Üldögélek a Héven nyakig merülve a könyvembe, utasok szállnak fel-le, ajtók nyitódnak-csukódnak, de én csak falom a fejezeteket egymás után, lábammal a kocsi oldalához szorítva a frissen restaurált festményt. Este lakkoztam, hiába bugyoláltam dupla nejlonba, pillanatok alatt megtölti az étert a penetráns terpentinszag, ami nekem ugyan ínycsiklandó csemege, műteremhangulat, hivatásom ambróziaillata, de az utasok egymásra nézve fintorognak, felemelt szemöldökkel továbbadva a kérdést a nemzetközi jelbeszéd szabályai szerint, majd felém biccentik a fejüket, aztán beindul a láncreakció, és a rögtönítélő bíróság döntési mechanizmusával egyszerre sújtanak le rám a pillantások.

Miután válltáskám apró mérete kizáró oknak ítéltetett, tekintetük a terebélyes csomagomra esik, egyre közelebb hajolnak, megbizonyosodni a bűzforrás felől, röntgenszemükkel mintegy átvilágítva találgatják, milyen káros hatásnak vannak kitéve miattam, hány generáció fog károsodni felelőtlenségem következtében, hogy nem gyalog teszem meg a tizenöt kilométeres utat ezzel a bőröndnyi csomaggal a hatalmas hóesésben.

Én közben nyakig merülve a könyvlapokban próbálom beleélni magam Theophylus presbyter középkori receptjeibe, hogy kell szarvasagancsból, vagy sajtból és mészből enyvet készíteni, melyik profestékhez keverünk mézgát és melyikhez tojásfehérjét; remélve, hogy így elkerülöm a lesújtó pillantásokat, bár tartok tőle, az enyvszag így is kiszivárog a veretes szövegből.

A lapozási technikám újfent mély nyomot hagy rögtönzött közönségem lelkében, ugyanis a képtől még reggel lakkos lett a kezem, így körmömmel piszkálom fel a következő lapot és egy laza csuklómozdulattal, behajlított ujjpercemmel lendítem át a másik oldalra, ami nem megy mindig elsöprő sikerrel, de pótcselekvésnek tökéletesen megteszi. A negyven perces út alatt a felém irányuló gyanakvás mennyisége az utóbbi négy évtized detektív-állományának is becsületére vált volna.

Mikor végre megérkezem a végállomásra, felnézek a könyvemből, látom, már senki nincs a kocsiban. Lekászálódom, térdig süppedve a puha hóba sietek a múzeum felé, ahol meghányjuk-vetetjük az összes felmerülő kérdést a muzeológussal, de induláskor nem találom sehol a válltáskámat. Átvizsgáljuk az egész épületet, az emberiség hatszázezer éves kultúrájának ásatási leleteit a paleolitikumtól napjainkig, de a ridikülnek nyoma sincs. Visszafelé minden kukát, bokrot, útszéli padot, ablakpárkányt és kirakatot átkutatok, egész gyűjteményt találok elveszett holmikból, de egyik sem az enyém.

A Héven hagytam volna? Nem, ott körülnéztem, emlékszem, vállamra vettem, utána emeltem hónom alá a becsomagolt képet. Levágták volna a bőrszíjat a vállamról észrevétlenül? Hiszen a nagy hó felfogja a léptek zaját, nem hallani, ha szorosan mögém lépnek. Állítólag ez is bevett szokásuk az útszéli tolvajoknak.

Több órás keresés után bemegyek a rendőrségre. Nincs nálam semmi, csak Teophylus presbiter Scehdulája, de sajnos erre a helyzetre nem ad receptet, az ezerszázas években még nem találták ki a személyit, és a pénzt a derekukra kötött zacskóban hordták a ruha alatt.

Röpke két órás várakozás után behívnak. Az ügyeletes leültet, keze a klaviatúrán, rám se nézve kérdezi:

 –  Neve? Lakcíme? Foglalkozása?

 –  Festő-restaurátor  –  mondom a többi adat után mechanikusan.

 –  Akkor kérem a szakmunkás-bizonyítványát.

 –  Nincs szakmunkás-bizonyítványom.

 –  Hogyhogy nincs?

 –  Nem vagyok szakmunkás.

 –  Most mondta, hogy festő.

 –  Igen, festő - restaurátor.

 –  Az nem szobafestő?

 –  Nem, festő-restaurátor művész, és nem szakmunkás-igazolványom van, hanem egyetemi    

     diplomám, a  Képzőművészeti Egyetemen végeztem.

 –  Akkor azt adja ide. És minden iratot, amivel igazolni tudja magát.

 –  De hát épp most jelentettem be, hogy ellopták a táskámat a személyimmel, pénzemmel és minden iratommal. A diplomám szerencsére nem volt benne, otthon van Budapesten, utólag be tudom mutatni.

Ezek után talán bosszúból, hogy így beégett, töviről-hegyire kifaggat életem minden apró eseményéről, folyamatosan lebegtetve, hogy bármit mondok, ők már rég tudják.

Átfut rajtam, hogy mit erőlködöm, ha nem tudom igazolni, hogy valaki vagyok, akkor nem vagyok senki, így ez a hivatalnok sem tehet semmit egy nem létező személy ellen.

Amennyi bizonyíték maradt utánam, az a néhány, lakkos ujjlenyomat Theophylus presbiter lapjain, de ezt gondosan titokban tartom.

B.Tóth Klára