Rhodosz. Milyen régóta vissza szerettem volna jönni erre a csodálatos görög szigetre, és most, mintegy varázsütésre, újra itt vagyok.

A szemem még csukva tartom és csak élvezem a mediterrán illatokat. A babér, a rozmaring és a levendula fűszeres aromája elbódít, felkorbácsolja az érzékeimet. A Nap égeti a bőröm, testfelületem minden egyes négyzetcentiméterével igyekszem magamba szívni a forróságot. A sirályok a fejem fölött rikoltoznak, lecsapnak egy-egy halra, vagy a turisták által a parton hagyott kiflivégre. A kabócák fáradhatatlanuk muzsikálnak, zenélő kedvüknek majd csak a leszálló alkonyat fog véget vetni. A tenger apró csobbanásokkal nyaldossa a part menti kavicsos, durva homokot, távolabbról mély dübörgés hallatszik, amint a hullámok megtörnek a sziklákon. Kinyitom a szemem, rám borul a kristálytiszta égbolt, amit, mint valami makulátlan kék vásznat csak néhány repülő kondenzcsíkja kaszabol össze. Előttem a végtelen tenger, apró hullámok fodrozódnak a felszínén. A napsugarak, mint milliónyi pici tükör ragyognak a vízfelszínen, hogy teljesen elkápráztassanak. Felülök, és kezemből ellenzőt formálok homlokomra, hogy a vakító fényességtől megóvjam a szemem. Mögöttem a sziklás domboldalon agavék sorakoznak. Némelyikük már szinte az egekig növesztette virágzatát, kérkedve ékességével, hogy utána, a virágzástól kimerülten, húsos levelei elsorvadjanak.

Végignézek magamon. Milyen furcsa… miért nincs rajtam fürdőruha? Egy fekete selyem hálóinget viselek. Borzasztóan nevetséges lehetek. Szégyenemben és zavaromban összekuporodom, hogy minél inkább elfedjem magam, de később megkönnyebbülten nyugtázom, hogy senki nem figyel rám. Rengeteg ember lett hirtelen a parton, és mennyi az ismerős arc! Furcsa… nem is gondoltam, hogy a szomszédjaink is itt nyaralnak. Látom Suzant, aki egy hűtőtáskából sört vesz elő, azzal kínálja a férjét. Integetek neki, de ő nem vesz észre, pedig éppen erre fordítja a fejét. És ott, a piros napernyő mellett… hiszen ő Jill, a legjobb barátnőm a családjával. Miért nem szólt nekem, hogy ide utaznak? Mindig együtt szoktunk vakációzni. A gyerekeink is szeretik egymás társaságát, osztálytársak az iskolában. Felállok, kezemet a magasba emelve integetek, de Jill nem vesz észre engem. Kiáltok, ugrándozom a hálóingemben, hangom azonban a semmibe vész a fürdőzők csapta lármában.

Kezdem magam nagyon rosszul érezni. Miért vagyok egyedül? Hol vannak a gyerekeim, a férjem? Egyedül repültem volna ide? Ez lehetetlen! Itt kell lenniük valahol! Hol van Andrew, a legkisebb fiam? Hiszen ő még oly pici, és annyira szüksége van rám. Most tanult meg járni, én táplálom, még soha nem váltunk el egymástól. Meg kell keresnem őket!

Elindulok a parti fövenyen. Mezítlábas talpamat nem égeti a homok, nem is szúrja a durva talaj. Keresztülgázolok a törülközőkön, a matracokon, néha elbukom egy-egy lustán heverésző és napozó fiatalember lábában. Pásztázom a strandot, de sehol nem látom a gyerekeimet. A torkom kiszáradt, alig tudok nyelni, szomjúság gyötör. A Nap vakít, fáj a fejem, amikor a tenger felé próbálok nézni, a bántó ragyogás, mint egy éles kés, úgy fúródik a szememen keresztül az agyamba. Már sírok kétségbeesésemben, de senki nem segít. Láthatatlan árnyékként bukdácsolok a homokban. 

Hátulról fejbe talál egy puha strandlabda. Az a nagy, kerek, több színű cikkből álló fajta, amit a világ összes strandjának megannyi bódéjában árusítanak. Felveszem a labdát és megfordulok. Lábam a földbe gyökerezik, szívem egy hatalmasat dobban, nem is a mellkasomban, hanem inkább a gyomromban. Nem tudok megszólalni, a meglepetéstől és a döbbenettől csak hápogok… Judy áll előttem.

– Na, mi van? Máris kifulladtál? Dobd már vissza! – kiáltja és nevet.

– De Judy… tényleg te… ez nem lehet igaz!? Hiszen te…

– Mi van velem? Már megint meg akarod úszni a röplabdameccset? Gyerünk, lustaság, futás a vízbe!

És mielőtt bármit is mondhatnék, már ott is hagy. Alakja olyan csinos, mint amilyen volt a betegsége előtt. Vidám. Hosszú fekete sörénye csak úgy lobog utána, amint a tűzpiros úszódresszben szalad előttem. Bőre napbarnított, izmos, ruganyos, mint amilyen egykoron volt.

– Judy! Állj meg, könyörgöm! Beszélnünk kell! – rohanok utána, megpróbálom túlkiabálni a strand lármáját.

A parton végre beérem. Felhúzott térdekkel ül a sekély vízben, gyönyörködik a tengerben, kecses ujjaival az apró kavicsok közt turkál.

– Lelassultál, Hugi! – szól élcelődve, amikor kifulladva lerogyok mellé a homokba.

– Judy! Én annyira, de annyira örülök! Tehát mégis meggyógyultál? Nem értek semmit, hogyan lehetséges ez? Hiszen emlékszem, ott álltunk az ágyad mellett anyával, abban a szörnyű kórteremben. A morfiumtól elbódultan, de még így is kínokkal az arcodon feküdtél. Azután, az a szeptemberi esős nap… amikor végre megkönnyebbültél…

– Miről beszélsz, Kicsi? Rosszat álmodtál? – kacag.

– Hát persze! Csakis egy szörnyű álom lehetett.

A szívemet összeszorító acélpántok egyszeriben elpattannak. Olyan csodálatos ez a megkönnyebbülés! Persze, hiszen csakis egy rémálom volt. Judy hús és vér nő, szebb és sugárzóbb, mint valaha. Átölelem, de nem csak a karjaimmal, hanem szívem minden szeretetével. Hosszú haja az arcomat birizgálja. Belefúrom arcomat a vállába, ő is átölel, alig kapok levegőt az erős szorítástól, ezért kibontakozom a karjaiból.

– Annyi mindent akarok neked mesélni, Judy!

– Persze, persze. De most itt ez a csodálatos nap, a tenger! Annyi időnk lesz még. Most gyere mozogni – sürget, és felkapva a labdát, újra elillan.

Futok utána lélekszakadva, és megint kezd eluralkodni rajtam az a rossz érzés, hogy, bár visszakaptam őt, most megint elveszíthetem.

Utolérem.

Ő dobja felém a labdát.

Felugrok, beleütök, úgy, ahogyan a röplabdások szokták. Repül a tarka labda, pörög a magasban, egy pillanatra eltűnik a szemem elől, amíg a Nap elvakít, majd újra látom. Judy visszapasszolja. Csak a labdára akarok figyelni, nehogy elrontsam a játékot. Visszaütöm. Hosszú röppálya után a játékszer ismét a nővérem tenyerén csattan. Megpillantom Judy arcát és az iszonyattól úgy érzem, elhagy az erőm, a lábaim összecsuklanak. A testvérem arca újra püffedt, a koponyáján húzódó hatalmas műtéti heg, mint egy groteszk pofa, gonoszul vigyorog rám. Tehát mégis igaz… és már zokogok. 

– Judy! Várj! A fejed!

– Ó, semmiség – szól hátra a válla fölött és beleveti magát a vízbe.

A lassan mélyülő tengerben próbálom őt utolérni. Futok, de a lábaim nem visznek előre, csak erőlködöm egy helyben. Négykézlábra ereszkedem, hátha kézzel és lábbal küszködve előre tudok jutni. Ordítok, de nem jön ki hang a torkomon, csak egy néma üvöltés hagyja el az ajkaimat. Lábujjaimmal már nem érzem a homokos medret, ezért úszni kezdek. A hullámoktól alig látom Judyt, csak néha bukkan fel a feje előttem. Beleadom minden erőmet  a tempózásba, de egy helyben erőlködöm. Fejem a víz alá hajtom, majd amikor felbukkanok levegőért, Judy már egy hajón áll előttem. Taposom a vizet és integetek, de ő nem  lát engem. Áll a hajókorlátra támaszkodva és a dédnagymamánkkal beszélget. Dédi? Ő is? Hogy került oda?

A hajóról egy hosszú kötél lóg le, bele kellene kapaszkodnom. Még egy tempó, és talán elérem. Feljövök levegőért, és a legnagyobb megdöbbenésemre azt látom, hogy már az egész tömeg, mindenki, aki a strandon volt, most a hajón beszélget. Ott áll Suzan, Jill a családjával, és a gyerekeim! Nem… A szívem zakatol a rémülettől. Ők nem tűnhetnek el! Végre elérem a kötelet és azon húzom magam tovább. A hajó tülköl, és minden dudálással egyre messzebbre kerülnek tőlem a szeretteim. Szorítom a kötelet, aminek tapintása lágyabbá válik, nem érdes és kemény, ellenkezőleg. Meleg és puha, mint egy vékony kezecske. A hajó folyamatosan dudál, a dobhártyámat tépi, hasogatja ez az elviselhetetlen lárma.

– Anya! Anya! Ébredj! Már percek óta csörög az ébresztőóra! Elkésünk a suliból – Matt, a középső fiam fogja kis kezével a karomat és ijedten ébresztget. – Anya, mi történt? Jól vagy?

– Persze, drágám! Jó reggelt! Gyere, hagy öleljelek át! Úgy örülök, hogy itt vagy!

– Anya, ez fáj, nagyon erősen szorítasz!

– Bocsáss meg, Matt, de olyan boldog vagyok, hogy itt vagy!

– Hiszen mi mindig együtt vagyunk!

– Igen, Kicsim, de ez a tudat, most különösen nagy kincs számomra!

Csanády Nóra