...S ha a vendégségbe járó Logosz a múlandóba múlhatatlant öltöztet és a lélek árján örvénylő forró igék kibontásra vágyó örököt hagynak nyomként az esetlegesben, az egyszeriben, a dalban, akkor talán nem hiábavaló a Mű filozófiájáról szólni, arról, amire e Logosz-látogatás során fény derül, annál is inkább, mert Weöres Sándor Ars poeticája önként kínálja a művészet, s különösen a szó metafizikájának körvonalazását.

Anélkül, hogy számot adhatnánk a valamit kifejezni akaró emberi megnyilatkozás történetét végigkísérő művészetelméletek sokirányúságáról, a műalkotás mibenlétét taglaló esztétikák változó értelemtulajdonítási alapjairól, megkülönböztetési kísérleteiről, az e tárgyról való gondolkodás bonyolódó problématudatának történetében két gondolkodó-egy görög bölcselő, s a német idealizmus beteljesítője művészetkritikáját választjuk kiindulási alapként.

Az előbbi esetében nem a művészet mimézis-tevékenységét tekhnéhez hasonlító Arisztotelészről van szó, hanem e mimetikus jelleg veszedelmes voltát hangsúlyozó Platónról, az utóbbi esetében pedig Hegelről, aki a német idealizmus más nagyjaival együtt rehabilitálja a művészetet, mint az eszme érzéki megelevenítőjét.

Állam című művének X. könyvében Szókratész és Glaukón beszélgetéséből ismerjük meg Platón idevágó gondolatait a művészetről. A művészetet a létezés centrumától legtávolabb esőnek, a másolat másolatának, a legalacsonyabb ontológiai ranggal bírónak tekinti, mondván, mivel az ideák világa a tulajdonképpeni, legvalóságosabb létező, a realitásnak gondolt, embert körülvevő mindennap világa csak hasonló mindehhez (hasonlóságát az ideákból való részesedésének köszönheti), s a művész ezt a hasonlót utánozza alkotásában, „az őstermészettől számított harmadik képződmény”¹ árnyképének létrehozójaként. Ebből a gondolatmenetből világosan adódik a művészetnek a filozófiával ellentétes irányba vezető útja: a filozófia a „létező legvilágosabb részének szemléletére” ² nevel, míg a művészet elvon nemcsak az ideától, hanem a valóságosnak gondolt világtól is, a látszat látszatára irányítva a tekintetet.

Hegel egészen más következtetésre jut, mikor Esztétikai előadásaiban a látszat lényeg számára nélkülözhetetlen mivoltáról beszél: „Ámde a látszat maga a lényeg számára lényeges; igazság nem volna, ha nem látszana, s nem jelenne meg, ha nem valamiért létezne, önmagáért is és általában a szellemért is…”. A látszatban a „művészet valóságot ad az önmagában való igaznak”..., illetve „létezéssé teremti a maga koncepcióit”³.

Mind Platón, mind Hegel bölcseletéből kiviláglik, hogy a művészetnek az érzékivel van dolga, ám míg Platón lételméletében a dolgok lényegiségétől s a létezés valódi szellemi tartományaitól elválasztott látszatvilágot hordozó érzéki, az ideából részesedett természeti pusztán az ideákra, a dolgok ősképére való visszaemlékezésnek (anamnészisznek) az elindítója a megismerés folyamatában, addig Hegelnél a szellem, az abszolútként tételezett elképzelhetetlen az őt megjelenítő látszat nélkül, s ebből adódóan a művészet a filozófiával beteljesülő szellemi mozgás alappillére is egyúttal.

A látszatokat szülő tünékeny jelenségvilág és az alapjául szolgáló változhatatlan létezés dialektikája régóta foglalkoztatja a bölcselőt. Már Platón előtt a preszókratikus Hérakleitosz és Parmenidész a sokféleséget mutató tapasztalatit, természeti világot csalóka látszatnak mondja, annak ellenére, hogy más nevet adnak e sokaságot teremtő végső alapnak, rendező elvnek. Hérakleitosz a tűz által jelképezett ellentétességet, különbözőséget nevezi meg szervező princípiumként, míg az eleai Parmenidész az Egyben oldja fel ezt a különbözőséget.

Így a Weöres Sándor Ars poeticájában megnevezett „csillogó folyton-változó” idézi egyszerre a görög filozófiával kezdődő európai hagyomány fenoménre és noumenra szakadó ismeretelméleti alapállását, de e megkülönböztetésben nem nehéz felismerni a keleti típusú ontológia megállapításait sem. A vers megismétli A teljesség felé tételesen és részletesen kifejtett aforizmáit.

Ugyanakkor a második versszakban az egyénfölötti létezés magatartását javasló útmutatás nemcsak a jól ismert hamvasi szellemi inspiráció versbe oltott filozofikumát, A teljesség felében megrajzolt, elkülönültségében megmerevedett én, az örök lénnyel szemben az ideiglenes kötöttséget jelentő személy(iség) szétbontásának metafizikai programját rejti, hanem Weöres költészettani alapvetését, esztétikai vált szemléletet is.

A művészi hitvallás foglalatának tekinthető versben megfogalmazott „nagy-költőség” és „ormótlan sárcipő” levetését célzó költői attitűd kétféle megvalósulását is láthatjuk költészetében. Egyfelől a sokak által már igen korán megfogalmazott próteuszi alkat játszi könnyedséggel végrehajtott metamorfózisaira, másrészt az objektív és a reflexív lírától egyaránt elszakadó, a kifejezés új útjait kereső verselésre is gondolhatunk.

A Nyugatban 1939-ben közölt kritikájában írja: „Az egyéniség nem elhatározott karlendítések sorozata, nem önmagunk jellegzetessé csonkítása, hanem átlagfölötti többlet, rendkívüli szellemi terrénumokra eljutás, szellemi szabadmozgás. Shakespeare és Goethe az egyéniségek, akik mindenkitől tanultak és mindenkihez hasonlítanak…"⁴. A mindenkivé levés, bárkivé válás műfajt, formát, jelleget szabadon változtatni tudó, az idegenben otthon levő, mást magára öltő alakváltoztatás bátor és szép, hibátlan alkímiája, mágikus-mitikus világa valóban a lét individuálison túli végtelen áramait érzékíti, s a létezés jóleső tágasságát kínálja otthonként.

A másik poétikai újításként említett magatartás a Nyugatos versírói gyakorlattal szakító, ún. nem-reflexív lírában testesül. Amint ezt Kenyeres Zoltán is megjegyzi az életműről nagyon értőn szóló monográfiájában „a reflexivitás a gondolat visszahajló íveként nem engedi az emócióról, az érzelemről való közvetlen tudósítást, mivel a világban átélt élmények során-melyek az önmegfigyelés aktusában realizálódnak-, általában nem az érzelmek jutnak szóhoz, hanem csak az érzelem tudata, a megélt tárgyiasításakor az alanyra való visszacsatolás műveletében a hozzáadott-megragadott értelem, azaz"az érzelmek kifejezése fennakad a reflexiók hálóján”⁵.

Az ezzel szembeni másfajta, a tárgyi-érzéki közvetlenséget megtartó, a vers alanyára a korábbi értelemben nem visszahajló lírai kísérletezés a mítoszparafrázisokban és a játékversekben lett teljessé igazán.

Ezt a költészetre váltott esztétikai-elméleti alapelvét a Vas Istvánról szóló, Menekülő Múzsa című kritikájában meg is fogalmazza akkor, amikor költőtársának verseihez azt a kritikai megjegyzést fűzi, hogy érzelmeit „nem sugározza, hanem ismerteti”⁶. Hasonlóan választja el a „valamit énekelni” orpheuszi, legfelsőbb szférába behatoló poézistől a „valamiről beszélni”⁷ kortárs lírai kifejezésmód alanyi költészetének tendenciáit.

„A tudomány és művészet hazája nem a lét, az ’esse’, hanem a lehetőség, a ’posse’, s ha a létben megnyilvánul, attól a lét lesz gazdagabb”⁸ – foglalja össze Weöres „létezés nélküli lehetőségek” parnasszusi-szecessziós esztétikájának alapelvét elhatárolva a művészetet a társadalmi szerepvállalás nehéz terhétől. A „posse-esse” különbségtétel az arisztotelészi aktus-potencia tanra, illetve az anyag-forma hülémorfikus ontológiájára utalva úgy pontosítható a művészeti eljárásra vonatkoztatva, hogy amint a tulajdonképpeni létezőt (a természetes szubsztanciát) a szubsztanciális forma aktusa hozza létre az anyagnak valóságot adva, úgy a műalkotás aktusa, formateremtése az anyag potenciájából létrehívja, valóságra rendeli a művet. Még szorosabb értelemben, a líra tartományában vizsgálódva a prózától, illetve a köznapi beszédtől eltérő strukturális, szintaktikai versszervező elemek, mint a ritmus, rím, dallam, illetve a különféle szóképek összetett jelentésrendszerré avatják a szószövedéket, s eközben a szó mindvégig megőrzi a mássá válás potenciális elvét. Más szerkezet részeként, más szavak társaságában új-és új jelentéssel felruházottan a feltételest. Így törvényszerűen a lírai aktus mindig az esetlegessel dolgozik, de úgy, hogy örököt tartogat. A szóvilág kontingenciaépítményét összetartó habarcs a vendégül látott Logosz, a forró ige. "Rajzolni, annyi, mint kihagyni. Írni is annyi"-írja Hamvas a Karneválban. A szó, az írásban megnyilvánult magában hordja a testetöltés egyszeriségét, szomorúságát, de a benne (nála) időző Logosz örökéletet is sejtet. S mindez mondható ma is, a posztmodern jelenteni vágyást kerülő pluralizmusának hidegében, magányában.

1 Platón: Állam. In: Platón válogatott művei, Európa Könyvkiadó, 1983. 457.p.

2i.m.416.p.

3 Hegel: Esztétikai előadások I. Akadémiai Kiadó, Bp.1980. 8-10.p.

4 Weöres Sándor: Július (Berczeli Anzelm Károly versei). in: Nyugat, 1939.5 szám

5 Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983. 125.p.

6 Weöres Sándor: Menekülő Múzsa. In: Nyugat, 1939. 2 szám

7 Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. 89.p.

8 i.m. 95.p.

Kovács Anikó