ÚJ TARTALMAK

Kövér András - Hajózni fejekben - WEÖRES ESSZÉPÁLYÁZAT V. HELYEZETT



Weöres Sándor Ars Poeticája – ahogy a költői hitvallás általában – az írás, mint hivatás céljait, valamint a művész saját magához és a világhoz fűződő viszonyát emeli lelki szemmagasságomba. Ezzel olyan belső konfliktusokat hoz felszínre, amelyeket a becsvágy vív a józansággal, az emberszeretet az emberismerettel, a hinni vágyás az egyénben lecsapódó világképpel. Író, költő akarok lenni, akkor is, ha életemben nem érek el jelentős sikereket? Mély, univerzális mondanivalóval ellátott, értékes műveket akarok írni, amelyeket talán nem is ért meg a közönség? Azt akarom, hogy a jövő embere számára is jelentsen valamit az, amit megfogalmazok, miközben abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán van-e jövője az emberiségnek? Változást szeretnék a világban, amelyet talán olyan erők irányítanak, amelyekre nincs is befolyásom? Ezek a kérdések az írás kapcsán elkerülhetetlenek és örökké visszatérnek. A költőből felkiáltó szinte vak hivatástudat ezekre csak igennel válaszolhat, ezáltal vetít célokat a horizontra. Köztem és a céljaim között a távolság nehezen megbecsülhető, azok ráadásul nem is helyhez kötöttek, hanem a korral együtt haladnak előttem, hát jobb, ha futásnak eredek, hátha egyszer utolérem őket, átszakítom az öröklét célszalagját, és győzelmet aratok a múlandóság felett. De a távfutás fárasztó, izzadsággal és fájdalmakkal jár, és közben kétségek szólongatnak belülről, hogy egyáltalán jó pályán haladok-e és vajon a helyes irányban?    
Az irodalom manapság válság sújtotta övezet, amelynek jövője kérdéses. A ma embere zömében írástudó, de adottak számára olyan lehetőségek az olvasáson kívül, amelyek hang és kép egységét megteremtve, instant formában kínálják a világ lenyomatát, ezzel a képzelőerőt kiváltják és a gondolkodást sémákba kényszerítik. A média kész receptekkel terjeszti azt, hogy az élet rajta keresztül megkóstolható. A technika folyton folyvást formálja az embert, aki lenyűgözve tűri a gépek szorítását. A virtuális valóságnak térfogata ugyan nincs, időfogata viszont annál nagyobb, a való életre szánt órákból szorít ki egyre többet. Odatolakszik az emberi lét minden területére, és közben azáltal válik láthatatlanná, hogy önmagán keresztül vetít realitást nekünk, azazhogy igen pimasz módon valóságnak álcázza magát, és még háttérzenéje is van. Meggyőzően hat 1920x1080 képpont, hiszen az több mint kétmillió, de ha belegondolunk, a valóság felbontása végtelen és még 3D szemüveg sem kell hozzá.
Mégis képernyőkön nézik milliók, ahogyan egyre többen igyekeznek bizonyságot szolgáltatni létükről rövid és bagatell üzenetek formájában, másodpercek alatt felfogható és elfelejthető nyomokon ugrándozva. Versengve kiáltanak, könyörögnek tudomásulvételért egy öntudatlanul menetelő tömeghez, akik pillanatok hatása alatt vonnak le sarkított következtetéseket a világról, és az árnyalt gondolkodást képtelenek elkülöníteni a saját véleményük ellentététől. A kapkodó érdeklődés hullámmozgását kétes és múlandó értékekkel könnyen meg lehet lovagolni. Örvénylik az információ, kavarog a felejtés mélyébe, és közben magával sodor és elnyel tengernyi figyelmet. Ezen az örvényen kell kitartóan hajózni a forgásiránnyal szemben. Nem könnyű feladat ép bőrrel eljutni a kikötőig.
A szirénhízelgés könnyen eltéríthet a helyes iránytól. A népszerűség csábító, de illékony állapot, mert a mindenkori közönség igényeinek kiszolgáltatott, ők pedig folyamatosan újdonságra vágynak, hogy „egy percig benne égjenek”. Aki a sikerbe belekóstol és attól megrészegülve állandó céllá teszi a közönség elismerését, annak „dala az öröklétből talán egy üszköt lobogtat”, de művészi szabadságát a közszeretet ölelése gúzsba köti és megfojtja, így képtelen lesz a „géniusz szolgálatára”.   
Vagy építhetek magamnak egy lakatlan szigeten magasztos gondolatokból remetelakot, ahol eszme nyújt fedezéket a külvilág riasztó változékonyságával szemben. Az eszmét megfosztom az önös érdekektől, személyes kicsinyességektől ahelyett, hogy kicsinosítanám magamat gondolataimmal. Egy remete esetében a csinosság nem lehet szempont, legfeljebb az egyszerűség és célszerűség, mert a remete az eszmének él, magányosan. Az eszme szeretete azonban nem pótolja az emberszeretetet, és jogos a kérdés, hogy egyáltalán mi értelme bárminek, amely nem hordozza célként az emberiség szolgálatát.
Egyik út sem visz el Ithakáig. A népszerű olybá tűnik, mintha az emberek kedvéért írna, holott a hízelgéssel megnövekedett egóját hizlalja, a remete pedig annyira egyedül van eszméjével, hogy nincs is rajta kívül más személy, aki hasznát látná annak. Ezért sem érdemes az irodalomban olyan célok felé szaladnom, amelyek csupán irányomba mutatnak, mert úgy mindig magamba érek vissza. A helyes út bár belőlem vezet, de nem felém. Gondolataim csak akkor érnek célba, ha eljutnak a megértésig. Ehhez nem ártanak a korszerű járművek. Az értékek átadhatóságának a kulcsa a forma újszerűségében rejlik, ezért szükségszerű annak elfogadása, hogy ebben a tekintetben alkalmazkodnom kell a kor elvárásaihoz.
Olyan időben élek, amikor a könyvek jövője a korábbiaknál jóval bizonytalanabb, ezt az irodalom is megsínyli. A technikának köszönhetően újabb tevékenységekre nyílik lehetősége a közönségnek, amelyek az olvasásnál könnyebb szórakozást ígérnek. Ezekkel kell versenybe szállni írás útján, ahol a tét az emberek gondolat- és képzeletvilágának meghódítása. Naivitás volna azt feltételezni, hogy a szórakoztatóipar legyőzhető a gondolat hatalmával és az olvasók számának csökkenő tendenciája megfordítható. A magam részéről az írást és a kort, amelyben élek csak úgy tudom összeegyeztetni, hogy fenntartom a reményt, hogy bármerre is halad a világ, mindig maradnak olyanok, akik koruk felületén túl akarnak látni, és hajlandóak megdolgozni azért tudásért, amit az írásnak szolgálnia kell állandó kérdésfelvetés és folyamatos válaszkeresés útján, a „lélek árján fénylő forró igék” elfogására törekedve. 


Kövér András




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes