Egy verőfényes, kora nyári délután Judit a hangulatos kis cukrászda teraszán a kávéját kavargatta, gondolataiba mélyedve. Az elegáns hófehér, mélyen dekoltált kosztümében most is kifogástalanul elegáns volt, mint  mindig. Nyakában a vékony aranyláncon függő opál medál és a hozzá illő fülbevaló még inkább kiemelték szürkéskék szemeit és finom, arisztokratikus vonásait. Vállig érő, egyenes, gesztenyebarna haja keretet adott szoborszerűen szép arcának. Az arra sétáló férfiak a szemük sarkából vágyakozó, elismerő pillantással méregették a magányosan kávézó megközelíthetetlen hölgyet.

Judit valóban várakozott. Ki tudja mikor is látták egymást utoljára! Hét, vagy talán nyolc éve már? Pedig elválaszthatatlanok voltak az egyetemen, akár az ikrek. Bár természetük és vérmérsékletük nagyon különböző volt, valami nagyon erős lelki kötelék mégis kialakult közöttük, szinte a megismerkedésük első pillanatától kezdve. Anna és ő. A két okos és népszerű lány az évfolyamon. Barátnője olyan volt, mint egy folyton lobogni akaró fáklya, telve élettel, energiával, valami ösztöneiből fakadó nyugtalansággal. Vörös, mindig rakoncátlankodó hullámos fürtjei, csillogó, meleg barna szeme, szép arcvonásai tökéletesen tükrözték sziporkázó egyéniségét. 

Miközben Judit a kávézó teraszán üldögélt, végigpörgette magában az elmúlt évek történéseit. Az egyetem vége felé, Anna megismerkedett egy csodás fiúval, s innentől kezdve ők lettek az álompár. Gábor magas, jóképű, sportos fiatalember volt, tulajdonképpen Anna férfi mása. Kapcsolatuk sziklaszilárd és megingathatatlan volt, valami ősbizalmon alapuló, mindent elsöprő szerelem. Az egyetem elvégzése után hamar összeházasodtak és Afrikába költöztek. Gábor biológusként ott végzett kutatómunkát. Anna nem gyakorolta vegyészi végzettségét, hanem fotózni és festegetni kezdett. A két barátnő tartotta a kapcsolatot, először leveleken, majd az interneten keresztül. Judit számára valóságos ünnepnapnak számított, ha hírt kapott barátnőjétől. Anna csodásan, szenvedéllyel mesélt az őket körülvevő lenyűgöző természetről, az ott élő emberek mindennapos küzdelmeiről, a szerelmükről és az érzéseiről. Azután egyszer csak nem jött több levél, sem telefon, de még egy rövid üzenet sem. A vészjósló hallgatás ólomsúlyú, baljós árnyként nehezedett Judit lelkére. És hamarosan megérkezett a szörnyű hír, Gábor egy sziklamászás során lezuhant és azonnal életét vesztette. Judit rögtön a várandós barátnője segítségére akart sietni, de Anna beburkolózott a magányába és fájdalmába, önkéntes elszigeteltségbe vonulva kizárta a külvilágot. Néhány évre teljesen eltűnt.

Nemrégiben különböző fórumokon kezdtek megjelenni a fotói és a festményei. Alkotásai nagyon annásak voltak, de volt bennük valami más és több, ami új volt még a barátnője számára is. Anna olyan ember szemüvegén keresztül láttatta a világot, aki igazi mélységeket élt át.

Judit néhány évvel később találta meg azt a férfit, aki egy személyben férj, szerető, barát, fivér – s talán majd később – apa lehet. Zoltánnal csodálatos a házasságuk, összeköti őket a munkájuk, a vállalkozásuk, a sok-sok közös élmény és utazás, az évek során megszerzett vagyon. Lám, milyen egyszerű is boldognak lenni – gondolta gyakran Judit  – ,  ha az ember a véletlenek szerencsés közrejátszása során megtalálhatja a százezerből, vagy a millióból a hozzá illő társat. És most – mosolyodott el –, Zoltánnal még egy ajándékot kapnak az élettől, ami új színt, új lendületet vihet a kapcsolatukba. Gondolataiból, a szürkén és unottan hömpölygő embertömegben feltűnő üde színfolt rázta fel. Olyan volt a közeledő Anna, mint egy kamaszlány, amint sietősen lépkedett tűsarkain.  

Boldogan integettek egymásnak és néhány pillanat múlva, oly hosszú idő után végre újra összeölelkezhettek.

– El sem hiszed, mennyire boldog vagyok, hogy újra láthatlak! – törte meg a csendet Judit, és amint e szavakat kimondta, azonnal szertefoszlottak a korábbi félelmei, hogy hogyan is kezdhet egy beszélgetést a barátnőjével ilyen rettenetes tragédia után.

– Hát még én! Úgy féltem, hogy haragszol, utálsz, vagy ami még szörnyűbb, elfelejtettél! – válaszolta könnyek között Anna.

Leültek a kis asztalkához, még mindig elfogódottan a boldog viszontlátás örömétől.

– Hozhatok a Hölgyeknek még valamit? – törte meg a varázst az asztalukhoz lépő pincér.

– Én már rendeltem egy kávét, te kérj csak, amit szeretnél.

– Akkor ugyanazt – válaszolta kurtán Anna.

– Értem, még egy koffeinmentes – írta fel a felszolgáló a rendelést.

– Nem, dehogy, egy normális feketét kérek, forrón, keserűn, koffeinnel! – kacagott Anna. Mondd, Judit, te beteg vagy? Miért nem iszol valódi kávét?

– Hát… azt mondják, ez nem betegség… – mosolyodott el sejtelmesen Judit, fülig pirulva.

Anna azonnal kapcsolt, hiszen talán még önmaguknál is jobban ismerték egymást.

– Édes Istenem! Judit!  Ez csodálatos! Anyuka leszel? – fogta meg barátnője kezét Anna, és fátyolos szemmel folytatta. – Tudod, amikor Gábor elment, egyedül az a csöpp kis élet tartotta bennem a lelket, aki a méhemben növekedett. Majd meglátod te is, hogy abban a pillanatban, amikor a kis tökéletes testet a szülés után először a kezedbe kapod, örökre megváltozik az életed… És, a férjed, ugye ő is nagyon boldog?

– Nem tudja még – felelte kicsit zavartan Judit.

– Hogyhogy? Ő nem szeretné?

– Jaj, dehogynem, azaz remélem! Tudod, amikor összeházasodtunk, hosszú ideig nem is terveztünk gyereket, csak élveztük egymás társaságát, építettük a karrierünket, azután mindig volt valami nagyon fontos, amiért halogattuk a gyerekvállalást. Egy idő után, egymás iránti tapintatból nem beszéltünk többet babáról. Amikor már végképp lemondtam  egy utódról, terhes lettem. Nem akartam a férjemnek elmondani, amíg nem biztos, hogy megóvjam a hiábavaló reménykedéstől és az esetleges csalódástól. Tegnap voltam orvosnál, és ő azt mondta, megnyugodhatok, minden a legnagyobb rendben van!

– Mikor tervezed bejelenteni a csodás hírt?

– Éppen ma este, mert most van a megismerkedésünk évfordulója is. Szerintem a férjem is készül a jubileumra, mert napok óta olyan szórakozottan, kótyagosan jön-megy a lakásban, nagyon titokzatosan viselkedik. Igazi meglepetés vacsorát tervezek, bár ismersz, nem vagyok egy konyhatündér! Milyen fantasztikus nap ez a mai, és milyen mázlista vagyok – nevetett Judit önfeledten – hogy a két, azaz a babával együtt már a három legfontosabb ember az életemben, így egyszerre, egy napon keresztezik a sorsomat! De most elég belőlem, te mesélj!

Anna vett egy mély levegőt, tekintete a távolba veszett.

– Tudod, amikor Gábort elveszítettem, azt hittem vége a világnak, nem tudok lélegezni, létezni nélküle. Három hónap múlva megszületett Tomi, aki a legnagyobb ajándék az életemben, minden nap emlékeztet a létezés és a természet csodájára. Reményt és erőt ad nap mint nap az életünkhöz, inspirál a munkámban. Ugyanakkor nagyon nehéz időszakon vagyok túl, és talán csak néhány hónapja érzem, hogy a fájdalmas emlékeimen, a fiamon és a feladataimon kívül létezhet más valaki is.

– Csak nem? – kérdezte sokatmondó pillantásokkal Judit. – A legapróbb részlet is érdekel.

– Kérlek, ne! Nincs még itt az ideje, hogy beavassalak a titkomba. Így is gyötör a bűntudat Gáborral és Tomival szemben. Mocskos árulónak érzem magam!

– Jaj, Drágám! Ne tedd ezt! Nem élhetsz halálod napjáig önsanyargatásban, begubózva a gyászodba és az önsajnálatba.

– Ne légy ilyen megértő és kedves velem! Nem csak rólam van szó – felelte ijesztő komolysággal Anna. – Ő sem független. Hogyan rombolhatnék szét egy házasságot, amikor én magam is megszenvedtem a magamra hagyatottságot!

– Ez valóban nem egyszerű. Csak annyit mondj el, amennyit akarsz!

– Hát jó. Egyszer együtt utaztunk a vonaton, és beszélgetni kezdtünk, majd névjegyet cseréltünk. Egyikünk sem kereste tudatosan a kapcsolatot, mégis összefutottunk egyszer, kétszer, majd egyre gyakrabban. Mindketten próbáltuk elfojtani magunkban az érzelmeket, a vágyakozást, a szenvedélyt, de eljött a pillanat, miután nem áltathattuk tovább egymást és önmagunkat. Persze a boldogan együtt töltött percek és órák után mindketten egyedül maradunk a szégyenérzettel, a bűntudattal, az önutálattal.

– Annyira sajnállak – szorította meg együttérzéssel Anna  kezét  Judit. – És ha nem volna nős?

– De az! Ő nagyon diszkrét, ritkán, egy-egy elejtett szóval utal csak a feleségére. Szerintem az évek során elveszett a spontaneitás és a szenvedély a kapcsolatukból, maradt a rutinszerű együttlét, a szerelmet az egymás iránti őszinte tisztelet és megbecsülés váltotta fel. Sokszor úgy jön hozzám, mint egy szeretetre és gyengédségre éhes kisgyerek.

– Hidd el Anna, a házasság nagyon munkás vállalkozás, mindkét félnek iszonyúan kell igyekezni egymás és önmaguk boldogságáért. 

– Ugye nagyon elítélsz? – kérdezte bűntudattal teli hangon Anna. 

– Hogy mondhatsz ilyet! Csak két vergődő embert látok, akik nem mernek boldogok lenni. Nem gondolod, hogy annyi szörnyűség után, most lehetne kicsit önzőnek lenned?

– Nem tudom, de egyre elviselhetetlenebb ez az őrlődés. Tegnap Ő azt mondta, ma beszélni fog a feleségével.

– Talán így lesz a legjobb. Elképzelhetetlennek tartom, hogy  az a nő ne érezné, hogy valami nincs rendben. Nagyon szorítok neked, és akármi történik, tudd, én melletted vagyok, mindenben számíthatsz rám!

– Olyan jó, hogy újra vagy nekem, Judit! Mi lenne velem nélküled! – ölelte meg barátnőjét Anna. – Most kérlek, ne haragudj, de rohannom kell, innen nem messzire találkozom vele!

– Szaladj csak, ígérem, hogy nem leskelődöm utánatok. Ezentúl, nem engedem, hogy eltűnj! Hívj fel holnap, és meséld el hogyan alakult az estéd.

– Mindenképpen! Te pedig vigyázz magadra és a babára!  – búcsúzott  Anna,  és fiatalos léptekkel elindult a tér felé.

Judit ücsörgött még pár pillanatig, amíg a pincér hozta a számlát. Egyre csak a barátnője járt a fejében, hogyan segíthetne neki, hogy újra boldog legyen! Persze az aggodalmak mellett a  napsugaras gondolatok ott röpködtek az agyában és a lelkében. Ígéretes tervekkel és izgalommal indult hazafelé, hogy levezényelje élete egyik legtökéletesebbnek ígérkező estéjét. Hirtelen zseniális ötlete támadt. A sarki bababoltban vesz egy tüneményes kis babacipőcskét, és előételként azt tálalja fel a férjének.

Anna eközben a téren, a parkolónál ácsorgott. Barátnője reményt adó és megértő szavai elgondolkodtatták, bátorságot adtak neki, hogy merjen változtatni az életén. Hamarosan feltűnt és lassított egy gyönyörű, ezüst színű BMW. Juditék autója megállt, és Anna boldog mosollyal ült be Zoltán mellé az első ülésre.

 

Csanády Nóra

Tik-tak, tik-tak, ketyeg az óra, múlnak a másodpercek, csigalassúsággal vánszorognak a mutatók, cikáznak a gondolatok az agyamban, miközben álmatlanul forgolódom. A puha, csöndes éjszaka koromfekete dunnája alatt békésen alszik a családom.

Kibújok az ágyból, s beosonok a szomszédos gyerekszobába. A telihold ezüstös fényénél tisztán látom angyali arcotokat.

Te, a legkisebb Kicsim! Milyen csodálatos érzés kuporogni az ágyad mellett és gyönyörködni benned, amint édesdeden szenderegsz. Néha csücsörítesz, vagy megrebben a pillád. Vajon milyen álmot látsz? Olyan büszke vagyok rád, Drágám! Az elmúlt hetekben igazi, okos óvodás fiú lettél. Csak bámulom a bátorságodat és az önfegyelmed, ahogyan viselted az elszakadást és az újdonságot. Hiszen igenis bátorság kell ahhoz, hogy ha pár órára is, de elválj a megszokott otthonodtól, tőlem, tőlünk, akik eddig a világot jelentettük számodra. Meg kellett tanulnod alkalmazkodni  eddig ismeretlen gyerekekhez és felnőttekhez, egy új közösséghez, annak szabályaihoz és erőviszonyaihoz. Nyílt  kis szíveddel és lelkeddel meg mersz bízni a téged szerető és rólad gondoskodó pedagógusokban. Őszinte mosolyod egyformán ragyog minden pajtásodra. Hidd el, nekem is nagyon nehéz, de itt volt az ideje, hogy utadra engedjelek a közösségbe. Már nem csak az én oltalmazó karomba bújsz, ha sérelem ér, másoktól is tanulsz meséket és énekeket, a testvéreiden kívül mostantól az ovis társaidat  is hiányolod,  ha néhány napig nem látod őket. Így van ez rendjén!

Ha félsz, ha elesel és megütöd magad, vagy ha szomorú vagy, még sokáig átölellek és magamhoz szorítalak, s biztos lehetsz benne, hogy megvédelek és megvigasztallak. Kérlek, bocsáss meg nekem, ha eljön az idő, amikor már nem tudlak megóvni mindentől! Egyedül leszel kénytelen megtapasztalni,  hogy van, aki bánt téged, vagy igazságtalan veled, hogy sokkal jobban kell tartanod a barátság álcáját magára öltő álnokságtól, mint az ugató, harapós kutyától.

Kis Középsőm, te ügyes, éles eszű, néha makacs Fiam! A sport megtanított téged küzdeni. Tudod, hogy egy meccsnek mindig van győztese, és törvényszerű, hogy a másik fél alulmarad. Ha a csapatod veszít, szomorú vagy és indulatos, hibáztatod magadat, hogy talán te sem voltál eléggé  jó, te sem tettél meg mindent a győzelemért. Pihensz egy kicsit, és másnap már mosolyogva mégy edzeni, azzal  a biztos elhatározással a fejedben, hogy ezután még jobban, még elszántabban teszed a dolgod. Dühösnek és reményvesztettnek akkor látlak csak, ha azt kell elszenvedned, hogy hiába vagytok ti a jobbak, mégis az ellenfél győz. Ne haragudj rám, hogy nem tudok magyarázatot adni a miértjeidre! Hogyan értethetem meg veled azt, hogy az igazság néha sokarcú, és valaki a reá ruházott hatalommal nem csak élhet, de visszaélni is tud!

Már te is tudod, hogy egy közösség sohasem homogén, mindig vannak, akik a körön belül állnak, sokan azon kívül rekednek. Néhányan kezdeményezőek, mások irányításra várnak, és a sodródók az erő mögé sorakoznak fel. Mérges vagy rám, ha beleszólok a kapcsolataidba, és arra buzdítalak, hogy állj  ki az igazad mellett és védd meg azokat, akiket igazságtalanul bántanak. Tudom, hogy nagyon nehéz vállalni magadat és felemelni a szavad másokért a többség akaratával szemben. Jó úton jársz, és idővel megtanulod! Senkinek sem könnyű, nekem elhiheted! De ha megteszed, egész életedben szabad és független maradhatsz.

Elsőszülött, okos, nagy Fiam! Hú… most a  legnehezebb. Te már a kamaszok pimasz kritikusságával és lázadásával, önfejű világmegváltani akarásával szemléled az életet. Kitekintesz a globalizált környezetünkre, és tudod, hogy vannak kérdések, amikre nincs felelet. Nem tudjuk, miért vannak háborúk, járványok és éhínség, miként lehetséges, hogy ártatlanok válnak balesetek vagy gyógyíthatatlan betegségek áldozataivá, mi okból pusztítja el önmagát az emberiség. Nem tudod a választ, de most bizonyos vagy abban, hogy egyszer majd te, igenis megoldást találsz mindenre.

Kicsi korod óta azt hallod tőlünk, hogy nem elég jónak lenni, a legjobbra kell törekedni munkában és becsületben egyaránt. S te, mint áldott jó gyerek, így is teszel. Szüleid, nagyszüleid és felmenőid példáját követve elérted, hogy mintául nem a média teremtette celeb-karriereket választod.

Sajnos előfordul, hogy valakit közülünk elgáncsolnak, vagy igaztalanul bántanak. Együtt, erősítve egymást a családban, közös erővel felállunk. Néha haragszunk a világra, emészt minket a tehetetlen düh, de idővel ez is elmúlik. Ne érezd úgy, hogy becsaptalak, ha azt látod, hogy a gyermekkorodban oly sokszor hallott mesék tanulságai nem igazak. A jó, erős, nemes és igaz nem mindig nyeri el jutalmát, a rossz a legritkább esetben bukik el, és a hazug embert sem könnyű tetten érni. De abban biztos lehetsz, hogy amíg reggelente a tükörből visszanéző arccal békében állsz, bárki szemébe bármikor nyugodtan bele tudsz nézni, addig nincs nagy baj!

Nem, Gyerekeim, sajnos nem vagyok az igazság bajnoka. Sokszor tévedek, naponta hibázom én is. Rossz döntéseket hozok, néha megbántom azokat, akik azt a legkevésbé sem érdemlik meg. Másnap megkísérlem helyrehozni a tévedésem, vagy legalábbis megpróbálok úgy élni, hogy többé ne kövessem el ugyanazt a hibát.
Tik-tak, tik-tak, a rohanó másodpercek elűzik az éjszakát, és a pirkadat világosságot gyújt a lelkemben is, száműzi a sötét gondolatokat. Visszarendeződik a helyes rangsor a fejemben. Hálás vagyok az életnek, amiért csodás társat és gyerekeket kaptam, nagyszerű szülőket,  nagyszülőket, rokonokat és barátokat, akiknek élete és szeretete erőt ad, mintául szolgál a mindennapokban. Egyelőre egészségesek vagyunk, és boldogok! Nem szabad elfelejtenünk nap mint nap megszolgálni és kiérdemelni ezt  az ajándékot!

Ideje aludni térnem, hiszen a hajnallal egy új nap születik, újabb csaták és küzdelmek várnak ránk. Ezzel az értékvesztett, őrült világgal szemben mi, a magunk módján, csakis úgy harcolhatunk, hogy hűek maradunk önmagunkhoz.

Csanády Nóra

Katonabaj

Szikkadt vagyok, száraz.

Cseppnyi együttérzés párolog,

húzza dacos számat

értetlen mosolyra.

Ború, könnyek, kudarc,

mit nekem! Mosolygok gúnyosan,

minden katonabaj,

holnap elfelejted.

Tétova kezem remeg,                   

tán szögesdróton húznád át…

Nem mozdul, nem lehet

válladon nyugtatni.

Kong idebent, üres,

kívülről is hallani, tudom

helyét a süket,

száműzött kérdésnek.       

Nyomokban embert

Hol van a lelked?

Régi, kopott?

Nincs neked álmod!

Vagy csak lopott.

Miért is hittem?

Falánk a hit.

Falja a gőgöm

szilánkjait.

Mosom kezem!

Naiv kis áldás,

lyuk a zseben.

Nekem te túl jó?

Gőgöm nyakán

marad az édes,

csinált magány.

Legyél te innen

elérhető,

lelked, ha untat,

cserélhető.

Érts meg, ha embert

belül találsz.

Nyomokban mogyorót,

allergiám!

Ars poetica

Pálcát ide,

tust kezembe

most! Parancsom

zengjen!

Sugall, keres,

múzsám kacag,

hajszol, üldöz

engem.

Most! Már fogom,

mártom rögtön,

húz a vonal

érzem,

hopp! Egy paca.

Dobhatom ki,

ezt is

elvetéltem.

Hétvégi gondolkozó

Már csak hétvégi gondolatok

üldöznek,

betette mögöttem a kaput a béke,

csak hosszú úton zötykölődve

érik bennem eggyé

a táj és annak tűnt emléke.

Ugyanott ülök, mint akkor,

ugyanaz a vidék vonzza szemem,

csak én lettem közben több,

s valahogy mégis kevesebb.

Hétvégi gondolkozó lettem,

hétköznap én sem vagyok

semmi egyéb.

Szalag mellett büszkeségem

dagadna, de elkap a gép.

„Még felkiáltsz: »Az nem lehet, hogy oly szent akarat…« De már tudod: igen, lehet…”

(Márai Sándor: Halotti beszéd, részlet)

Vissza írás

„Mi nem kell a közönségnek? A komolyság: vagy ahol a komoly hang kötelező: a tartalmasság; a logikus fejtegetés; a tárgyba elmélyedés; az alaposság; a hosszabb lélegzetű munka; és semmi, ami komolyabb figyelmet, a minimálisnál több megértő képességet vagy csekély ismeretet, például polgári iskolai műveltséget kíván.”

 (Ambrus Zoltán: Irodalom és újságírás, részlet)

Egészen pontosan tudom, hogy vissza írok, vissza a múlt század első felében fénykorukat élő szerzőknek, Bródynak, Hamvasnak, Abrusnak, Márainak, Babitsnak, József Attilának stb. Főként az esszéíróknak, néha a költőknek, még ritkábban a regényíróknak. Mindenkinek, akiről tudom, hogy fontos volt neki két dolog: a Nemzet és az önvaló, a lét magasabb szinten történő értelmezése. Hozzájuk kell fordulnom, mert tudom, hogy ők értik, miért fordulok irányukba, és azt is, hogy értéket örökíteni ma csak így lehet. Nem a jelenhez szólva.

A jövőt teljes tudatossággal nem tudhatjuk megszólítani, és voltaképpen direkt módon nem is igazán lehet. A maradandó mű ezt automatikusan eléri, a szerző pedig nyilvánvalóan tudja, hogy ez a potencia éppen benne van-e az adott műben, vagy nem. Mindig úgy ír, hogy tisztában van vele: a jövő megszólításával közvetlen nem kell foglalkoznia.

Vissza írok, mert tudom, hogy várják. Ezt jelzik is. Egészen élő is kitapintható ez a visszacsatolási igény. A mű véghezviteléhez olykor tanácsokat is adnak. Hozzásegítenek a megfelelő eljárások kiválasztáshoz, a kulcsfogalmak körvonalazódásához, a lényeg, az itt és most lényegének legteljesebb megértéséhez. Ők a legutolsó ilyen generáció. Hozzájuk még nőni kell, tőlük erre és egyre tovább csak csökkenni lehet. Ha valaki tudok és akarok lenni, az egyedüli, amit vállalhatok, hogy Ők leszek. Nem orvos, nem fizikus, nem szociológus, nem antropológus, nem filozófus, nem teológus, hanem mindez egyszerre, Költő, Író, Ők.

Nincs ebben semmi értelmetlen és értetlen elhamarkodottság, léha lelkesedés, ostoba rajongás vagy egyszerű, szánni való majmolási ösztön. Nem rajongok értük. Szeretem őket. Szeretem, mert leellenőriztem lényük, és bizonyosságot szereztem. Nem érdekel, hogy a Nyugat a Nyugat, nem érdekel, hogy azt mondják…, nem érdekelnek a dicséretek és nem is kigondoltam, leellenőriztem. Kezdve a sort Baktayval és Kaczvinszkyval. Szép lassan felgöngyölítettem, hogy nincsen olyan a világirodalomban, ami ne lenne meg a magyarban. Aki magyar irodalmat tanulmányoz, világirodalmat tanulmányoz. Éspedig akkor, ha főként 1900-tól 1950-ig bezárólag vizsgálódik, vagy legfeljebb 1870-től 1960-ig. A többi ráadás. Nem kevesebb, de ismétlés. Ismételni pedig előre és hátra is lehet.

Azt hiszem annyi alapos tudást és lényeglátást, mint mellyel ők bírtak, egyetlen élet alatt összeszedni nem lehet, kivéve, ha az ember aszkétaként ásramokban vagy éppen a hegyekben, erdőkben, eldugott, magányos helyeken él. De tudtommal aszkéta egyik sem volt. Inkább világjáró és világlátó. Éppen azért kell visszafordulni hozzájuk, mert a jövőhöz csak így tudunk szólni.

Posztumusz

„Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”

(Kölcsely Ferenc: Huszt)

(In medias res!) Megnyugtató, hogy létezik az irodalomban a kilátás, miszerint egy adott téma jelenlegi tárgyát valaha meg fogják érteni, ha most nem is értik. Ha ez a kilátás nem létezne, számos mű nem születne meg, mivel bizonyos, hogy azokat a szerzőket, akiket jóval munkásságuk tényleges kifejtése után ismer fel a közönség, csak ennek a jövőbeli ténynek a tudatában lehet írásra buzdítani. És ebben is csak a felismerés bíztathatja őket, a megismerés nem, mivel őket magukat teljes valójukban sosem ismerik meg, a jövő nemzedéke idealizálja tulajdonságaikat. Aki arra számít, hogy az írás által megismertetik, nem írónak való. Író csak önfeladó személy lehet, aki személyes érintettségét hajlandó levetni.

A posztumusz író, már most posztumusz író, a poszthumusz írókba pedig a lelket folyamatosan önteni kell, elsősorban önmaguknak, felsőbb tudatosságuk által, a jelenben, mert már annak tudata sem könnyű, hogy a jövőnek írnak, ám az még nehezebb, hogy egy távoli generációval társalognak. Az ilyesmire korábban csak az önmegvalósított mesterek voltak képesek. Egyedül az ő imáik tudtak áthatolni az időn, és univerzálissá, transzcendentálissá válni. Az író pedig még csak nem is mester – bár a legközelebb áll ahhoz, hogy azzá legyen –, így rá a köznapi lét és a transzcendens lét közötti hánykódás esik. Ennek tényét minden gond nélkül nyomon követhetjük bármely, önmagát munkássága megélése közben elpusztító szerző életén keresztül. A költőt, az írót elpusztítja saját életműve. Ő nem a kereszt elbírására, a passió végigjárására és végső soron az emberiség megváltására született felkészült lélek. Inkább áldozat. Amint Jézus nem volt áldozat saját történetében, mivel önmaga által vállalt útját járta be, úgy áldozat az író, akivel a dolgok csak történnek. Egyetlen lehetséges reménye az lehet, ha feladatát felismeri, vállalását tudatosítja, és rábízza magát az Akaratra, feltételek nélkül. Ekkor tud csak kilépni az áldozat szerepköréből. Ez az út elején járóknak első ránézésre nehéznek tűnő feladat, ám megnyugtathatja őket küldetésük minőségéből fakadó könnyebbsége, ami abban áll, hogy az ember mindig ott van otthon, ahol éppen fizikailag nincs jelen. A poszthumusz író a jelenből a jövő generációjához szökik, ráadásul meghívásra teszi ezt (noha paradox módon a meghívásról nem tud). Idegen környezetben pedig az embert mindig sokkal kedvesebben fogadják, mint saját, megszokott és biztonságosnak hitt életterében. Így születnek minden időben a titkos tanítások, mert titkos tanítás az, ami a jelen számára nem ismeretlen, de megfejtetlen, a jövő generációinak pedig már szemlélet, életút, táplálék.

…ahol az életek csak úgy sikerülnek…

És hogy miért van ez így? Srí Caitanyát, a XV. századi vaisnava tanítót egyszer így kérdezte tanítványa:

– Mester, miért van az, hogy bár évezredek óta ismerjük az Írást, a Kalí-kor ellen mégsem tudtunk semmit tenni? Miért van az, hogy míg a világ egyik felében virágzik a csalás, a szerencsejáték, a tiltott szerek használata, a gyilkosság, az állatok leölése, a szabályozatlan szexuális élet és a Kalí kor többi szimptómája, a világ másik felén szentek születnek, az emberek önmegvalósítottá válnak, nem dúlnak háborúk, nem ismerik a kicsapongást, szerények, alázatosak, életük végül pedig befejezettnek tekinthető?

– Mert míg valahol az élettel kapcsolatban kérdéseket tesznek fel, az élet végső célját megismerik, ennek megfelelően az életet megtervezik, érzékeiket pedig leszabályozzák, felismerve, hogy az emberi lény több mint a test, mely csupán a fizikai és szellemi vágyak kielégítésének eszköze, addig máshol öntudatlanul, máyá illuzórikus energiájának hatása alatt állva tudatlanul, ostobán, az érzékkielégítésnek élve, hasonlóan a fejüket vesztett tyúkokhoz, pusztán fel-alá rohangálnak, és időnként belekaparásznak önmaguk vagy mások piszkába. Nem engedik be az Istent az életükbe. Ott…, ahol az életek csak úgy sikerülnek, ahol az élet lényegét nem ismerik fel, és ennek megfelelően életüket nem vonják ellenőrzés alá.

Ennek a szakasznak egyszerűen azt a címet is lehetett volna adni, hogy Sodródás. Hiszen az az ember, aki a Kalí kor hatása alá kerül, nem tesz mást csak sodródik. Ő az, aki a legostobábban és legszembetűnőbben becsapja magát, noha ebből semmit nem lát meg. Ugyanis az ilyen semmi másról nem beszél, csak a szabad akaratról, pedig abból van neki a legkevesebb. Azt hiszi legyőzte Istent, a világ és a többi élőlény pedig azért egzisztál, hogy kizárólag csak az ő akaratának hódoljon. De az igazság valójában az, hogy semmit sem győzött le. Legfőképpen és elsősorban önmagát nem. Szolga. Az elméje, az érzékei, az ösztönei, aztán a kötelességei, feladatai, érdekviszonyai, és a nála mégnagyobb manipulátorok rabja. Sudra, ahogy a Védák nevezik, vagyis egyszerű, tudatlan, önhitt, az egóját ellenőrzése alá vonni képtelen szolga. Legegyszerűbben kétkezi munkás, de ez nem teljes. A sudra kifejezés elsősorban tudatállapotot jelent. Annak az embernek a tudatállapotát, aki rendszertelenül eszik, alszik, szabályozatlan nemi életet él, hazárdjátékokat űz, élvezeti szereket fogyaszt, pénzsóvár, kapzsi, tunya, tompult, igénytelen, hajalmos a csalásra, kérdéseket nem tesz fel, befolyásolható, tartása nincs, de ítéletet mindenre vonatkozólag hoz, véleménye mindenről van, kicsinyes és öncélú szabályokat állít fel hatalmi helyzetének kivívása és fenntartása érdekben, állandóan a gazdaságról, az inflációról, és a politikáról beszél, de semmi olyanról, aminek a valósághoz köze van. Csak az ilyen emberrel lehet háborúkat vívni, csak az ilyet lehet megvezetni, csak az ilyen biztos mindig az igazában. És ez az embertípus, aki képtelen elviselni a fényhozókat, az ellenlábasokat, a mestereket és tanítókat, a különcöket, az igazmondókat, a költőket, az írókat a világ világosságának őrzőit. Az őrzők ugyanis mindig terveznek, szabályokról és törvényszerűségekről beszélnek, ő pedig csupán sodródik, lebeg, életét meg nem szervezi, az csak megtörténik vele. Fura, hogy éppen ő az, aki akarva-akaratlan eleget tesz a Biblia felszólításának: „Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet!”. Időről-időre ezt teszi ugyanis. Évszázadról-évszázadra sokasodik és egyre többen lesz. A Káin-ember, a Káin utód. A gyilkos, aki nem érti, hogy a gyilkosság miért bűn. A tanítvány, aki nem érti, hogy miért kell tanulnia.

Nos, most Ő az, aki ítél, aki dönt ember, föld, Isten sorsáról!

Elmejáték

Ha valamit kiismerek és működését megértem, mégha nem is láttam összes oldalát – melyek működése szempontjából érdektelenek, de mivolta egészéhez hozzátartoznak –, tovább nem érdekel. Isten és a világmindenség kutatásának rejtélyei ennek ellenére egészen régóta és szűnni nem akaró módon foglalkoztatnak, de vajon akkor is érdekelnék-e az embert, ha lehetősége volna Istent maradéktalanul megtapasztalni és kiismerni?

Tudom, hogy amint fent, úgy lent, amint a makrokozmoszban, úgy a mikrokozmoszban – Ennek alapján azt gondolhatnánk, hogy ha én így vélekedek erről a dologról, a nagy egész, a tömeg sem viszonyul másként hozzá. Ez azonban mégis egy olyan probléma, mely csak első ránézésre okoz zavart, valójában egyetlen tétellel fel lehet oldani: „…elmejáték az egész…” – ahogy Kurdi Péter írja Sorsbiznisz című versében, s mint ahogy az egész kelet bölcseletéből tudjuk, itteni létünk pusztán játék, az elme játéka máyával, az illúzióval. Ha az elme ráun valamire, rögtön új tárgyat kezd kutatni szerelmének. Éppen így működik az összes szerelem és talán az istenszerelem is. De egyetlen különbség mégiscsak mutatkozhat egyik és másik között, mégpedig az íz, vagyis az, hogy eltérő íze van a minden egyébnek, és az abszolút egynek. Így az abszolút egyet az elme nem unja meg, hanem elrágódik rajta, sőt élvezetét, boldogságát leli benne. Ezt a kelet maradéktalanul megfejtette és magáévá tette. Az egyetlen dolog, amiről mi itt nyugaton évezredek óta tanúbizonyságot teszünk, hogy ezt a transzcendentális ízt nem ízleltük meg. Ez itt csak igen keveseknek jutott osztályrészül. Éppen ebben lehet rálelni annak okára, hogy miért kell a jövő megérintéséhez visszafordulnunk a múlt felé, illetve, hogy miért van annyi posztumusz szerző. Ők (a régiek) még értették, a posztumusz szerzők pedig még mindig értik és őrzik az erről szóló tudást. Hogy miért? Mert a múltban erről még sokkal többen tudtak, ők, az újabbak, a posztumusz szerzők pedig szintén ráleltek erre a tudásra. Ők, a kevesek. Akik ismerik az abszolút egy ízét.

Tudók és őrzők, nem feltétlenül azáltal, hogy kizárólag csak Istenről beszélnek, hanem azáltal is, hogy zsenialitásukban az isteni energia hajóereje munkálkodik. Küldetéssel bírnak és a transzcendens kisebb-nagyobb részét bár eltérő arányban de önmagukon keresztül kinyilatkoztatják. Őrzők, az isteni energia, a megváltó fényszikra őrzői. Munkásságuk és életük egyfajta példázat.  

A jelenben, a zűrzavar, a Kalí-kor mostani fokán rendet tenni csak nagyon nehezen lehet. Már Ady is e kor szimptómáival összefüggésben figyelmezteti az Őrzőket:

„Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”

Intés az őrzőkhöz... De ki az őrzők? Azok, akik mindenkoron a kialakult kedvezőtlen helyzet ellen fellépnek, a szellem és az erkölcs abszolút, változatlanul érvényes, az ember veleszületett és generációról-generációra ösztönösen, bár tudattalanul átöröklődő igaz tudását őrzik. Mindig igyekeznek a megelőzés eszközével élni, vagy közbe lépni és figyelmeztetni, ha az ember ettől eltér. „A történeti, főként az újkori ember abban a tévedésben él, hogy az intenzív művelés szellemét magának kell megteremtenie, a célt magának kell megállapítania, a színvonalat magának kell megalkotnia, az eszméket magának kell kigondolnia. Énjét arra fordítja, hogy a szellemet, a célt, a színvonalat, az eszméket kitalálja. Ezt a kitalált szellemet aztán kultúrának hívja. Nem tudja, hogy az intenzív művelés szellemét nem kell kitalálni. Kezdettől fogva kinyilatkoztatásszerűen megvan, és ha a szent könyvek írásban nem is őriznék, őrizné az emberi lélek változatlan és megváltoztathatatlan érzülete. Azt, hogy mit kell tenni, milyen tevékenységet kell folytatni, milyen színvonalat kell fenntartani, milyen eszméket megvalósítani, azt az emberben élő szeretet szelleme öröktől fogva tudja. Az erők az emberben nem azért vannak, hogy új szellemet találjanak ki.” – írja Hamvas Béla. Nos, az Őrzők nem tesznek mást, mint egész egyszerűen a kinyilatkoztatást, az igaz és a változatlan tudást vigyázzák és örökítik át mesterről-tanítványa, generációkon keresztül. Az aranykort pedig egyetlenegy dolog különböztetni meg az apokalipszistől, mégpedig az, hogy az elsőben az Őrzőkre még hallgatnak. Ez a Védák szerinti sravana, vagyis a hallás útján szerzett tudás elsajátításának folyamata.

Aki ma megélni és látni akar, annak vissza kell hallgatnia. Nem a mai értelemben vett józan észre, és nem a mai értelemben vett józan érvekre, hanem vissza, azokba az időkbe, melyekben az Őrzők üzenete még tisztán hallható, egyértelmű, minden kétséget kizáró volt. A jelenbe csak úgy lehet tiszta, építő és innovatív tudattal megmaradni, ha az ember az Őrzők szavaira még ott és akkor és úgy figyel, ahol, amikor és ahogyan még azt tisztán hallani lehetett. Vissza hallgatni pedig nem értelemmel és érzékekkel kell, hanem csak és kizárólag szívvel és az érzelmekkel. E hallás által lehet a transzcendentális ízt megízlelni és azoknak a szavát meghallani, akik e kritikus korszakon átlendítve a jövőbe vezetnek minket. Hogy miért éppen hozzájuk és miért éppen akkorba? Mert őket még ismerjük és elfogadjuk. Velük kapcsolatban még egész nyilvánvaló számunkra, hogy Őrzők. Az erejüket még érezzük, őket nem hagytuk az apokaliptikus kor jellegtelensége és komisz homályának felszíne alá süllyedni. Éppen ezért rájuk figyelve képesekké válhatunk meglátni a jelen őrzőit is. Ha megtanulunk éberen és tudatosan figyelni, a posztumusz szerzőknek nem kell többé poszthumusz szerzőknek lenniük, nekünk pedig nem kell kizárólag a múlt értékei felé visszafordulnunk, mert felismerjük a jelen értékeit, a jelenben működő Őrzőket is. Ez csak tudatos, tervezett élettel és felébredett elmével lehetséges.

Mintha már csak tanítók lennének

„Emberi viszonyainkat is úgy válogatjuk meg, hogy elősegítsék önbecsapásainkat. Elkerüljük azokat az embereket, akik igaz visszajelentést adnak rólunk, rosszindulattal vádoljuk őket. Kedveljük az illúzióinkat támogatókat, akik kiszolgálják a hamis látszatok fenntartásának igényét. A folyamat végén bekövetkezik a keserű csalódás kapcsolatainkban.” (Popper Péter: A belső utak könyve, részlet)

Ma az embernek gyakran keletkezhet az az érzése, mintha a világban már csak tanítók lennének, tanítványok szinte egyáltalán nem, apostolok még annyira sem. Egy-egy kimondott vagy leírt gondolatra rögtön legalább 5-10 cáfolat érkezik, hozzá kell tenni, hogy a legtöbb esetben teljesen feleslegesen. Ezek többsége mind ugyanarról szól: emberek tudtukon kívül azt bizonygatják, hogy mennyire nem értenek ahhoz, amiről beszélnek. Fogalomzavarban szenvednek, vitapontjaiknak leellenőrzött gyakorlati alapja nincs. Kedvenc érvük az, hogy minden relatív. Ezzel akarnak minden értelmes kérdésfelvetés és válaszadás alól kibújni. S hogy miért van ez? Ahogy Hamvas írja egy helyen: „Mert lehet”. Nincs következmény.

Az embereknek nem emlékeznek már arra az időszakra, amikor még minden abszolút volt. Létezett egy válasz és az azzal összhangban történő cselekvés, ebből következően pedig a társadalmi rend. Nem tudnak hallgatni, megállni, lelassítani, a pillanatban megmaradni. A személyes boldogulás egyetlen útját abban látják, ha laza és felszínes érdekközösségeket hoznak létre, ahol a bizalom alapja a kölcsönös érdekeken alapuló segítségnyújtás.

Mindent tudnak, mindent akarnak, mindenre vágynak s kínlódva nyüszítnek, ha valami nem úgy történik, ahogy azt eltervezték. Egocentrikusak, mint a gyerekek. A világot csak a saját nézőpontjuk szemszögéből képesek szemlélni.

Ezen lehet változtatni. Amíg kegyelem és türelem létezik, addig lehet. Mindössze arra van szükség, hogy az ember tudomásul vegye: léteznek tanítók és tanítványok egyaránt, sőt minden tanító tanítvány és minden tanítvány mester is egyben. Némelyek, mint például az Őrzök, az angyalok, az alászállók, a kiemelt küldetéssel érkezők, a költők, az uralkodók, a tudósok stb. ebben a folyamatban hangsúlyosabb és látványosabb szerepkörhöz jutnak, de a lényeg mégis mindig ugyanaz marad: a nagy Egész egyetlen részét sem lehet különválasztani a többitől. Az Egész most azt a látszatot kelti, hogy csupán a részek összessége, pontosabban ezt a látszatot nem is ő kelti, hanem az emberiség átlagos, hétköznapi tudatszintje, elmeállapota. Viszont, ha az elme csapongása megszűnik, hasonlóan ahhoz, ahogy a felhő elvonul a Nap elől, újra láthatóvá, ragyogóvá, élhetővé válik az Egész is. Ez a világtörténelem során időnként szükségszerűen önmagától is bekövetkezik, mert a világegyetem a folyamatos egyensúlyi állapot fenntartására és visszaállítására törekszik, viszont sokkal természetesebb, veszteség mentesebb, ha az ember a rendet önként, maga állítja vissza.

Sravana! Meg kell tanulnunk ismét hallgatni, mégpedig a helyes és hasznos forrásra hallgatni. Istenre, Őrzőkre, múltra és végül a jelenre! Túl sokat beszéltünk és cselekedtünk már! Túl sok élet sikerült csak úgy…, ahogy éppen megesett, ahogy éppen megtörténhetett. A helyes meglátás igényével és követelményével ez összeegyeztethetetlen. A valóság tiszta, reális érzékeléséhez és így a pontos ítélethozatalhoz ez kevés.

Újra meg kell tanulnunk tanítványokká lenni, hallgatni, figyelni, alkotni, teremteni! Nem csak azokra figyelni, akik képzeteinkben, látszólagos érdekeinkben, önbecsapásunkban megerősítenek és támogatnak! Nem, rájuk a legkevésbé! Sokkal inkább azokra, akiknek a szeretete fáj! Mert a szeretet ma fáj mindazok számára, aki önbecsapásban, elméjük rabjaiként élnek. Rájuk nézve a szeretet őszinte és igaz volta kínként hat. De, ahogy szintén Hamvas e korra vonatkozóan írta: „Túl kell élni, ki kell bírni!”

Szinay Balázs

III.  A mű peritextusai mint az immerzív jellegű, misztériumközpontú olvasói stratégia kialakítói

A peritextualitás fogalmát Gérard Genette paratextusokról szóló elméleti megfontolásain keresztül értelmezhetjük. Genette a paratextus fogalmát 1981-ben megjelent Palimpsestes (Palimpszesztek) című munkájában[1] vezette be, majd 1987-ben önálló monográfiát is szentelt a témának Seuils (Küszöbök) címmel. Ez utóbbi írásában a paratextualitás alapvető, mindmáig hivatkozási alapnak tekinthető definícióját adta meg, amely a következőképpen hangzik:

„ [A paratextus] az, ami lehetővé teszi, hogy egy szöveg könyvvé váljon, és az olvasók, vagy általában a közönség elé kerülhessen. Nem választóvonal, és nem is egy lepecsételt határvonal: sokkal inkább egy küszöb [seuil]”.[2]

Az idézett sorok a paratextualitás fogalmának egy igen tág meghatározását adják, hiszen ennek a definíciónak az értelmében szinte minden szövegprezentációs elem (cím, dedikáció, fülszöveg, betűtípus, illusztráció, utószó stb.) paratextusnak tekinthető. Ezt az értelmezést azonban tovább árnyalja Genette a paratextusok különböző szempontok szerinti tipologizálásával. Ezek egyike a szöveghez való viszony szerinti differenciálás, amelynek értelmében elkülöníti egymástól a könyvön belül elhelyezkedő, peritextusnak nevezett szövegprezentációs elemeket (cím, előszó, dedikácó stb.) és a szöveghez csak kontextuálisan kapcsolódó, epitextusként jelölt könyvön kívüli szövegegységeket (szerzői megnyilatkozások, pl. interjú, napló, levelezés stb.). Értelmezésében az így elkülönített peri- és epitextusok, vagyis a szöveget körülvevő és kísérő elemek alkotják együttesen a paratextualitás kategóriáját[3]

Genette a paratextusok (peritextus+epitextus) talán legfontosabb jellemzőjeként és egyúttal fő funkciójaként is az olvasóra gyakorolt hatásukat emeli ki; véleménye szerint ugyanis ezek a szövegelemek szerzői intenciókat közvetítenek egyfajta sajátos pragmatikai szerepet töltve be:

 „Ezek a szövegkeretek, amelyek minden esetben szerzői vagy szerző által többé-kevésbé legitimizált kommentárokat tartalmaznak, egy határterületet képeznek a szöveg és a szövegen-kívüli-világ között. E határterület lényegéhez azonban nemcsak az átmenet (transition), hanem a cserefolyamat (transaction) is hozzátartozik: a küszöb egy olyan kiválasztott hely, ahol a pragmatika és a stratégia találkozik, és ahol a közönséget befolyásolni lehet a szöveg jobb recepciója és egy megértőbb olvasat érdekében.”[4]

Ezt a definíciót Sík alkotásának paratextusaira is alkalmazhatjuk, hiszen művének két fő szövegprezentációs elemére, a címre és a műfajjelölésre (amelyek a genette-i rendszer peritextus fogalmának feleltethetők meg) egyaránt tökéletesen ráillenek a fenti gondolatok. Az Alexius pretextusai esetében ugyanis olyan prelimináriákkal állunk szemben, amelyek nagyon erős paratextuális információt hordoznak: Mind a címet, mind a műfajjelölést olyan segédszövegekként értelmezhetjük, amelyek egy immerzív jellegű, misztériumközpontú olvasói stratégiát alakítanak ki,[5] s ezzel alapvetően segítenek hozzá a mű jelentésrétegeinek felfejtéséhez és megértéséhez.

III.1. A műfajjelölés

 „Misztérium öt felvonásban” – olvashatjuk az Alexius címlapján. Sík ezzel a kijelentéssel egyfelől meghatározta alkotásának műfaját (misztérium); de egyúttal a szerkezet struktúráját, az öt felvonásra való tagolódást is kijelölte. Észre kell vennünk azonban azt is, hogy a műfaj megjelöléseként nem a hagyományosnak tekinthető, leggyakrabban használatos és leginkább elterjedt misztériumjáték vagy misztériumdráma kifejezés szerepel, hanem egy másik terminus, a misztérium.

A misztérium szót tekinthetjük a másik két konvencionális megnevezés, a misztériumjáték és a misztériumdráma rövidült alakjának; de sokkal inkább valószínű, hogy Sík Sándornál nem egy egyszerű abbreviatióról, hanem tudatos szerzői fogásról van szó. Azáltal ugyanis, hogy szerzőnk misztériumként jelölte meg alkotásának műfaját, egy tágabb horizontot nyitott meg műve értelmezésének számára; hiszen a misztérium szóról (gör. müsztérion=titok, vsz. a müein 'bezárulni, magába zárni' igéből, lat. mysterium) már Szent Pál leveleitől[6] kezdve tudjuk, hogy önálló szóalakként elsődlegesen titkot jelent, méghozzá az üdvösség titkát, ígéretét. Ezzel szemben a másik két terminus, a misztériumjáték és a misztériumdráma, utótagjuk révén (dráma, játék) leszűkítik az eredeti misztérium jelentését a liturgikus drámákból kialakult vallási tárgyú színjátékokra. Míg tehát a misztériumdráma és a misztériumjáték kifejezések egy irodalmi műfajra korlátozódnak; a misztérium megjelölés ennél szélesebb értelmet nyer, s bibliai konnotációkkal telítődik.

Sík többértelmű műfajjelölése (misztérium) arra enged tehát következtetni, hogy művében felül fogja múlni a hagyományos értelemben vett misztériumdrámák/játékok adta műfaji lehetőségeket, túllépi azok kereteit; azt az előzetes olvasói elvárást ébresztve, hogy alkotásában egy bibliai értelemben vett misztériumnak lehetünk majd a tanúi.

III.2. A cím

A műfajjelöléshez hasonlóan, Sík alkotásának másik peritextusa, a cím is komoly pragmatikai jelentőséggel bír, ugyanis fontos paratextuális üzenetet közvetít az olvasó felé. Ezt a cím által hordozott paratextuális információt legkönnyebben a Legenda Aurea bevezető sorainak segítségével fejthetjük fel. Sík alkotásának címe Alexius, amely látszólag a mű központi szereplőjének nevét tartalmazó, kiemelő jellegű cím. Ám ha emlékezetünkbe idézzük az Legenda Aurea szövegét, különösen annak bevezető szakaszát; világossá válik számunkra, hogy valójában egy összetett, komplex címről van szó; méghozzá olyanról, amely többrétű jelentést is sugall.

A Legenda Aurea Szent Elek élettörténetének elbeszélését egy érdekes mondattal vezeti be: „Alexius dicitur ab a, quod est valde, et lexis, quod est sermo: inde Alexius quasi valde in verbo Dei robustus.”[7]A latin nyelvű szövegváltozat tehát még mielőtt belekezdene a legenda ismertetésébe, megadja Alexius nevének etimológiáját. Eszerint az Alexius az „a”=nagyon és a „lexis”=beszéd összetételéből „Isten igéjében nagyon erőteljes”-et jelent. Magától értetődik, hogy ezt az etimologikus címet Edesszai Szent Elek legendájára, illetve annak szakrális mondanivalójára (Alexius megtérése, Istenhez való eljutása és szentté válása) gondolva, elsősorban Sík alkotásának címszereplőjére vonatkoztathatjuk. Ennek értelmében tehát Szent Alexius leglényegesebb jellemvonása az, hogy „Isten igéjében nagyon erőteljes.” E felfejtett etimológia fontosságát már az is jelzi, hogy a Legenda Aurea szerzője (másolója) elengedhetetlennek érezte ennek előrebocsátását még a legenda tulajdonképpeni elbeszélésének megkezdése előtt. Még nagyobb fontosságot nyer azonban akkor, ha rávilágítunk jelentésének egy további vonatkozására is: Az etimologizáló cím „Isten igéjében nagyon erőteljes” jelentését magára a műre is érthetjük, hiszen egy olyan alkotás, amely (ahogyan a műfajjelölés is jelzi) misztériumot rejt magában, az „Isten igéjében nagyon erőteljes.” A címnek ezt a fajta metareflexív jellegét erősíti az is, hogy Sík alkotásának címében az Alexius a „szent” kijelölő jelző nélkül szerepel, vagyis a cím jelentése nem korlátozódik pusztán a központi szereplőre (akit a „szent” jelző identifikálna pontosan); épp hogy egy tágabb kontextusra utal, megengedve a metareflexív olvasatot is. Eszerint az Alexius, vagy másképpen az Isten igéjében nagyon erőteljes cím magára, a kezünkben tartott könyvre is vonatkozhat, mint egy olyan műre, amely tartalmából, mondanivalójából adódóan (misztériumot foglal magában) teljes mértékben megfelel a fenti etimológiának.

Kibontva a cím összetett, többrétű jelentését, jól látható, hogy Sík Alexiusa címével is a műben rejlő legmagasabbrendű titokra, vagyis az üdvösség misztériumára irányítja figyelmünket. Sík, misztériumának tehát mindkét peritextusával azt jelzi, hogy művének esetében egy olyan alkotással állunk szemben, amely egy bibliai értelemben vett misztériumot foglal magában. A címnek és a műfajjelölésnek ez a paratextuális üzenete egyúttal egy immerzív jellegű, misztériumközpontú olvasói stratégiát is kijelöl, melynek lényegét az adja, hogy az olvasó fokozott intenzitással mélyed bele a műbe, mintegy azonosul, asszimilálódik az ott foglaltakkal; mindeközben pedig a befogadás folyamatának középpontjába a műben rejlő misztérium felismerésének illetőleg megértésének szándékát helyezi. Ennek az olvasói technikának az érvényesítése pedig megteremt(het)i a lehetőségét annak, hogy a mű elolvasásának eredményeként megvalósuljon esztétikai tapasztalat és misztikus-vallásos élmény egysége, s a művészi befogadás az unio mysticához vezessen.

IV. A misztérium fogalma

Ahhoz, hogy alkalmazni tudjuk azt az immerzív jellegű, misztériumközpontú olvasói stratégiát, amelyet Sík alkotásának peritextusai jelölnek ki; közelebb kell kerülnünk a műben rejlő misztérium-fogalomnak az értelméhez, s fel kell fejtenünk jelentését. Ám annak ellenére, hogy Sík Alexiusában egy bibliai értelemben vett misztériumot ismerhetünk fel, s ez valamelyest behatárolja az értelmezés körét; még így is egy rendkívül sokfelé ágazó, gazdag jelentéstartalmú fogalommal állunk szemben. A misztérium fogalmának meghatározásához ezért nem elégedhetünk meg pusztán egyetlen forrásnak a felhasználásával, hanem ezen túlmutató és lehetőleg minél szélesebb horizontot kínáló példákat is segítségül kell hívnunk. Az összes, idevonatkozó szövegnek, illetve nézetrendszernek az ismertetése természetesen túllépné ennek a tanulmánynak a kereteit, ezért az alábbiakban csak azoknak a bemutatására kerül sor, amelyeket a legrelevánsabbaknak tekinthetünk Sík Alexiusának vonatkozásában: Az elsődleges és legalapvetőbb forrásként szolgáló bibliai szöveghelyeken kívül, legjobban talán Szent Ambrus és Odo Casel misztériumteológiájával világíthatjuk meg Sík alkotásának misztérium-fogalmát.

IV.1. A biblikus-teológiai misztériumfogalom

A Biblia tipologikus olvasata sokrétű kapcsolatrendszert hozott létre az Ó- és az Újszövetség között, amely személyekre, eseményekre és isteni jelekre, jelenségekre is vonatkozhat. Az eseményre vonatkozó tipologikus prefigurációk egyike a misztérium fogalma köré szerveződik. Az Ószövetségben Tóbiásnál[8] és a Bölcsességek könyvében[9] találkozhatunk a szóval, ez utóbbiban többször is. A misztérium fogalma az említett szöveghelyek mindegyikében valamiféle titoknak a jelölőjeként tűnik fel; s bár pontos jelentésük első olvasatra nem derül ki egyértelműen megfogalmazás-módjukból, mégis sejthetjük, hogy az isteni titokról van szó.

Tóbiás könyvében, miután Rafael arkangyal felfedi földi kilétét Tobit és fia, Tóbiás előtt, Isten dicsőítésére szólítja fel őket. Parabolikus jellegű angyali kinyilatkoztatásában Isten tetteit a királyok titkaival állítja párhuzamba, egy antitetikus gondolatpárhuzam formájában.[10] Eszerint a király titkait el kell hallgatni, ellenben Isten tetteit fel kell fedni, hirdetve is azokat. A titok a tóbiási sorokban ugyan a királyokhoz kapcsolódva jelenik meg, tovább olvasva az idézett szövegrészt azonban nyilvánvalóvá válik, hogy az az azonosítás, amit ez a gondolatpárhuzam sugall a titok és Isten tettei között, teljes megfelelést is nyer: Rafael arkangyal valóságosnak tűnő látszatétkezése[11] csak egy olyan isteni tett eredményeképp lehetséges, amely rejtve van az emberek előtt, tehát egy isteni titokról van szó. Ez az ekvivalencia, kiegészülve a Tób 12,6-21 szövegrészt átható lexikális utalásokkal,[12] már teljesen egyértelművé teszi, hogy Isten tettei megfejtendő titkok, vagyis misztériumok.

A Bölcsességek könyvében a misztérium szó titok értelmű jelentésének és a salamoni bölcsesség, valamint az isteni kinyilatkoztatás fogalmainak érdekes összefonódását láthatjuk. Salamon az általános értelemben vett bölcsesség jellemző vonásait saját, Istentől kapott bölcsességének példájával világítja meg.[13] Leírja, hogy bölcsessége Istentől származó kegyelmi ajándék, amely mint „Isten működésének tiszta tükre és jóságának képmása”[14] a Mindenható által teremtett világ – számára eddig még rejtett – titkainak meglátását teszi lehetővé. Ám hangsúlyozza azt is, hogy ez a képesség, mint az isteni lényeg egyik titka, nem kizárólag az ő kiváltsága, hanem a többi hívő (legfőképp a királyok) számára is felfejtendő és elérni kívánt misztérium. A salamoni szöveg ezen a ponton kapcsolódik a Bölcsességek könyvében megjelenő misztérium előfordulásainak másik értelméhez: a „titkos (pogány) szertartás” – t jelölő jelentéshez. Akkor ugyanis, amikor Salamon az Istentől származó bölcsességet mindenki által megismerhető és birtokolható képességként írja le, a pogány misztériumvallásoknak azokra a titkos szertartásaira utal, amelyek csak a beavatottak számára ismertek,[15] ezekkel szemben határozva meg saját, keresztény értelemben vett bölcsesség-fogalmát.

Ezt, a még csak látens formában jelenlévő „isteni titok” jelentésű ószövetségi misztériumfogalmat az Újszövetség új szemantikával ruházza fel: Itt már jóval gyakrabban fordul elő a szó, méghozzá három, jól elkülöníthető, de egymáshoz mégis szorosan kapcsolódó jelentésrétegben. A három jelentéscsoport határait a misztérium előfordulásához kapcsolható újszövetségi könyvek jelölik ki: Szent Pál levelei, az evangéliumok és a Jelenések könyve.

Szent Pál leveleiben a misztérium szónak az ekkléziológiai és a krisztológiai értelemben vett használatára találunk példákat. A két jelentést nehéz egymástól elkülöníteni, hiszen Jézus Krisztus megváltó, üdvözítő tettének misztériuma és az Egyház ehhez kapcsolható továbbörökítő szerepe nem választható el élesen egymástól. A Kolosszeiekhez írt levélben[16] az Egyházzal, illetve az apostoli küldetéssel összefüggésben olvashatunk a misztériumról; s bár itt elsősorban az Egyház közvetítő szerepét érezzük dominánsnak, nem kezelhetjük kisebb hangsúllyal Krisztus megtestesülését sem, mint Isten üdvösségre vonatkozó tervének legalapvetőbb eseményét. Hasonlóképp kell közelítenünk az Efezusiakhoz írt levél 3,8-12 szakaszához is, ahol a misztérium szó szintén azt a titkot jelöli, amely hosszú időkön át rejtve volt az emberiség előtt, egészen addig, amíg Isten ki nem nyilatkoztatta, s Egyházán keresztül tudtára nem adta a hívőknek, hogy ez a titok egyet jelent Krisztussal, aki az üdvösség reményét közvetíti számunkra. A misztériumnak ennek az összetett, de elsősorban mégis ekkléziológiai vonatkozása mellett, jelen van a szó kifejezetten krisztológiai értelmű használata is, amelyről részletesen az Efezusiaknak írt levél egy korábbi szöveghelyén[17] olvashatunk. Ebben az újszövetségi szövegrészben a titok mint Isten előre elgondolt akarata, eszkhatologikus terve jelenik meg, amely Jézus Krisztus megváltó művében beteljesedve, az üdvösség reményével tölt el bennünket. Itt a misztérium fogalmával tehát kimondottan krisztológiai dimenzióba ágyazottan, az Egyház említése nélkül találkozhatunk.

A másik nagy újszövetségi szövegcsoport, amelyben fellelhetjük a misztérium fogalmát, Máté, Márk és Lukács evangéliuma. A három evangélistától egy, a Szent Pál-i levelekkel valamelyest rokon misztériumfogalmat ismerhetünk meg: Máté evangéliuma,[18] illetőleg párhuzamos szöveghelyei[19] ugyanis hasonlóképp az üdvösség, az unio mystica ígéretét vetítik előre. Ám az evangélistáknál megfigyelhető fogalomhasználat a misztérium jelentésmátrixának mégis egy további, másik aspektusát mutatja: Máté (illetve Márk és Lukács) evangéliuma – szorosan érintkezve az ószövetségi könyvek eszkhatologikus gondolataival[20] – Isten országának titkát jelöli a misztérium szóval; míg azonban Szent Pál leveleiben ennek a bibliai országnak a látható, földi megvalósulásával, vagyis az Egyház intézményével találkozhatunk; az evangéliumokban Isten végső, mennyei országa tűnik fel, amely az üdvözültek lakhelyeként szolgál majd.

A Jelenések könyve[21] a misztérium fogalmának eddig megismert jelentéseit a szó eszkhatologikus értelmével gazdagítja. János szimbolikus nyelvezetű apokaliptikus látomásaiban a titok a végítélet állapotára, illetve az eljövendő messiási ország misztériumára utal.

A misztérium fogalmának az Ószövetségben még csupán alluzív módon jelenlévő isteni titok értelme tehát a tipologikus értelmezés szerint az Újszövetségi könyvekben nyeri el teljes szemantikai kifejtettségét. Ó- és Újszövetség típus és antitípus jellegű viszonyában a misztérium prefigurációja így három jól elkülöníthető, de konceptuálisan mégis szorosan összetartozó jelentésben bontakozik ki: Szent Pál leveleinek ekkléziológiai, illetve krisztológiai használatában; az evangéliumok ontológiai jellegű vonatkozásában (Isten országa, illetve ennek tudata már földi létünk része, de eljövetelére még várnunk kell); valamint a Jelenések könyvének eszkhatologikus értelmében.

IV.2. Szent Ambrus és Odo Casel misztérium-fogalma

Jóllehet, a keresztény misztériumfogalommal kapcsolatban az elsődleges forrást az előbbiekben vizsgált Biblia, azon belül is, az ószövetségi prefigurációkat kibontakoztató Újszövetségi könyvek jelentik; érdemes kiterjeszteni a fogalmat a patrisztikus irodalomra is és egy pillantást vetni Szent Ambrus tanaira.

Szent Ambrus a Kr.u. 4. században élő egyházatyaként számos teológiai írással gazdagította az ókeresztény irodalmat. Az ősegyház szentségi életéről három munkája, a De incarnationis Dominicae sacramento, a De sacramentis és a De mysteriis alapján alkothatunk képet. Ambrus ezekben az írásaiban a katolikus egyház szentségeiről elmélkedik, méghozzá azzal a céllal, hogy olvasóit elvezetve a szakramentumok értelméhez utat nyisson az isteni lényegben való elmélyüléshez. A kereszténység misztériumfelfogása számára különösen De mysteriis című munkája vált meghatározóvá, itt kifejtett elképzelései ugyanis érdekesen árnyalják a szentírási szövegekből kirajzolódó misztérium fogalmát: A latin egyházatya tanításai többek közt arra szolgáltatnak kiváló példát, hogy a Biblia elvontabb szinten elhelyezkedő, s ezért nehezebben megragadható többrétű misztériumfogalma hogyan hozható közel(ebb) a mindennapi élethez, hogyan aktualizálható a közember számára is.

Ambrus De mysteriisének[22] kontemplációi a beavató szentségekről (sacramentum initiationis) szólnak, látszólagos ellentmondást alkotva a mű címével.[23] Cím és téma kapcsolata azonban nem egy antitetikus viszonyként határozható meg, épp ellenkezőleg, a köztük lévő összefüggésről van szó. A két fogalom – misztérium és szakramentum – egymásnak való megfeleltetési irányát a cím jelöli ki: a címben szereplő misztérium szó (De Mysteriis, vagyis A misztériumokról) a mű kontemplációinak tárgyára, vagyis a beavató szentségekre vonatkozik. Ambrus írásában tehát a misztérium a szentség értelemben használt sacramentumra (is) utal; csakhogy a misztérium szó liturgikus cselekmény (mint szentségi szertartás) értelmű használata nem jellemző a teológiai nyelvhasználatban.[24] Miért alkalmazza Ambrus mégis a misztérium szót a sacramentumokra utalva; miért tekinti a szentségeket titoknak, misztériumnak? Ennek magyarázatát abban lelhetjük, hogy Ambrus De mysteriisében a szentség értelemben használt sacramentum olyan többlettel telítődik, amely a mysterion jelentéséhez közelíti a kifejezést. E jelentésgazdagodás abból adódik, hogy Ambrus a szentségeket a vallási rítus olyan elemeiként szemléli, amelyek a belőlük való részesedés által egyre közelebb visznek Istenhez, végső soron pedig az üdvösséghez, vagyis a legfőbb titokhoz, misztériumhoz vezetnek.

Jól látható tehát, hogy Ambrus valláskoncepciójában sacramentum és misztérium egymással érintkező fogalmak, ahol a kapcsolatot ezúttal nem a két kifejezés nyelvi megfelelése (etimológiai kapcsolat, fordítás), hanem a szentségekben megtapasztalható vallási élmény teremti meg. A misztérium fogalmával Ambrus tehát a szentségek szakrális tartalmát, illetőleg hatását jelöli, ezáltal téve világossá a szentség értelemben használt sacramentum és misztérium fogalmai közti kapcsolódást.[25] Ennek az összefüggésnek a teljesebb megértéséhez érdemes idézni egy modern teológust is, mégpedig Odo Caselt. Odo Casel gondolatai, amellett, hogy nagyban hozzájárulnak a keresztény misztériumfogalomról alkotott képünkhöz, azért is érdekesek, mert az ambrusi megközelítés inverz variánsának tekinthetők. Casel, a XX. századi misztériumteológia képviselőjeként, Ambrussal épp ellentétes irányból indulva, a misztérium fogalmának definiálása felől jut el misztérium és sacramentum összekapcsolásáig: Mysteriengegenwart című írásában a bibliai üdveseményt a szentségek (elsősorban a keresztség és az Eucharistia) hatásának értelmezésén keresztül mutatja be.[26] Elgondolása szerint a szentségekben „Isten üdvözítő tette a szimbólumok fátyla alatt válik jelenvalóvá,”[27] vagyis az a biblikus-teológiai misztérium, amelyről a szentírási szövegekben is olvashatunk, mintegy a szentségekben manifesztálódik.

Szent Ambrus és Odo Casel, e két, időben távoli, de mégis hasonló elképzeléseket megfogalmazó teológus, a szentségi részesedés szakrális aktusában tehát az Istenben való részesülés misztériumát látja végbemenni. Ezzel a tézissel a két szerző egy liturgiai vonással egészíti ki az Újszövetség misztériumfogalmának alapvetően krisztológiai és eszkhatológiai vonatkozású gondolatait; ezáltal nemcsak hogy érdekesen árnyalva és egyben bővítve is a kifejezés jelentéstartamát; hanem rávilágítva arra is, hogy a keresztény misztérium nem feltétlenül egy egyszeri, csupán a szentírási szövegek által rögzített elvont fogalom. Sokkal inkább egy olyan bármikor aktualizálható, s a magánembert is megszólító titok, amelyet az üdvesemény jelenbeli, földi kivetítéseként értelmezhetünk.

A biblikus-teológiai misztériumfogalomnak egy hasonló objektivációját láthatjuk Sík Alexiusában is. Szerzőnk a szentírási szövegekből kibontható, elsősorban krisztológiai és eszkhatológiai vonatkozású misztériumra építi alkotását; ám műve mégsem válik egy, az olvasó világától távoli, nehezen befogadható és interpretálható irodalmi parafrázissá. Sík ezt egyfelől a mű szövegkonstitúciós eljárásaival, a világos vonalvezetésű, de ugyanakkor mégis kifinomult kompozíciós érzékkel felépített, ana- és kataforikus utalásláncolatokkal sűrűn átszőtt felvonások strukturális egységgé szervezésével; másfelől pedig Alexius élettörténetének erős szubjektivizálásával éri el. Mindez, kiegészülve a mű szövegének egészét átható inter- és intratexuális kapcsolatokkal,[28] egyedülállóan közel hozza Sík alkotásának misztériumfogalmát az olvasó világához.

folyt. köv.

Kaposi Krisztina