Katonabaj
Szikkadt vagyok, száraz.
Cseppnyi együttérzés párolog,
húzza dacos számat
értetlen mosolyra.
Ború, könnyek, kudarc,
mit nekem! Mosolygok gúnyosan,
minden katonabaj,
holnap elfelejted.
Tétova kezem remeg,
tán szögesdróton húznád át…
Nem mozdul, nem lehet
válladon nyugtatni.
Kong idebent, üres,
kívülről is hallani, tudom
helyét a süket,
száműzött kérdésnek.
Nyomokban embert
Hol van a lelked?
Régi, kopott?
Nincs neked álmod!
Vagy csak lopott.
Miért is hittem?
Falánk a hit.
Falja a gőgöm
szilánkjait.
Mosom kezem!
Naiv kis áldás,
lyuk a zseben.
Nekem te túl jó?
Gőgöm nyakán
marad az édes,
csinált magány.
Legyél te innen
elérhető,
lelked, ha untat,
cserélhető.
Érts meg, ha embert
belül találsz.
Nyomokban mogyorót,
allergiám!
Ars poetica
Pálcát ide,
tust kezembe
most! Parancsom
zengjen!
Sugall, keres,
múzsám kacag,
hajszol, üldöz
engem.
Most! Már fogom,
mártom rögtön,
húz a vonal
érzem,
hopp! Egy paca.
Dobhatom ki,
ezt is
elvetéltem.
Hétvégi gondolkozó
Már csak hétvégi gondolatok
üldöznek,
betette mögöttem a kaput a béke,
csak hosszú úton zötykölődve
érik bennem eggyé
a táj és annak tűnt emléke.
Ugyanott ülök, mint akkor,
ugyanaz a vidék vonzza szemem,
csak én lettem közben több,
s valahogy mégis kevesebb.
Hétvégi gondolkozó lettem,
hétköznap én sem vagyok
semmi egyéb.
Szalag mellett büszkeségem
dagadna, de elkap a gép.
Megjegyzés küldése