Azon
gondolkodom, miért eszem éjszaka?
Kényszeresen,
mániákusan, sötétben, rejtve, akár egy tolvaj. Vagy mint egy rossz gyermek?
Igen. Bár tudom, hogy nem szabad, de valamiért a „titkon”, boldoggá
tesz. És még az sem tart vissza, hogy reggel aztán, amikor felébredek, újra,
meg újra ráállok arra a fránya, gonosz mérlegre.
Az
emberiség, az elhízás irányában halad, ezt mondják, és mi, akik aránylag, vagy
viszonylagos jólétben élünk, ezt természetesnek vesszük. Persze, mint minden,
ez is relatív, vagy talán nem is igaz az állítás, mert csak egy része hízik, a
másik meg fogy! Olyan az emberiség is, mint a Hold. Hol nő, hol csökken, de
olyan, hogy sokáig egyforma lenne az állapota, nem létezik.
Mi,
mindenre azt mondjuk ciklikusan, szabályosan, törvényesen… Pedig ez sem igaz.
Az
idén, már ötvenharmadik éve nézem a holdat. A napot csak azért nem, mert már
rég megvakított volna! Ő nem hagyja magát, őt nem lehet megcsodálni. Drágán
fizetünk minden pillanatért, valahányszor hunyorogva, leselkedve rápislantunk.
Nem tudom, van-e olyan, aki nem járta meg eddig vele? Én sokszor, és sokféle
képpen.
A
hold viszont hagyja magát. Ő nem szégyenlős, és nem is rosszindulatú, mint
ahogyan azt sokan ráfogják. Megbélyegzik olyannal, ami nem volt rá jellemző
soha sem. Milyen könnyű kimondani a butaságokat! Tudatlanul, vagdalózva,
meggondolatlan szavakat vágunk bele a másik szívébe, agyába, és az úgy aprítja
fel méltóságát, büszkeségét, emberségét, mint kés a kenyeret. Viszonzásul,
alaposan megfeni nyelvének hegyét, és gyors egymásutánban szúr, máskor meg csak
kínosan, fájdalmasan, megroppant, mint a kenyér héját. Hát ilyenek vagyunk a
holddal is mi emberek, mindig.
Amikor
megtelik, átsüt rajta a nap, az az önző, akinek fényét csakis ilyenkor
láthatjuk, mert aljassága nem ismer határt! Máson keresztül mutogatja magát!
Szemtől szembe soha sem engedi megcsodálni felszínét. Sunyi, akár azok a
barátaink, akik mindig fő lehajtva beszélnek, elbeszélnek az arcunk mellett,
érezzük hideg leheletüket, de soha sem látjuk a tekintetüket, mert alaposan
elrejtik lesütött szemhéjuk mögé.
Van
egy közvetítőnk, a hold. Ő aztán elvisel minden bántást, ráfoghatnak
bármit, halálos tulajdonságokat, meg mindent, de a lényeg, hogy nem önző! Ő
megengedi, hogy a Nap által diktált ciklikus rendben, megcsodálhassuk a
mögöttes fényt. Utána gyorsan fogyni kezd, majd újra nőni, mint aki fél, mert
kiadta a másik titkát, vagy csak elrejti azt a közlékeny, titkot megtartani nem
képes önvalóját? Ki tudhatja, pontosan mi, miért történik? A lényeg, hogy mi
igyekszünk mindenbe belemagyarázni a saját teóriáinkat. Hatalmas tudásunkat! Elvégre
az ember mindenható, és a Mindenható maga az ember! Vagy mégsincsen így?
Micsoda
energiák szabadulnak fel, ebből az állandó bujkálásból! Tengerek tudnak nőni és
apadni, egész földrészek eltűnni, mások felbukkanni. Nélküle nem tudná ez a
silány agyunk, hogy pihenőre kell térni, és ha ő nem volna, azt sem tudnánk,
hogy a könny, ami a szemünk sarkában csillog, tud szép is lenni.
Ha
a hold is egyformán csillanna meg, akkor minden ugyan az lenne, de hát az ő
arca mindig változik. Hol egyik, hol másik gödröcskéjét láttatja magából, s hol
erről, hol arról az oldalról kacsint reánk. Jobbja, balja, alja, teteje,
mindene és mindig változik, csak hát mi emberek nem érünk rá őt
tisztességgel megismerni.
Meg
akarlak látni, mutatkozz hát be, mondom magamban, amikor végre ennyi évesen
felismerem mekkora csoda, hogy van nekem. Ő, az állandó, a kiindulási pont. Ő, akire
ráfogják, hogy szomorú, hogy csaló, és csak Isten tudja, mennyi mindennel
vádolják, rágalmazzák? Pedig még a halál is független tőle, az élet része, nem
az éjszakáé, akkor érkezik, amikor eljön az ideje. nem befolyásolhatja sem a
nap, sem a hold. Ő is van, akár a születés, vagy ahogyan a nappalt az éj
váltja, a sötétet a fény… Milyen nehéz lenne, ha nem így lenne, hiszen még ezek
a gondolatok sem tudnának nélküle beérni?
Miért
is beszélek én most a Holdról? Hiszen, sem felmagasztalni, sem megvetni nem
akarom, csak a helyére tenni a dolgokat itt bent, leginkább magamban. Persze,
kicsit azért exhibicionista vagyok, mert saját képzelgéseimet, rendre megosztom
az egész világgal. Ám, ezt is csak jó értelemben, és kicsit igaz, mert nem
nemiségemben vagyok magamutogató, az nagyon távol áll tőlem!
Mit
érne a tudás, tanítás nélkül? Lehetne-e tanítani, tudás nélkül? Rendelkezem-e,
bármilyen konkrét ismerettel? Vagy csak zsigerből írom és teszem a dolgomat?
Magam sem tudom!
Fiatal
koromban annyi mindent szerettem volna megírni, de nem ment. Ahogy elértem a
második mondatom elejére, már tudtam hiteltelen, mert nem érett be.
Sokáig vártam, erőlködtem, majd rendre feladtam a kísérleteimet.
Ma
már nem akarok írni, azt sem akarom, hogy fennmaradjon ez a gondolatfoszlány.
Csak úgy jön, magától.
Február
közepét írjuk. A tegnap még jókora kupacokban állt a hó! Bő egy hétig,
kitartóan bújócskázott a nap, esze-ágában sem volt kiszállni meleg
felhődunnájából! Igaz, régebben, legalább háromhónapnyit aludt, de hát akkor
kit érdekelt? Huszon-, harminc-, vagy negyvenévesen ki törődött vele
egyáltalán?
Az
idén, későn jött télből, korán lesz tavasz. Boldoggá teszi a lelkemet! Már az
sem zavarna, ha soha sem aludna, és mindig égetően sütné, a tőle megfoltosodott
arcomat.
Reggel
van! Odakint, ez a furcsa fényű égitest, máris cikázik egy pillangóval.
Na,
megállj te csaló! Ma azért is belenézek a szemedbe!
Dezső Ilona Anna
