A szamszára szanszkrit szó, jelentése: létforgatag, avagy lélekvándorlás, mely az ismétlődő születés-halál körforgását jelenti. Vannak, akik ezt a szót a szenvedésre értik, mivel a lélekvándorlás magában hordozza a karmát. A karma is egy szanszkrit szó, jelentése: cselekvés. A karma a szabad akarat működési mechanizmusa, amely lelkünk testet öltésével fejti ki hatását, és törvényként hat szellemi fejlődésünk során. Avagy egyik tettünkből egyenesen következik a másik.

A Padma Purána szerint az univerzumban 8 400 000 létforma van, és a feltételekhez kötött léleknek ezek mindegyikében meg kell születnie. Miután a lélek (dzsíva) keresztülment e sok millió születésen, eléri az emberi létformát. Ekkor lehetőséget kap, hogy elkezdje az önmegvalósítás folyamatát. A védikus szentírások szerint, ha valaki elpazarolja az emberi létformát azzal, hogy életét csupán az érzéki élvezetek mámorának adja át, az ismételten rákényszerül az alacsonyabb létformákban való születésre. Az ember tehát a karmája eredményeképpen újra és újra megszületik, néha gazdag, néha szegényként, esetleg állatként vagy növényként.

Akadnak olyan vélemények, melyek ezt is tagadják, szerintük az emberi létforma többé sohasem lesz állativá…

Más tanok szerint a földi létezés maga a szenvedés, ami nem kerülhető el semmiképpen. Aki ugyanis nem szenved, az már nem is él…

Ha jól belegondolunk, lehet benne valami, hiszen nem kell mást tennünk, mint hallgatni, miről beszélnek az emberek. Ám ez folyik a média többsávos csapjából is, a tévéből, az internetről, az újságokból, a könyvekből, stb.

Ha sajog a lélek, keseregni kell…

Valami mindig akad, amiért szenvedhetünk, sírhatunk-ríhatunk. Ebből a folyamatos bánathalmazból az évezredek során csodálatos művek születtek, legyen az írás, próza, vers, könyv, zeneszám, mondóka, színdarab, vagy film. Az ilyesmire mindig több „vevő” akad, mint a „nyáltól csöpögő boldogságra”. Megfigyelhető, hogy amikor valakit valami nagy keserűség ér, akkor nem felvidulni szeretne, hanem tovább süllyedni, és nem vígjátékokat, humoros írásokat, vagy vidám társaságot keres, hanem olyasmit, amivel tovább süppedhet az önsajnálatba. Vagyis sírva vígad, mert annyira sajnálja önmagát, hogy ezt kellett megérje, ráadásul idegesíti, ha valaki boldog. A pozitív híradókat nem nézik annyian, mint a „rendes híreket”, melyek másról sem szólnak, mint arról, kik, hol, hogyan, mennyien, miért szenvedtek, haltak meg, különböző katasztrófákban, balesetekben, háborúkban, esetleg bűncselekmények áldozataiként, vagy kit, mikor, mekkora kár ért. Szinte faljuk a hasonló címlaphíreket, mert szörnyülködhetünk és átélhetjük mások fájdalmát… önmagunkat szenvedtetve.

Többnyire minden a saját gondolatainkon, hozzáállásunkon múlik. Vegyünk példának egy egyszerű utazást. Az egyik ember idegrohamot kap a sok körforgalomtól, a másik örül, hogy kanyargósan vezethet. Az egyik ember utálja a metrót, a másik élvezi, és kihasználja, hogy egyik végállomástól a másikig zötykölődhet rajta. Végtelen sok hétköznapi apró-cseprő példát lehetne felhozni, mennyit jelentene a pozitív hozzáállás. Ami azt jelenti, hogy elfogadjuk, ami van, nem kesergünk a múlton, tovább lépünk és nyugodtan keressük a kiutat, mert van. Ha nem gurulunk dühbe attól, ami van, hanem elfogadjuk, hogy úgy van jól és kész. Pont.

S máris nekünk könnyebb.

Valójában az lenne a feladatunk, hogy először felismerjük, megismerjük önmagunkat, igaz önvalónkat, és tudjuk, hogy mindennek oka van, tehát, ha változtatunk a szemszögünkön, fordulnak a körülményeink… azután azzá váljunk, akikké válhatunk. Mindenkiben rejlik egy nagy álom, amit mélyen dédelget, de nem meri előhozni, mert képtelennek tartja rá magát. Pedig pontosan az az álom az, ami jelzi, mivé válhatunk. Rajta, terjesszük szét szárnyainkat!

Ám valójában sokunkat hiába feszít belülről ez az álom, mely arra buzdítana, hogy kiteljesedjünk, még mindig nem bízunk benne, hogy valósággá válhat, és megtehetjük! Rálegyintünk: Áh, dehogy, miért éppen én, a senki, a kicsi, a…

Pedig igen, bárkiből bárki válhat, mindegy, honnan jött és mikor, számtalan példa akad erre is… Nézz körül, mindenütt élnek hús-vér emberek, akik kiemelkedtek valahonnan valamiért. A környezetük csodálja őket, de mégsem bíznak abban, hogy ők is képesek lennének erre. Naná, ugyanarra nem is, de mindenkiben buzog valami tehetség, csak éppen az álmaink megvalósulásáért tennünk is kell, nem elég várni, hogy majd magától megoldódik.

Ismerhetünk hajléktalan párokat, akik kitartó munkával, rendíthetetlen hittel kijöttek onnan, ahonnan nem sokan. Ma rendes lakásuk és saját vállalkozásuk van. Bebizonyították, hogy bárkiből lehet bárki, ha figyel a jelekre, megtudja, mi az. Számtalan film készült valós történetekből, amikor valaki valami nagy küzdelem árán nagy tettet hajtott végre, mint a mesében, amikor a szegény legényből király lesz. Ez nem csupán mese, átvitt értelemben megvalósulhat, ha teszünk érte, és rendíthetetlenül bízunk a célunkban.

Az EGY-ÉN a világegyetem kicsinyített mása, benne rejlik a MINDEN. Ez nemcsak az emberi létformára vonatkozik, hanem a magányos fűszálra, vagy az állatvilágra egyaránt. Tehát minden élőben benne rejlik a mindenség, s ha ezt tudja, bármivé válhat.

Ugyanaz az erő működteti az Univerzumot, a legapróbb, legdurvább atomtól a legbonyolultabb, legfinomabb részekig. Ugyanaz a MINDEN benne rezeg… ez az erő a tiszta tudatban bármikor elérhető, bárki előhozhatja.

S ha már egyszer ezt a folyamatot megértettük, és biztosan tudjuk, vajon onnan kezdve mindig úgy marad?

Áh, dehogy… amint lazul a hit, az önbizalom, vagy a pozitív gondolkodás, s megmételyez a kétely, mert hagyjuk neki, nem figyelünk önmagunkra, máris visszaeshetünk egy korábbi fokozatra. Fejlődésünk hasonló egy spirálhoz, melyben le-föl hullámzunk a haladás során.

Jómagam is megtapasztaltam ezt az érzést. Miután mélybe zuhantam, s lassan-lassan feljöttem a lépcsőn a talajszintig, azt hittem, sok mindent értek és legalább lefelé már nem lehet menni. Úgy véltem, ha már egyszer fenn vagyok, nem eshetek vissza… pedig pontosan érzékeltem, hogy csupán talajszintig jöttem fel a sötétből. A lépcső felvezetett, de ott nem szűnt meg, hanem megy tovább, bár a fényben már nem látszik olyan jól, de ott van, és végtelen… Imádtam azt a lépcsőt, ahol mindig megvolt a megfelelő segítség, mely eljutott hozzám.

Ám a fényben még labilisan mozogtam, még nem volt elég biztos az alapzat, amire épülhetett a kastély, ezért többször is átéltem a hullámvölgyet, újra, meg újra…

Néha egészen pontosan megfogalmaztam a problémát, de ha az ember éppen benne él, nem látja olyan jól, mint kívülről, felülről. Ezért nem működik az, ha mások „megmondják”, mert a biztos tudás egy fejlődési folyamat eredménye, ami egy belső utazás során tárja fel magát, és amikor már nem csak tudunk róla, hanem biztosan tudjuk, belsőből fakadó igényünk lesz a változásra, a feljebb lépésre. Az embernek elég megfigyelnie önmagát, mert folyton arról beszél, amin neki kellene változtatnia…

Előbb szemléljünk meg másokat, ott jobban átláthatjuk a helyzeteket, azután merüljünk bele önmagunk megfigyelésébe. Ugye, milyen igaz? Hiszen magunk is arról szeretnénk meggyőzni másokat, amit saját magunknak illene megtennünk. Az a jó, ha ezt már világosan észrevesszük. Akkor nem is akarunk meggyőzni másokat, mert tudjuk, hogy minden úgy van jól, és saját magunknak önmagunkkal van dolgunk. Mindenki önmagáért felel, önmagát neveli, javítja, fejleszti. Erre persze hatással vannak a tapasztalatok, az átélések, megfigyelések és környezetből kiszűrt élmények is. Ha tudjuk, hogy minden úgy van jól, akkor azt is érezzük, nem véletlen, hogy éppen ott vagyunk, ahol, és épp olyanok vagyunk, amilyenek. A világegyetemben semmi sincs véletlen, minden hat-kihat egymásra, csodálatos rendszerben működik. Mégis, amíg idáig eljutunk, de sokszor elesünk, és elhagy minden hitünk, picit megmártózunk a múltban, vagy a megpróbáltatások óceánjában, s megkíséreljük feladni, de valami mindig megment… a remény…