség van jelen, mely nemcsak ehhez a különös tartalomhoz vagy tárgyhoz tartozik, hanem az élet értelemegészét képviseli. Az esztétikai élmény mindig egy végtelen egész tapasztalatát tartalmazza. Az esztétikai élmény nem zárul össze más élményekkel a tapasztalat nyitott folytatódásának az egységévé, hanem az egészet közvetlenül reprezentálja, s jelentése épp ezért végtelen.”

Az idézett passzusok alapján jól látható, hogy Gadamer értelmezésében az esztétikai tapasztalat kiemelt helyet foglal el az Én kogníciós folyamatában, hiszen egyfajta önismereti funkciót tölt be a művészi alkotás(ok)on keresztül. Ez az elképzelés egyúttal azt is involválja, hogy az irodalmi műveket nem kezelhetjük tőlünk idegen entitásokként, sokkal inkább tekinthetjük egy hozzánk szorosan kapcsolódó lényegiségnek, amennyiben az önmagunkat és világunkat artikulálja:

„Az esztétikai tapasztalat is az önmegértés egyik módja. Azonban minden önmegértés valami máson megy végbe, amit megértünk, s magában foglalja ennek a másiknak az egységét és önmagával való azonosságát. Mivel a műalkotással a világban találkozunk, az egyes műalkotásban pedig egy világgal, a műalkotás nem marad idegen univerzum, melybe időlegesen, egy pillanatra belevarázsoltattunk. Sokkal inkább megtanuljuk önmagunkat megérteni benne, s ez azt jelenti, hogy létezésünk kontinuitásában megszüntetjük az élmény diszkontinuitását és punktualitását.”

Az esztétikai élmény mikéntjét ugyancsak mélyrehatóan vizsgálta Jauss, hasonlóképp fontos összefüggéseket tárva fel a befogadó (olvasó) és a műalkotás között tételeződő alapvető viszony megértéséhez. Recepcióesztétikájában a gadameri elgondolásokat az esztétikai élvezet fogalmával árnyalta tovább, amelyet az irodalmi művek elsődleges, primer érzékelési szintjéhez kapcsolva helyezett elméleti megfontolásainak középpontjába:

„Az esztétikai tapasztalat nem a mű jelentésének felismerésével és értelmezésével kezdődik, még kevésbé a szerzői szándék rekonstruálásával. A műalkotás elsődleges észlelése azt jelenti, hogy készek vagyunk esztétikai hatásának befogadására, hogy élvezve értjük és értve élvezzük.”

Az itt bevezetett primer esztétikai tapasztalat, valamint az élvezve értés és értve élvezés fogalompárjai szolgálnak alapul tanulmányának egy későbbi részében kifejtett azon elképzeléséhez is, amelyben az esztétikai élvezetet, illetve a hozzá szorosan illeszkedő esztétikai magatartást definiálja az általános értelemben vett érzéki gyönyörtől elhatárolva:

„Az esztétikai élvezet más élvezetben való önélvezetként történő meghatározása ezzel az értő élvezés és élvezve értés elsődleges egységét feltételezi, és helyreállítja a német szóhasználathoz eredetileg hozzátartozó részesedés és elsajátítás jelentéseket. Az esztétikai magatartásban a szubjektum mindig eleve többet élvez, mint csak önmagát: megtapasztalja önmagát, amint elsajátít valamilyen tapasztalatot a világ értelméről, amit számára egyrészt saját teremtő tevékenysége, másrészt a másik tapasztalatának átvétele tárhat fel, valamely harmadik helyeslése pedig megerősíthet. Az esztétikai élvezet, amely ily módon az érdek nélküli szemlélődés és a próbára tevő részvétel közötti lebegésben jön létre, önmagunknak a más tapasztalatában megvalósuló érzékelésének egy módja.”

„Az élvező esztétikai magatartás, amely egyszerre jelent megszabadulást valamitől és szabadságot valamire, három funkcióban valósul meg: az alkotó-produktív tudat számára a világ mint saját mű létrehozásában (poieszisz), a befogadó-receptív tudat számára a külső és belső valóság érzékelését megújító lehetőségek megragadásában (aisztheszisz) és végül – ezzel nyílik a szubjektív tapasztalat az interszubjektívre – egy mű által előhívott ítélet helyeslésében, illetve a cselekvés előírt és további meghatározására váró normáival való azonosulásban.”

Jauss e definíciók értelmében tehát az esztétikai élménynek a Gadamer által már megfigyelt önmegértési aspektusát az élvezve értés és értő élvezés aktusaival egészíti ki, ekképp juttatva kiemelt szerepet a hatás és a cselekvésre ösztönzés mozzanatainak az esztétikai tapasztalatban.
Kétségtelen, hogy a Gadamer és Jauss által kidolgozott esztétikai élményről szóló elképzelések alapvető vezérfonalat szolgáltatnak az irodalmi alkotások befogadásához, így a tanulmányomban tárgyalt Sík Sándor-misztérium értelmezéséhez is nélkülözhetetlenek. Sík Alexiusának (minél teljesebb) megértéshez mégis segítségül kell hívnunk más gondolati rendszereket is, a mű – sajátos jellegéből következően – ugyanis ennél tágabb interpretációs kompetenciákat mozgósít: Az Alexius esetében egy misztériummal állunk szemben, méghozzá a műfaj egy kivételes, egyedülállónak tekinthető darabjával: Ezt legmarkánsabban a mű strukturális és szemantikai hálójának összefonódásában érezhetjük, melynek eredményeképp esztétikai tapasztalat és misztikus-vallásos élmény sajátos szintézissé szerveződik az olvasás folyamatában. Már önmagában a misztérium műfaja megkívánja egy szélesebb értelmezési horizont bevonását (hiszen behozza a művilágba a szakralitás dimenzióját); de sokkal inkább igényli ezt az említett unikális vonás, melyet leginkább talán akkor érthetünk meg, ha magának a szerzőnek, Sík Sándornak a művészet- és valláskoncepcióját tekintjük át. Ennek legalkalmasabb terepeként szerzőnk Esztétikája kínálkozik, amely amellett, hogy a benne foglalt számos idevonatkozó tézisből következően az Alexius egyik legfontosabb segédszövegeként funkcionál; önmagában is megkülönböztetett figyelmet érdemel, hiszen Sík teljes világnézetének és eszmerendszerének summázataként olvasható.
Sík Esztétikájának talán legszembetűnőbb vonása sajátos teocentrizmusa, amely mindenképpen különlegesnek hat egy, a szépség mibenlétét tárgyaló mű esetében. Alaposabban is megvizsgálva a szöveget, legfőképp belső, gondolati összefüggéseire, s kifinomult szerkesztésmódjára figyelve; de mindeközben Sík papköltő mivoltát is emlékezetünkbe idézve; azonban már könnyebben ráláthatunk esztétika és vallásos szemlélet kapcsolódásainak lehetőségeire.
Sík teocentrizmusát legjobban Esztétikájának utolsó fejezetével illusztrálhatjuk, amelyben szerzőnk az esztétika végső kérdéseként az Abszolútum mibenlétének gondolatkörét járja körül: Az esztétika korábban már megkülönböztetett és részletesen elemzett összetevőinek (esztétikai apriori, esztétikai alany, világ, forma, alkotás jelensége, művek, esztétikai érzék) mindegyikéről most megállapítja, hogy a végső lényegiség irányába mutatnak, vagyis Abszolútumot feltételeznek. A befejező résznek ez a fejtegetése az esztétikai Abszolútúm fogalmához vezet el, amely Sík értelmezésében a keresztény istenfogalommal azonos:

„Az esztétikai Abszolútum minden posztulátumát legtökéletesebben a keresztény istenfogalom elégíti ki…benne, az Isten-emberben, teremtő és teremtmény, relatív lét és Abszolútum, alkotóművész és műalkotás, esztétikai valóság és esztétikai érték, titokzatos egységgé forr össze.[…] A keresztény ember számára a művészetben és az esztétikumban sem adatott más név, amelyben üdvözülnünk lehetne. Így az esztétikai elmélkedés eligazítja az embert az Abszolútum felé: Kézen fogva vezeti el a tengerpartig, ott elereszti a kezét és egy alig észrevehető, finom kézmozdulattal kimutat a Parttalan Végtelenbe: A tudomány itt elnémul. Itt már a sensus Numinis veszi át a szót.”

Szerzőnk tehát az esztétikai tapasztalat és a vallási élmény egységét emeli művészetről szóló elképzeléseinek zárógondolatává, s ezáltal félreérthetetlenül is vallási horizontba ágyazza Esztétikáját.

Sík esztétikai tapasztalattal kapcsolatos elgondolásainak másik leglényegesebb téziseként a IX. fejezetben megfogalmazott elméleti megfontolásait említhetjük. Szerzőnk itt a műalkotások befogadásának folyamatát Goethének azt az aforizmáját idézve, amely szerint a Szépet nem ismerhetjük meg pusztán a felszínen, épp ellenkezőleg elő kell hoznunk, meg kell találnunk azt; „cselekvő belemélyedést” feltételező újraalkotásként gondolja el. Ennek az újraalkotási folyamatnak három egymást követő mozzanatát különbözteti meg, az esztétikai élményt megragadó első benyomást, annak feldolgozását, valamint a visszaérzésnek nevezhető, ideális nyugvópont elérését. E három fázis eredményeképp a gadamerihez hasonló, de attól mégis eltérő önmegértésben lehet részünk: Sík esztétikájában ugyanis a befogadás kognitív jellegű folyamata nem önmagában, hanem az esztétikai Titokkal összekapcsoltan jelenik meg, vagyis az istenélménytől áthatottan, tehát itt is esztétikai tapasztalat és keresztény misztérium egységével állunk szemben.
Már az eddigiekben is megfigyelhettük, hogy Sík művészetkoncepciójában az esztétikai élmény egyfajta totális jellegű entitásként tűnik fel; ám amíg a befogadás folyamatát elemző szövegrészben a totalitás gondolata csak látensen volt jelen; az esztétika végső kérdéseit tárgyaló XI. fejezet egy alegységében már explicit megfogalmazást nyer:

„Az esztétikai magatartás alanya az egész ember, tárgya pedig az egész valóság. Ez a tárgyilag és alanyilag egyaránt totális jellege különbözteti meg az esztétikumot az emberi magatartásnak majdnem valamennyi más nemétől. Úgy tetszik nekem, hogy az ember világában két életkör van még, amely e tekintetben az esztétikaival analóg. Belső rokonságukat eleve megsejteti az a sajátságos tapasztalat, hogy mindkettő nagyon sokat tud és hajlamos is magába fogadni az esztétikumból. Viszont az esztétikai magatartásnak e két életkör szolgáltatja leggazdagabb és legmélyebb tartalmi kincsét. Ez a két életkör a szerelmi élmény és a vallási élmény világa. A szerelem – a szót természetesen igazi, teljes, értékszerű értelmében használva – szintén totális magatartás, amely egy teljes, szellemi-érzéki énnel való lényegkifejező egységében magába fogadja az egész valóságot. A vallási élmény pedig az egész én állandó lényegkifejező viszonya az Istenséghez, vagyis magához az Egész-Valósághoz, és benne és rajta keresztül minden részletvalósághoz is. Mindkét életkör megegyezik az esztétikaival még abban is, hogy e másik két totális élmény is alkotásban dinamizálódik és objektiválódik.”

E vonatkozó szövegrészt nemcsak azért volt fontos a maga teljességében idézni, mert felfedezhetjük benne azt a vallási irányultságot, amely Sík egész Esztétikáját áthatja; hanem azért is, mert a benne felállított analógia érdekes kapcsolódást mutat az Alexiusszal: Szerzőnk az Esztétikában épp azzal a két jelenséggel (a szerelemmel és a vallási élménnyel) hozza összefüggésbe az esztétikai tapasztalatot, amelyek misztériumának legfontosabb
jelentésképző tényezőiként bukkannak fel. A két motívum – a szerelem és a vallásos elmélyülés –, mint ahogyan azt a későbbiekben majd látni fogjuk, az Alexius szemantikai hálójának olyan középponti elemeit alkotja, amelyek köré rendkívül gazdag inter- és intratextuális utalásrendszer szerveződik, s mintegy ebből bomlik majd ki a mű egyetemes érvényű, parabola formában konstituálódó misztériuma is.
Láthatjuk tehát, hogy szerzőnk művészetkoncepciójában esztétikai tapasztalat és misztikus-vallásos élmény egymáshoz szorosan kapcsolódó fogalmak, amelyek egyfajta magasabbrendű élménnyé, szintézissé szerveződnek az irodalmi alkotásokban. Különösen igaz ez Sík saját írásaira, legfőképp verseire és színmű jellegű darabjaira. Az esztétikai tapasztalatot és a misztikus-vallásos élményt ezért Alexius című misztériumának értelmezésénél sem kezelhetjük egymástól elválasztva; épp ellenkezőleg, szoros egymásmellettiségükre és egymásba való átjátszási, összefonódási lehetőségeikre kell figyelnünk. Kiváló útmutatásként szolgálnak ehhez a Szent Jeromos barlangjában megfogalmazott sorok, amelyek amellett, hogy remekül összegzik Sík művészetfelfogásának lényegét, egyúttal kulcsot adnak az Alexius értelmezéséhez is:

„Minthogy pedig mind a vallás, mind az erkölcsi élet legalapvetőbb mozdulata az önmagunkból való kiemelkedés, az éntől el, az Isten és az embertársak felé való kitárulás, azért az esztétikai élmény, amely ugyanezt a centrifugális lendületet biztosítja, mintegy mozgási gyakorlásul szolgál az ugyanezen lelki izmokat dolgoztató Istenhez emelkedés, illetve ember felé társulás élménye számára. Az írói alkotásba való belemélyedés így voltaképpen szorosan vett tartalmától függetlenül is, pusztán a művészi alkotás, illetve az olvasáskor való belső újjáalkotás tényével bizonyos belső szabadságélményt jelent, amely öntudatlanul is előcsarnoka lehet a vallási élménynek. Még inkább azzá lesz természetesen, ha maga a műben ábrázolt valóság is vallási és erkölcsi elemeket tartalmaz; márpedig ilyenekkel többé-kevésbé minden nagy írói alkotás tele van, csak meg kell őket látni.”

Szerzőnk szerint tehát az Istennel való misztikus egyesüléshez elengedhetetlen a művészet, ugyanis a misztikus-vallásos élményben való részesülést az irodalmi alkotásokban rejlő esztétikai tapasztalat által megteremtett belső lelki nyugalom teszi lehetővé. Sík Alexiusában épp egy ilyen jellegű – az olvasás, a művészi befogadás révén bekövetkező – unio mysticának lehetünk a részesei, ezért a mű értelmezéséhez is leginkább azzal a fajta „belemélyedéssel” érdemes közelítenünk, amelyről a Szent Jeromos barlangjában olvashatunk.

II. Szent Alexius középkori legendája

Az esztétikai tapasztalat és a misztikus-vallásos élmény összefonódásának lehetőségét mindenekelőtt Sík témaválasztása teremti meg: Szerzőnk Alexiusának szövege mögött a kódexeinkben megőrződött Szent Elekről szóló középkori legendák elbeszélései húzódnak meg, tehát egy irodalmi parafrázissal állunk szemben. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy lehetővé válik a mű hagiografikus struktúrák mentén történő olvasása, amely alapvető kiindulási pontjaként szolgál(hat) egy, az irodalmi-esztétikai tapasztalatot és a misztikus-vallásos élményt egységben szemlélő interpretációnak.
Szent Alexius – magyar nyelvterületen elterjedt nevén Szent Elek – alakjával kapcsolatban számos legendával, szövegvariánssal találkozhatunk. A középkorban Elek története kiváltképp a klerikusok körében örvendett nagy népszerűségnek, hiszen legendájának erős aszketikus jellege és vallási tartalma a lelki elmélyülést szolgálta; másfelől azonban a hétköznapi ember számára is érdekes és megragadó olvasmányként volt jelen, ugyanis a középkori vallásos szellemiséget tükröző elbeszélésként, a kor minden embere sajátjának érezhette, laicitásától függetlenül is. Elek élettörténetét még kortársa, egy V. századi paramonarius jegyezhette le, ám ez a feltételezhetően első kézirat elveszett, s csak a róla készült másolatok állnak rendelkezésünkre. A legrégebbi forrásokként a szír nyelvű kéziratokat jelölhetjük meg, amelyek tartalmuk szerint két különálló csoportba sorolhatók: A nyolc fennmaradt kézirat első három darabja Szent Elek legendáját Edesszában bekövetkező haláláig tárgyalja; míg a további öt példány nem zárja le szentünk történetét Edesszában, hanem egy további, Rómában folytatódó résszel bővíti ki. Mindkét csoport első kéziratát, vagyis az egyes és az ötös számút tekinthetjük a leghitelesebb szövegnek; bár lényeges különbség, hogy az első csoportba tartozó szír legendák még nem nevesítik alakjaikat; a perszonifikációval csak az ötös számú kézirattól kezdve találkozhatunk, melyben szentünk az Alexios, édesapja az Euphemianos, édesanyja pedig az Aglais névvel szerepel. Elek jegyesének/feleségének nevét (Adriatica) csak egy későbbi latin kézirat, a Legenda Romana említi. A szír kéziratok első csoportjára támaszkodik az ún. Legenda Byzantina, amelyet az Elek-legenda legrégebbi görög nyelvű forrásaként tartunk számon. A kézirat Szent Elek történetét a maga teljességében tartalmazza, annak véglegesnek tekinthető, kiforrott változatát rögzítve. A Legenda Byzantina kitüntetett jelentőséggel bír, ugyanis a későbbi kéziratok legendái kivétel nélkül ezt a szöveget használják kiinduló forrásul: A további görög, a második csoport szír, a latin, valamint közvetve a szláv, a germán, a magyar és a román (olasz, spanyol, francia, román stb.) nyelvű legendák mind a Legenda Byzantinára mennek vissza. Az Elek-legenda forrásainak harmadik rétegét a latin változatok alkotják. Az ide tartozó számos kézirat közül a Jacobus a Voragine genovai érsek által összeállított Legenda Aureának kell különös figyelmet szentelnünk. Ez a szövegváltozat ugyanis az, amely hivatalos pápai szövegként leginkább a fordítók kezébe kerülhetett, ezért magyar legendáink is nagy valószínűséggel ebből merítettek. Szövegemlékeinket áttekintve hat kódexünkben találhatjuk meg Szent Elek legendáját, melyeknek mindegyike kisebb vagy nagyobb mértékben – viszonylag hű fordításként vagy akár nagyobb szabadságot felmutató átdolgozásként – a Legenda Aureát követi.
Számos, különféle nyelvű szövegváltozat áll tehát rendelkezésünkre Szent Alexiusról; a rengeteg fennmaradt legenda közül Sík vonatkozásában mégis ebből válogatva, a latin nyelvű Legenda Aureát, illetőleg a köréje szerveződő, kódexeinkben fellelhető változatokat tekinthetjük elsődlegesnek. E szövegváltozatok alapján a következőképp vázolhatjuk fel szentünk legendáját: Alexius feltételezhetően Rómában született a Kr. u. 5. század körül, gazdag, jó módú szülők (Euphemianus és Algas) kései, Istentől adatott gyermekeként. Alexius különös férfinak mutatkozott, gyermekévei elteltével ugyanis megadatott neki, hogy egy hercegnőt vehessen feleségül, Adriaticát. Az esküvőt követő estén Alexius azonban elhagyta Rómát, és Szíriába (Edesszába) utazott, ahol szegénységi fogadalmat téve, koldus módjára élt egy Szűz Mária patrocíniuma alatt álló templom kapujában. Sok év elteltével vált csak ismertté, amikor a templom Szűzanyát ábrázoló oltárképe megszólalt, s a város polgárainak tudomására hozta, hogy Alexius „Isten embere”. Alexius azonban immáron jól ismert, nagy hírű személyiségként nem kívánt tovább Edesszában tartózkodni, ezért más városban, Tarsusban kereste az alázatos, Istennek tetsző életmódot. A Gondviselés ellenben egy tengeri vihar képében Tarsus helyett a szülővárosához közeli Ostiába, majd onnan szülei házába vezette. Szegényes, koldushoz hasonló kinézete miatt édesapja azonban nem ismerte fel, ezért szolgaként fogadta be otthonába. Alexius egészen haláláig élt így szolgasorban, származásához méltatlanul. Élete végének közeledtével történetét egy írástekercsre jegyezte fel, majd meghalt, miközben Róma harangjai mennyei szózatot zengtek, hírül adva a világnak, hogy Alexius „Isten embere” volt.
Sík Alexiusának epikus vázát e most ismertetett középkori Szent Elek-legenda adja: Sík misztériuma és a Legenda Aurea, illetve kódexeink elbeszélései a főbb történeti csomópontokon megegyeznek egymással, egyes szöveghelyeken még motivikus egyezéseket is találhatunk. Jóllehet ebből a szempontból Sík Alexiusa egy tipikusnak tekinthető, hagyományos művészi feldolgozásnak tűnik; mégsem sorolhatjuk azoknak az irodalmi típusú parafrázisoknak a sorába, mint amilyen Babits Jónása, Flaubert Szent Antal megkísértése vagy Thomas Mann Kiválasztottja. Míg az utóbb felsorolt művek esetében is valamilyen hagiográfiai vagy bibliai téma szolgál alapul, művészi feldolgozásuk mégsem lép túl az irodalmi jellegű, pszichologizáló, vagy általános emberi tanulságot tartalmazó profanitás szintjén; Sík alkotása ellenben egy sajátos unio mysticában teljesedik ki, és ezáltal vallási színezettel telítődik. Ennek a vallási dimenzióba ágyazott, de alapvetően mégis irodalmi parafrazeálásnak a lényege a mű strukturális és szemantikai hálójának összefonódásában ragadható meg: Sík alkotásának kifinomult szövegkonstitúciós eljárásai a mű motivikus szerveződésével, inter- és intratextuális utalásrendszerével integrálódva ugyanis esztétikai tapasztalat és misztikus-vallásos élmény egyedülálló szintézisét alakítják ki.
Ennek a szintézissé szerveződésnek a lehetőségét a misztikus-vallásos élmény oldaláról a műben rejlő unio mystica tapasztalatának felismerése teremti meg. Az unio mystica tapasztalata mindenekelőtt a művészi feldolgozásul választott témából, vagyis Szent Elek középkori legendájából adódik, hiszen az Istennel való egyesülés aktusa az Elek-legenda egyik legalapvetőbb hagiográfiai toposza. Véleményem szerint Sík Alexiusában azonban nemcsak ezen a szinten találkozhatunk az említett misztikus tapasztalattal, hanem egy, a művilágon kívülre mutató, metafikciós síkon is: Az imitatio Christi analógiájára ugyanis elgondolhatunk egy imitatio Alexii-t is, amely a mű befogadásának eredményeképpen az olvasó életébe beépülve egy második unio mystica lehetőségét hordozza magában.
A továbbiakban ennek a kettős unio mysticának a mikéntjét vizsgálom, elsőként Szent Alexius Sík Sándor-i élettörténetében, segítségül hívva Dionüsziosz Areiopagitész via triplexét és a középkori szeretetmisztika fontosabb téziseit is; majd pedig a befogadás olvasói folyamatában, mindenekelőtt a mű pragmatikai szöveggenerációs eljárásaira és kiterjedt intertextuális-parafrasztikus utalásrendszerére támaszkodva.

folyt.köv.

Kaposi Krisztina


1 Lásd Gadamer, Hans-Georg, Igazság és módszer: Egy filozófiai hermeneutika vázlata, Osiris, Bp., 20032.
2 „Magában véve minden művészet lényege abban áll, hogy – Hegel megfogalmazása szerint –’az embert önmaga elé állítja’.” (Gadamer, Igazság és Módszer, 2003, 81.)
3 Gadamernek az az elképzelése, miszerint a művészetek, az irodalmi alkotások önmagunk megértésének a közegeként vannak jelen, Heideggernek azon a gondolatán alapul, hogy a „nyelv a lét háza” ("das Haus des Seins", lásd: Martin Heidegger, Levél a „humanizmusról”=Útjelzők, Osiris, 2003., 293.; illetve Wozu Dichter?=M. H., Holzwege, Frankfurt a.M., Klostermann, 1977. 306.)
4 I.m. 83.
5 I.m. 101-102.
6 I.m. 128.
7 Jauss, Hans Robert, Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika: Irodalomelméleti tanulmányok, Osiris, Bp., 1999.
8 Jauss, Hans Robert, Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika: Irodalomelméleti tanulmányok, Osiris, Bp., 1999, 142.
9 Lásd korábban: „Ez az esztétikai érdeklődés a legegyszerűbben abból magyarázható, hogy a szubjektum, annak megfelelően, hogy az irreális esztétikai objektummal szemben állásfoglaló szabadságát gyakorlattá teszi, a tárgyat, amely ’tetszetősségét’ egyre jobban feltárja, és önmagát is, akit ebben a tevékenységben mindennapi
egzisztenciájától mentesnek, mentesültnek érez, élvezni képes. Az esztétikai élvezet eszerint állandóan a más élvezetében való önélvezet dialektikus viszonyában megy végbe.” I.m. 171.
10 Jauss a lebegést Giesztől vette át, lásd Ludwig Giesz, Phänomenologie des Kitsches (1960). 2. Aufl. München, 1971, 33.p. –idézi Jauss I.m. 170-172.
11 I.m. 172.
12 I.m.175-176.
13 Sík Sándor, Esztétika, Szent István Társulat – Universum, Szeged, 1990.
14 Sík maga írja Esztétikájának bevezetőjében, hogy „Ez a könyv több mint tízéves közvetlen munkának, több mint húszéves elmélkedésnek, több mint harmincéves anyaggyűjtésnek, igazában egy életreszóló szenvedélynek gyümölcse. - Sík Sándor, Esztétika, Szent István Társulat – Universum, Szeged, 1990.,1.
15 Azt, hogy Sík Esztétikája a keresztény istenfogalomig jut el, már korábban is sejthetjük, hiszen számos erre utaló szövegrésszel találkozhatunk a mű egészének olvasása során. Pl. 19; 429-300 (transzcendensként említve); 440-441(magasságélménynek nevezve).
16 I.m. 455-456.
17 Ez a fajta, az Isten felé való törekvést középpontba helyező esztétikafelfogás, Sík Sándor esetében Jacques Maritain XX. századi francia katolikus filozófus tanaiból táplálkozik; de nem sokkal későbbi esztétáknál (pl. Brandenstein Bélánál, Pitroff Pálnál, Schütz Antalnál, Pauler Ákosnál) is találkozhatunk ehhez hasonló elképzelésekkel. Lásd: Máté Zsuzsanna, Abszolútum a művészetfilozófiában századunk első felében: Tanulmányok Brandenstein Béla, a fiatal Lukács György, Pauler Ákos, Pitroff Pál, Schütz Antal és Sík Sándor esztétikájáról, JGYTF, Szeged, 1994.
18 „Das Schöne kann daher nicht erkannt, es muß hervorgebracht – oder empfunden werden.” – Goethe, Sämtliche Werke: Italianische Reise, herausg. Curt Noch, Berlin, 42. Band, 162. - idézi Sík, Esztétika, 348.
119 Lásd: Esztétika, 354-355.
20 Lásd:  I.m. 438
21 Sík, Esztétika, 426-427.
22 Sík Sándor, Szent Jeromos barlangja= S. S., Kereszténység és irodalom. Válogatott írások, vál. Rónay László, Bp., Vigília, 1989, 244.
23 templomi gondozó, feltehetően egy olyan személyről van szó, aki abban a templomban dolgozott, ahová Szent Alexius járt, majd halála után megírta személyes tapasztalatai alapján élettörténetét.
24 Illés Gyula, Szent Elek legendáink és az Elek legenda forrásai, Németh József Könyvkereskedés, Bp., 1913., 8.
25 1. British Library ms add. 17, 177; 2. British Library ms. add. 14, 644; 3. British Library ms. add. 12, 160; 4. British Library ms. add. 14, 649; 5. British Library ms. add. 14, 655; 6. BNF ms. syr. 234; 7. BNF ms. syr. 235; 8. British Library ms. add. 14, 728.
26 Illés 1913, 8-9.; A legenda változataival kapcsolatban az alábbiakban is Illés könyvére támaszkodom.
27 Illés 1913, 21-25. A Legenda Aurea idevonatkozó szövegét lásd:  Jacobi a Voragine, Legenda Aurea: Vulgo historia Lombradica dicta, kiad. Th. Graesse, 2.kiad., Lipsiae, 1850, 403-407 p.
28 Peer, Nádor, Lobkowitz, Kazinczy, Érdy, Tihanyi kódex, lásd a Nyelvemléktár vonatkozó kötetei: XV, 267-272 (Nádor-kódex: 576-606); VI, 210-215 (Kazinczy-kódex: 70-82); VI,10-15 (Tihanyi-kódex: 19-29); II, 53-57 (Peer-kódex: 7-35); XIV, 73-80 (Lobkowitz-kódex: 221-243); V, 101-106 (Érdy-kódex: 409-412).
29 Tanulmányomban a Legenda Aurea, valamint a Peer, a Nádor, a Lobkowitz, a Kazinczy, az Érdy és a Tihanyi kódexeinkben megőrződött elbeszélések alapján vázolom fel Szent Elek legendáját, de hangsúlyozottan csak annak fő vonalát ismertetem, Az egyes szövegváltozatok között ugyanis különféle eltéréseket találhatunk, mind nyelvileg, mind tartalmilag (pl. bővítés a latin Legend Aureához képest, egyes részek kiemelése, nagyobb hangsúllyal való kezelése), melyek részben az adott szöveg funkciójából adódnak, itt tehát a kódex tartalma, szövegeinek jellege komoly befolyásoló tényezőként lép fel. Ennek megfelelően Szent Elek legendája funkcionálhatott egyszerű vita-ként, tehát egy élettörténet leírásaként, de exemplumként is, s ekkor természetszerűleg a példázatszerűséget szolgáló elemekkel alakult, bővült. Az egyes szövegváltozatok közti azonosságok és eltérések Sík Alexiusához csak nagyon tágan kapcsolhatóak, lényegében nem tekinthetők relevánsnak a mű értelmezése szempontjából. Épp ezért a legendának csak a lényegi összetevőiből álló magvát, fő vonalát ismertetem, a részletekre, változatokra nem térek ki. Az egyes változatok a Nyelvemléktár köteteiben külön elolvashatók, és összevethetők.
30 A Legenda Byzantina említi, hogy Arkadios (395-408) és Honorios (395-405) császárok uralkodása idején játszódik Elek története. Lásd Illés 1913, 14.
31 Az írástekerccsel kapcsolatos részlet a legenda egyik fontos jelenete, ám az egyes legendákban különféle változatait olvashatjuk. Abban megegyezik mindegyik szöveg, hogy Alexius halála előtt egy írástekercsre jegyzi fel életét, majd meghal, kezében a tekerccsel. Ezt a tekercset különböző személyek veszik el tőle és olvassák fel. A görög változatokban a császár; a latin Legenda Aureát követő szövegekben a pápa; a müncheni kéziraton alapuló olasz és német feldolgozásokban a jegyes, a feleség; az orosz legendákban pedig az apa. Lásd: Illés 1913, 29.


Feliratkozás: Bejegyzések ( Atom )
 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes