ÚJ TARTALMAK

László Laura Csengelle - Könnyek, szarkák, közöny



Alcím: A fegyverbe fogott esztétika


Az élvezet és az ártatlanság a legszemérmesebb dolgok: egyik sem akarja, hogy keressék.
Friedrich Nietzsche

Tömegek a Madison Square Garden-en, katonák a Május 1. Arénában, párthívek a Zeppelin-mezőn, gyászhisztéria a Kim Ir Szen téren – koncert, élőképes felvonulás, Birodalmi Pártnapok, vagy temetés: emberek mindenütt, síró, zokogó tömegek. Honnan erednek a könnyek?
„Ezen a földön csak Adolf Hitlerben hiszünk. Hisszük, hogy a nemzetiszocializmus az egyedüli hitvallás… hisszük, hogy egy Isten van az égben… és hisszük, hogy ez az Isten Adolf Hitlert nekünk azért küldte, hogy Németország létét örökre megalapozza.”1 A hit: erő. Az ima megható és felemelő, az ima: fegyverletétel. Közös az isten és a vezér, közös a könyörgés, közösek a könnyek, és az ima egyen. Kollektív a hatalomátruházás és az autonómiáról való lemondás, mert nélkülük nincsen könyörgés. Nincs megtisztulás és ártatlanság, mert nincs mártír, aki átvállalja a bűnöket. A tömeg fegyvertelenül és áhítattal folyamodik a hatalomért, az összpontosult, egyetlen erőért, mert benne milliók ereje testesül meg – az egyén magányos hatalma egy csapásra elpusztítható. A kollektív fegyvertelenség egyszerre pusztít és életet ad, táplálja a „Legfelsőbb Lényt”, az egyetlent, aki felfegyverkezett, a halhatatlant, aki erős és könyörületes. Akihez az ima szól. Akiért érdemes szenvedni, aki érdemes a könnyekre. Miért könnyeznek a szarkák?
Az ostinato-t mindenki megérti. Az ütemes ismétlődés, akár a hadsereg menetelése, erőt demonstrál, tömegeket vonz – és Michael Jackson a tömeg ura volt. Diktálta az együttmozgást, és hívői szabad akaratukból hajtották végre a koreográfia parancsát. Michael Jackson a „szeretet hadseregét”2 irányította, katonái pedig feltétel nélkül imádták a vezért és a zenét, amely megbabonáz, vakbuzgóvá tesz, és megmutatja a helyes tánclépéseket. Az egység erős és látványos. Az egységet érdemes közvetíteni.
Láthattuk a tömegeket, a hisztériát, a színpadra beszabaduló fanatikusokat, az örömtáncokat, a rajongók könnyeit, a rohammentőt és a kórházi ágyat – mindent, amit érdemes volt megmutatni. Zárásként a temetést, a virágcsokrokat és megint csak a könnyeket – mert győzött a média, maga alá temette e művészt, celebet és diktátort. Az időszámítás újrakezdődött: az óraművek immár a média igájában kattognak.
„Vezérem, te magad vagy az út és a cél!”3 Az ima befejező passzusa – a helyszín ismét a Harmadik Birodalom, s az ámen a Boldogság Kedves Szigetén4 is elhangozhatna. Az ámen maga a túlélés, a szent kötelesség, az észak-koreai öntudat. Mindez ott, ahol a hivatalos vallás az ateizmus, ahol az időszámítás Kim Ir Szennel kezdődik, ahol most 0100-at írnak 2013 helyett, ahol az ópium adagolása 1948 óta tart. Az öntudatlanság itt identitássá magasztosult – Kim Jong-il-ért szervezetten felvonult tömegek zokognak, mert a Kedves Vezető értük halt meg, és akinek mártírrá válása közben az utcán egymást tiporhatják az emberek, akárcsak Sztálin temetésén. Az ezrek feláldoztathatnak tehát a katonai bakancsok alatt – valaki köré mítoszt font az államgépezet, az állami televízió.5 „Lehetőleg ne is legyen több akarat, ne is legyen több vágy… Az emberek ne szeressenek, ne gyűlöljenek, legyenek közönyösek”.6 Nietzsche folytatja: az eredmény a hipnózis, a téli álom, a „szentté válás”, s akik mindezt felépítik, a szentség „sportemberei”.7 Ez tehát a vallás neurózisa. A Kedves Sziget az ateizmus otthona: nem tűr meg más istent, csak a diktátort. Mert a Szeretett Vezető egyszerre út és cél, ő az értelem és a jóság, ő maga az élet. Egy a hit, egy az akarat8, s ha éppen könnyet akar, a tömegből csak ki kell válogatni a leghatásosabbakat, a „celebkönnyeket”. A tömeg pusztít, zokogó embereket von ki a sokaságból – hol vannak az értük hullajtott könnyek? A temetésen kétszáz kamionból szórják a kínai import virágot. Könnyű elveszni bennük – s a szarkák Kim Jong-il-ért szomorkodnak a képernyőn.
A szarka hivalkodó állat. Felkészült a pillantásokra, és a pillantások is felkészültek hatvanévnyi hipnózis után. De esztétikus-e, amit látni kell? „Annak a ténynek, hogy a síró emberrel együtt mások is meghatódnak, a sírásra gátlólag kell hatnia… Minél fejlettebb az ember, annál félénkebben próbálja elrejteni könnyeit. Annál takarékosabb velük; annál drágább számára a pillanat, hogy legyőzöttként mutatkozzék.”9 A könnyek szemérmesek. Szemérmesek, de öntudatlanok, kicsúsznak az önuralom béklyóiból, akkor is, ha kamerázzák őket. A lencse torz. A kamerázott könny a szelektálás révén válik hivalkodóvá, a sírás szemérmetlenné lesz, genealógiája pedig talány. Mégiscsak valódi szeretetből, valódi szenvedésből lennének? A szarkák díszsorfala kész a fotózásra, az állami televízió napi adása egy zokogó hírolvasó hölggyel zárul – tragédiát közöl és az elvárt viselkedésformát. Szenvedni látszik. „Áramszünet”.
„Esztétikus-e, ha a kígyó megfogja a kis szúnyogot, esztétikus-e, ha a macska az egérrel játszadozik? Mit jelent az esztétika? Egyszerűen logikus, hogy az erősebb győz a gyengébb felett.”10 Hatékonyság és könyörtelenség, s csakis azután bukkanhat elő az esztétika: Hitler és a diktatúrák esztétikája. Az esztétika mint fedőnév és elterelő hadművelet – mint média. A megmutatható kultúra, az ünnepi felvonulások, az engedélyezett műalkotások, a látványos tömegrendezvények mind-mind a boldogság ígéretei és bizonyítékai – „A fasizmus mint élmény: ennél találóbban nem is lehetne jellemezni a náci szórakoztatóipart.”11 A kultúra itt szórakozás, a szórakozás pedig kizárja a szenvedést. A boldogság kizárja a boldogtalanságot. A kultúra és a boldogság maga a Vezér, minden könnycsepp az ő hiányából ered. Egy az ima, egy a szenvedés.
Mit jelent az esztétika? Kiszolgáltatottságot. Valamit, ami önmagában nem létezik. Látványt és láttatást hordoz, pillantásra ítéltetett, s nélküle a könnyek sem drámaiak. Harci díszben tehát a brutalitás: a diktatúra művei esztétizálják a szenvedést. Háttérbe szorítják a látványosságok, az élőképes felvonulás, a koncert, a tömeggyűlés, vagy a temetés – igen, az itt hullajtott könnyek szorítják háttérbe a szenvedést. Az nem esztétikus. Őrjöngő tömegeket ráz a zokogás, tömegek esnek hisztérikus kétségbeesésbe, megmutatva, hogy a boldogság szigetein is sírhatnak az emberek. Egyetlen cseppjéről sem maradunk le – semmiről, ami igazán érdekes.12
Létezik egy másik „sziget” is, melyen ott van minden, ami „jelentéktelen”, s ami nem látható könnyedén. Ahol nincs időszámítás, mert minden csak jelenvaló, ahol nincs beszédkényszer, ahol az emberek szótlanul ülhetnek egymással szemben, mert minden örök és múlandó. Ott nincs „médiatörvény”, mert nincs média, nincs nyilvánosság, csak szemérmesség. Ott élnek a közönyös könnyek és Marina Abramovi performance-ai.13
The Artist Is Present14 Abramović, a művész jelen van. Hetvenöt nap műtárgyként a műteremben – hetvenöt napnyi testmutogatás. A test jelen van, passzív, és mindenki számára látható. Az idő 716 órára „megszűnik” – a művész némán, egy asztal mögött ülve tölti, s vele szemben ott a hívogató, üres szék és a kérdés: hol a látványosság? Hol van az esemény? Mi ebben a jelentős, mit jelent a szótlanság? Mit jelentenek Marina elejtett könnyei?
A művésznek van teste – ennek a ténynek nincs hírértéke. Nincs benne új információ, mindenkinek van teste, és mindenki tud róla. Amir Baradaran iráni performance-művész négy alkalommal járult Marina elé – énekelt, táncolt, arcát vászonra festett szavak mögé rejtette,15 s háromszor kérte meg a művésznő kezét; háromszor ajánlott házasságot test a testnek, méghozzá Marina tűzpiros ruhájában. A válasz közönyös tekintet és némaság – könnyeket csupán Amir asztalon „felejtett” pénztárcája vált ki, a köz általános ámulatára.
A kiállítóterem egyszerre válik a „jelentéktelenség”, jelentés nélküliség és eseménytelenség színhelyévé, megmutatkozik, ami nem érdekes. Semmi sem történik. A közönség fokozatosan lép ki kezdeti passzivitásából: az ülőpartnerek változatos pozíciókat vesznek fel, s változatosak ők maguk is. Eseményt akarnak, és világos, hogy a művésztől hiába várják – ezúttal a művész vár; talán a testek reakcióira. Talán az ösztönökre, a testünkről való passzív tudás aktivizálására. Talán semmire. Az esemény itt nem létfontosságú. Az esemény múlandó, fellobban, majd elalszik, az esemény jelentékeny – arra a néhány pillanatra, ameddig aktuális. Marina állandóságot akar, valami jelentőset, ami örökké tart. Ízelítőül 716 órát ad a végtelenségből, pillanatnyi „eseménnyé” varázsolva az eseménytelenséget – kiállítja a test megélésének lehetőségét. Ez a 716 óra másfajta esemény, mint ami a médiában szárnyra kap – pusztán egy múló perc az emberiség öröklétéhez mérve. A test megtapasztalásához ugyanis az időtlenség áll rendelkezésre – s a rejtett testi dimenziók a kiállítóteremben törnek felszínre. Válaszul semmi sem történik – ami természetes, nem szorul magyarázatra. Olykor kiabálás hasít a csendbe, vagy zokogni kezd a szemben ülő. Olykor ecsetet és palettát tesznek az élő modell elé, vagy ruhájukat tépik. Váltakoznak az arcok – leülhet Sharon Stone vagy Lady Gaga. Jöhet bármi – közöny. Vagy mégsem?
A művésznő többszörös túlélője saját életművének – teste a performance színhelye. Színhelye mindannak, ami „illetlen”, ami nem esztétikus. A meztelen test nem esztétikus, és főként nem illendő. Szinte fizikai fájdalommal jár a hasba karcolt vércsillag, vagy a jégkereszten fekvő test látványa: testi reakciókat, olykor könnyeket csal elő a passzív szemlélődésre nevelt közönségből. A közömbösség felszámolódik. Marina, a testművész, életre kelti a nézőt, midőn fizikai és lelki határokat feszeget – s mindeközben ő marad közönyös. Közönyös a szenvedéssel, az üres magamutogatással, a hatásvadászattal, a propagandával, a médiával, a celebekkel, vagy a síró szarkákkal, azaz a látvánnyal. A művész független. Ő már mindent látott, elvesztette ártatlanságát, s ezért tekinthet a világra „szenvedélyes közönnyel”.16 S egykori művésztársa, akivel tizenkét évig feszegette a test határait, akivel nyolc órán keresztül nézett farkasszemet, aki íjával egy órán át célzott a szívére, hogy Nyugvó energiává alakítsa a halálos nyílvesszőt, s akitől 1988-ban a Kínai Nagy Falnál vett búcsút, 2010-ben helyet foglalt a MoMA átriumában – Ulay és Abramovic újra szemben ültek, hogy kezet szorítsanak.
Vannak könnyek, melyek nem törődnek azzal, hogy esztétikusak-e, melyek nem függnek a felvevőgéptől, nem függnek a médiától, nem függnek semmitől – megörökíthetőek, de nem a dokumentációtól válnak önmaguk drámájává. Szemérmességük kizárja a hivalkodást, közömbösek a látvánnyal, és nem az érzelmekkel. Nincs idő a kamera beállítására – spontán törnek ki és hamisítatlanul. S a könnyek még mindig veszélyesek – akár Hitlerért vagy a Kedves Vezetőért, akár Michael Jacksonért, Lady Gagáért vagy Ulayért ejtették őket, sosem tudhatjuk biztosan, hogy kinek a parancsára születtek, ki vigasztalódik általuk, kinek a szeretetét bizonyítják – nem tudhatjuk, pontosan honnan erednek.


László Laura Csengelle

FELHASZNÁLT MŰVEK:

Szakirodalom:

BERTÓK T. László: „A kollektív könnyfakasztás pszichológiája”. In http://mno.hu/kulfold/a-kollektiv-konnyfakasztas-pszichologiaja-1040383
FRIEDLANDER, Säul: A náci antiszemitizmus. Egy tömegpszichózis története. Ford. Kormos Illés. Budapest, Uránusz, 1996.
LÉVINAS, Emmanuel: Teljesség és végtelen. Ford. Tarnay László. Pécs, Jelenkor, 1999.
NIETZSCHE, Friedrich: Adalék a morál genealógiájához. Ford. Romhányi Török Gábor. Budapest, Holnap,1996.
NIETZSCHE, Friedrich: Imígyen szóla Zarathusztra. Ford. Wildner Ödön. Budapest, Göncöl, 1908. (A dolgozat mottója: 270. o.)
ORMOS Mária: Hitler. Budapest, T-Twins, 1993.
PLESSNER, Helmuth: A sírás és a nevetés eredete. Ford. Kelemen Pál. Lk. k.t. 2002/11.
PÓLIK József: „Szemérem és interpretáció.” In http://www.c3.hu/scripta/vulgo/2/1-2/polik.htm
SZŐKE Annamária (szerk.): A performance-művészet. Budapest, Artpool-Balassi-Tartóshullám, 2000.
WICKE, Peter: A szórakoztató zene Mozarttól Madonnáig. Ford. Borbély Mária, Magyar István, Klément Krisztián. Budapest, Athenaeum, 2000.

Képek:

A montázs a http://www.flickr.com/ képeinek felhasználásával készült.

1 Säul Friedlander: A náci antiszemitizmus. Egy tömegpszichózis története. Ford. Kormos Illés. Budapest, Uránusz, 1996. 164. o.
2 Michael Jackson a klipjeiben szereplő „tömeghadsereget” és rajongótáborát illette az Army of Love kifejezéssel.
3 Säul Friedlander: i.m. 164. o.
4A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság egyik gyakori elnevezése, hasonlóan a ’Paradise for People’, a ’Nép Paradicsoma’ propagandisztikus megjelöléshez.
5 Forgács Attila, a Corvinus Egyetem Kommunikációelméleti Intézetének igazgatója a diktátorok iránti pozitív érzelmi töltetet egyfajta szerelmi kapcsolatként írja le, amikor Stockholm-szindrómaként értelmezi. Lásd Bertók T. László Forgács Attilával készített interjúját in http://mno.hu/kulfold/a-kollektiv-konnyfakasztas-pszichologiaja-1040383
6 Friedrich Nietzsche: Adalék a morál genealógiájához. Ford. Romhányi Török Gábor. Budapest, Holnap,1996. 159.o.
7Uo. 159. o.
8 Lévinas írja Teljesség és végtelen c. művében: „Az akarat ellentmondást rejt: egyrészt védettséget jelent minden külső behatás ellen (…) másrészt e sérthetetlen szuverenitás állandó sérülékenységét hordozza, olyannyira, hogy az akaratlagos lét meghajlik a csábítás, a propaganda és a kínzás technikáinak. Az akarat behódolhat a zsarnoki nyomásnak és a korrupciónak, mintha a gyávaságot és a bátorságot pusztán az ellenálláshoz felhasznált és a vele szemben alkalmazott energia nagysága különböztetné meg.” Lásd Emmanuel Lévinas: Teljesség és végtelen. Ford. Tarnay László. Pécs, Jelenkor, 1999. 200–201. o.
9 Helmuth Plessner elmélete A sírás és a nevetés eredete című tanulmányában. Az idézet így folytatódik: „A személyes szint csökkenése és az individuumok közötti határ elmosódása olyan »együttes indulatokra« és kollektív reakciókra teszi fogékonnyá az embert, amelyek pl. a majomhordáknál oly jellemzően lépnek fel. Az ember kifejezései összes fajtájában a gátlások megfelelő kiesésénél mindig is ki lesz téve az átragadás veszélyének, a sírásban épp annyira, mint a nevetésben.” Lásd Helmuth Plessner: A sírás és a nevetés eredete. Ford. Kelemen Pál. Lk. k.t. 2002/11.
10 Ormos Mária: Hitler. Budapest, T-Twins, 1993.130. o.
11 Peter Wicke: A szórakoztató zene Mozarttól Madonnáig. Ford. Borbély Mária, Klément Krisztián, Magyar István. Budapest, Athenaeum, 2000. 170. o.
12Helmuth Plessner írja említett művében: „(…) a szórakozás és szenvedés, jókedv és fájdalom túlságosan elnagyolt ellentétek az élet gazdagságához képest. A nevetés-öröm egyenlőség még valamennyire helytálló, de a sírás-fájdalom egyenlőség biztosan hamis.”
13 A műfaj nevének írásmódjában Szőke Annamária (szerk.): A performance-művészet című szöveggyűjteményének hagyományát követem: „[az] eredeti angol szövegekben a preformance szó hol a hagyományos „előadás”, hol a témának megfelelő „performance” értelmében fordul elő.” Lásd Szöke Annamária (szerk.): A performance-művészet. Budapest, Artpool-Balassi-Tartóshullám, 2000. 9. o.
14 Marina Abramovi
2010. március 14-től 2010. május 31-ig tartó életmű kiállítása New Yorkban, a Museum of Modern Art-ban, melynek keretein belül a művésznő önmagát is kiállította – bárki leülhetett vele szemben, és tetszőleges időt tölthetett a társaságában.
15 Amir Baradaran Marina Abramovi
korábbi interjúiból idézett a vásznakon, s ezzel sikerült megnevettetnie a művésznőt. A The Artist is Present részletei, valamint Amir Baradaran The Other Artist Is Present című performance-a megtekinthető a youtube videomegosztó portálon.
16 Nietzsche kifejezése a művész megjelölésére. Lásd Friedrich Nietzsche: Az értékek átértékelése. Ford. Romhányi Török Gábor. Budapest, Holnap, 1994. 149. o.


Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes