ÚJ TARTALMAK

2. Verszene pályázat



A tanítványi láncolat irodalmi műhely Verszene pályázatot hirdet!

A pályázat tárgya:

Megzenésítés céljából várjuk olyan kötött formájú, ritmikus versszövegek beküldését, melyeket szerzőjük szívesen hallana vissza akár dalként is! A pályanyertes szövegek elsősorban ének + gitár formációban kerülnek feldolgozásra. A felvételeken énekel Földi Veronika, jazzének szakot végzett énekesnő, énektanár, a Boyzless Voice Énekegyüttes (korábban többek közt a Windsingers Acapella Énekegyüttes, valamint a Hungarian Pink Floyd Show) énekesnője


gitáron játszik Szinay Balázs. 
Az előző pályázat nyertes pályaműveiből közzétett anyagokat itt lehet meghallgatni:
https://www.youtube.com/channel/UCcf8YwYMYWNiVMYiIu0D9QQ

Megjelenés:

A nyertes pályaművekből készült hanganyagok egy válogatott összeállítás formájában (a felvételkészítés időbeli lehetőségeitől függően) 2015 május-júniusától lesznek elérhetőek CD formátumban, illetve a teljes anyag fel fog kerülni a műhely egy már meglévő vagy külön erre a célra létrehozott videócsatornájára. 


A kiadványból a belföldön élő szerzők, illetve azok a résztvevők, akik magyarországi postacímet meg tudnak adni, tiszteletpéldányt kapnak. A tiszteletpéldányokon felül további példányok megvásárlására lehetőség lesz.

Bekerülés:

A beküldött pályaművek közül az összeállításba a legjobb 8 pályaművet fogjuk megzenésítésre kiválasztani.

A pályázat témája, formai követelmények:

A pályázatnak kijelölt témája nincs. Írásműveidet word dokumentumban kell elküldened a felhívás végén megadott email címre neved és a művek címének megjelölésével. A pályázatra maximum 5 verset küldhetsz be! Egy írás nem lehet hosszabb 2 A/4-s oldalnál, a betűtípusnak Times New Romannak kell lennie, 11-es betűmérettel, normál sortávolsággal. A margókra vonatkozóan is a Word alapbeállításai az irányadóak. A beküldött pályaművek közül minden szerzőtől kizárólag csak 1 pályamű fog bekerülni az anyagba. hogy verset vagy prózát küld-e be. Új és már publikált írásokat egyaránt várunk.

Beküldési határidő és elérhetőség:

Pályaműveket 2015. május 15-ig várunk a szinba@gmail.com email címre.

I. Verszene pályázatunk bemutatkozó anyaga

Alább hallható a tanítványi láncolat irodalmi műhely I. Verszene pályázatának elsőként közzétett nyertes pályaműve.



KÖLTÉSZET NAPJA A BABITS MIHÁLY EMLÉKHÁZBAN (ESZTERGOM)



A mai napon – a tervek szerint hagyományteremtő szándékkal – költészetnapi megemlékezést tartottak az esztergomi Babits Mihály emlékházban. A rendezvényen megzenésített verseket, Esztergomhoz kötődő költők műveit, valamint a kortárs irodalom néhány alkotójának saját szerzeményeit is hallhatták az oda látogatók. A műsort követően a vendégeknek ingyenes tárlatvezetést tartottak az Emlékházban.
A nyárt idéző napsütésben délután egy órakor Polgár József, a Szentgyörgymezői Olvasókör vezetője köszöntötte a látogatókat, majd átadta a szót a rendezvény főszervezőjének, Fehér Csaba „hagyományőrző, informatikus és költőnek”, aki röviden ismertette, honnan is jött neki az ötlet a mai esemény megszervezéséhez. Mint mondta, még mindig sokan vannak, akik nem látogattak el az Emlékházba, pedig „ezt egyszer mindenkinek látnia kell”. Ráadásul többen is kérdezték tőle, mit érdemes Esztergomban megnézni, és rögtön erre a helyre gondolt, így hát elhatározta, idén itt ünnepelhetik meg az érdeklődők a magyar költészet napját. Kihangsúlyozta, hogy bár az ünnep apropója József Attila (110.) születésnapja, nem szabad elfeledkezni a szintén e napon született Márai Sándorról sem.
Ezt követően kezdetét vette a verses blokk: Kulcsár-Elek Csilla szavalta Babits Mihály: Dal az Esztergomi Bazilikáról című versét, majd Fehér Csaba előadásában meghallgathattuk a költő saját versét, melyet az előhegyi házról írt. Őt Müller László követte, aki Egervári József: Ott fönn a hegyen című versét adta elő. 
A hely után áttértek a költészet fontosságára, és arra, milyen nagy hatással van József Attila a jelen kor alkotóira is. Ezt Sárhelyi Erika: Látod Attila című versével illusztrálták – a költőnő saját előadásában. József Attila kapcsán nem lehet elmenni a Babits-József Attila konfliktus mellett sem, melynek feloldása a Magad emésztő című versben történt meg, melyet Fehér Csaba a „magyar irodalomtörténet legszebb bocsánatkéréseként” aposztrofált. A verset Müller László adta elő.
Esztergomhoz köthető költő Balassi is, aki városunkban halt meg, itt volt katona, és számos verse itt látott napvilágot. A számozott, 12. sorszámmal ellátott versét Kulcsár-Elek Csilla szavalta. Őt követte Fehér Csaba, aki Balassi versformájában (Balassi-strófa) írt, Az fekete levesrűl című versével csalt mosolyt a jelenlévők arcára.
Fontos kérdés az irodalom történetében a költői sors felvállalása is – a jelen kor poétáit épp annyira érinti ez, mint elődeiket. Sárhelyi Erika: Költősors című versében fejtegette ezt a problémát. Végezetül irodalmi sétánk során lesétáltunk a hegyről Egervári József: Lecsábítva című versével, melyet Müller Lászlótól hallhattunk.
Babits számos Nyugat-számot szerkesztett az előhegyi nyaralóban. A Nyugat emblematikus színtere volt az akkori irodalomnak. De vajon a jelen kor költői hol bontakoztathatják ki tehetségüket? Az interneten számos fórumon bárki publikálhat, de ma egy igazi „mecénás” mutatkozott be: a „Tanítványi Láncolat irodalmi műhely”, melyet kitalálója és vezetője, Szinay Balázs mutatott be. Az immáron 6 éves nonprofit szervezet célja, hogy releváns szakmai segítséget nyújtson a költővé válás folyamatán. Tehetségkutatás és tehetséggondozás ez, mely nagyon is sikeresen működik: 2-3000 költő fordult már meg az oldalon, 15 országból figyelik a publikálásokat (és publikálnak is), számos személyes műhely, találkozó szerveződött, nemrégiben, a Láncolat 5. születésnapja alkalmából egy kiállítást is rendeztek Budapesten. Emellett jó néhány antológia, hangoskönyv jelent már meg a folyóirat közreműködésében.
Zárásul Vereckei Attila által megzenésített verseket hallhattak a látogatók.


Szerda Magazin













Kitley Mária - Van az a pont...



         
Hát, akkor ennyi volt! Légy boldog!
          Te is! Szép volt, de mennünk kell tovább!
          Akkor megyek!
          Rendben!
          Jó! Szia! mondja, és csak áll.
          Most akkor mész már?
          Persze! Megyek!
          OK!
          Akkor most már tényleg megyek. – Ajtó becsukódik, majd újra kinyílik. Ne maradjak mégis egy kicsit?
          Ne! Jobb így!
Ajtó ismét záródik, nyílik.
          De ha gondolod, folytathatnánk…
          Nem! Volt elég időd, akkor nem akartad.
          Mert féltettem a szabadságomat, én egy kapcsolatban megfulladok.
          Most szabad vagy, légy boldog!
          És akkor nem voltak jók a körülmények se…
          Most jók?
          Nem, most sem, de azért megpróbálhatnánk…
          Most van rám időd?
          Nincs. De majd nemsokára lesz…
          Tudod, mit? Inkább tényleg menj, és próbálj meg végre tenni is valamit magadért!
          Ne maradjak?
          Ne!

Ajtó záródik, nyílik.

          Ha gondolod, még megihatnánk egy kávét!
          Jó! Egy kávé még belefér, de ennyi.
          De… De most nem jó, most egy barátommal találkozom, majd máskor. Majd valamikor hívlak. Rendben?
          Nem. Ne hívj! Menj ki azon az ajtón, és lépj tovább!
          Rendben! Akkor majd hívlak!
          :S

Van az a pont…


Kitley Mária - Kishercegem



Védj meg önmagamtól!

– Fázom – mondta a Kisherceg.
 – Én is – felelte a Rózsa.
– Összebújhatnánk…– folytatta a Kisherceg.
– Akkor megszúrnálak a tüskéimmel. Nem akarok neked fájdalmat okozni – ellenkezett a Rózsa.
– Visszahúzhatnád őket – vetette fel a Kisherceg.
– Annyira megszoktam már a tüskéimet, hozzám tartoznak, megvédenek engem mindentől – suttogta a Rózsa szomorúan…
A Kisherceg könnyes szemmel nézte, tudta, hogy soha nem fogja áttörni azt a burkot.
– Mindentől, csak önmagadtól nem – felelte végül…

Elmegyek

– Elmegyek – mondta a Kisherceg.
– Szia – felelte a Rózsa. – Hiányozni fogsz – tette hozzá némi szünet után.
– Maradjak? – kérdezte a Kisherceg.
– Ahogy gondolod – suttogta a Rózsa.
– Te szeretnéd?
– Neked kell döntened!
A Kisherceg hallgatott. Sokáig.
– Elmegyek – ismételte meg végül, és elindult.
A Rózsa szomorúan figyelte, ahogy a Kisherceg alakja lassan a sivatagba veszett:
– Bárcsak maradtál volna, bárcsak maradtál volna…

A látogató

– Nos? – kérdezte a Kígyó.
– Tudod – felelte a Kisherceg.
– Megint? – kérdezte a Kígyó.
– Igen – válaszolta a Kisherceg.
– Vissza fogsz jönni?
– Nem!- mondta a Kisherceg, aztán hallgatott. Sokáig. A Rózsát nézte. Még épp rá lehetett látni onnan, ahol álltak. – De igen… – tette hozzá szomorúan.
A Kígyó bólintott:
– Mindig visszajössz. Miért?
– Nem tudom. Azt hiszem, szeretem.
– Akkor miért mész el?
– Épp ezért. Még nincs kész…
– Lehet, hogy sohasem lesz…
– Lehet…
Aztán hallgattak. A Kisherceg nézte a Rózsát, a Kígyó nézte a Kisherceget, lágyan a lába köré csavarodott, és amilyen gyengéden csak tudta, belemélyesztette a fogait. A Kisherceg felsóhajtott, szemei, ezek az emberi szemek, utolsó pillantásukkal zárták magukba a Rózsát.
És a következő pillanatban már otthon volt…
Egy kis időre…
Újra…

Az ölelés sem véd…

– Fázom – mondta a Rózsa. Aztán megismételte: – Fázom.
Ezúttal senki nem felelt.
– Fázom – kiáltotta az éjszakába, de a hang villámgyorsan halt bele a sötétségbe.
– Talán, ha levetném a tüskéimet – suttogta maga elé, és így is tett.
Most sem történt semmi.
– Talán… Talán, ha kinyújtóznék… Talán akkor… – Jeges hidegség ölelte körbe a szárait, a leveleit, amik engedve a fagynak zörögve hullottak a földre. Aztán ismét csend lett.
– Hát, senki nem hall? Senki nem ölel át? Arcát az ég felé fordította, az egyetlen felé, aki – úgy érezte – valamikor nagyon régen megértette, de már ő is messze járt. Talán nem is látta…
De látta. Ő mindig látta.
– Nem. Nem lehet. Ha visszamennék, újra csak tüskéket növesztenél magad köré. – Nézte a távoli bolygón, a távoli virágot a Kisherceg. – Talán egyszer majd lesz valaki, akivel szemben nem érzed úgy, hogy védekezned kell…

Álmok nélkül nincsen holnap

Ismét itt vagy? – kérdezte a kígyó. – Miért jöttél? Már ismered mindet…
Talán mégsem…
Vagy abban reménykedsz, rátalálsz…
Tudom, hogy nem lenne szabad – válaszolta a Kisherceg -, de tudod, olyan nagy az a végtelen. És annyira hideg nélküle…
Én nem fázom – mondta a kígyó.
Én sem, ha veled vagyok, de te is csak az átjáróm vagy. Tudod.
Tudom – felelte a kígyó. Szomorú volt. – Arra még nem gondoltál – kezdte aztán -, talán nem is őt kellene keresned, talán csak az út a fontos, és ott fogsz találni valakit?
Meglehet. De nem is tudom… Most még csak azt érzem, inkább járnék végig ezer utat, ha tudnám biztosan, az egyik végén ő vár, mint… – elhallgatott.
Minthogy egy másik világot válassz – fejezte be a kígyó. – Értem – tette hozzá aztán.

De nem értette. Soha senki nem értette igazán a Kisherceget. Mindenki csak azt tudta, válaszai vannak, és jó lenne tisztán látni azokat a válaszokat…


Szilágyi Gergő - Tinik



A kortárs tinik szótárából már fogantatásukkor kimaradt a TISZTELET és a MUNKA szó, helyette megtaláljuk az iPHONE vagy épp a SUPRA szavakat. Ezzel önmagában nem is lenne baj, mert valahol ez a normális; a technikai fejlődés vagy a divat megújulása alapjában véve jó dolog. A gond ott kezdődik, hogy a mai nemzedék  ifjú titánjai és titanillái? csakis e köré szervezik az életüket, nincsenek céljaik, talán még gondolataik sem… Legfőbb, saját maguknak feltett kérdéseik a: „Mit vegyek fel az esti buliba? vagy a „Hogyan vehetném rá muterékat, hogy megvegyék az ájfonhatpluszt, mikor a mostani telóm még 2 hónapos sincs?”
Érzitek?
Unalom ellen ott a jól ismert, és minden épeszű ember agyát a sárgaföldig degradáló „like és pontozlak „játék”, vagy a barátnős-kutyasétáltató szelfik, és  a „buli előtt” szelfik, amin alapfeltétel a kacsaszáj és a gerincproblémát sugalló beállás.
Ja, és a písz.
Megfigyelte már valaki, hogy egy mai tini csoportképen nem tudunk különbséget tenni a fiúk között? Persze, mert mindegyiken csőnaci van, magasszárú Suprával, (a hátrányosabb anyagi helyzetű réteg fiúcskáján csak egy kínai hamisítvány, mert neki is éreznie kell, hogy a többiekhez tartozik) netán kockás ing (Nyugodj békében, grunge!) és persze mindegyik  ecsethajat visel, hisz a TV megmondta nekik, hogy ez most a ríl. Kiveszőben tehát az egyéniség!  
De visszatérve az unalomra, ha effajta problémájuk adódik, arra a világért sem gondolnak, hogy felvegyenek egy gereblyét, fakanalat, vagy egy… VIGYÁZAT!!! … könyvet. Amikor a tiszaparti faházban egy lány mélytányérba felütött nyers tojást megmikrózva próbál tükörtojást fabrikálni, azt hiszem, nem kell tovább folytatnom… A legironikusabb az egészben az, hogy ezen fiatalok arcáról lerí a meggyőződés, hogy ők születtek a legjobb/legszebb korba, pedig ennek annyi az esélye, mint ha egy koromsötét szobában egy félkarú vak ember egy font olvasztott vajat próbálna bepaszírozni egy vadmacska fülébe. A lányokat már egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis mértékben érdekli a főzés, bezzeg a szex, meg az ivás… A fiúk is inkább a bulit választják, minthogy segítsenek a faterjuknak kitakarítani a garázst, vagy lenyírni a füvet.
És tudjátok mit? A szülők legalább ennyire hibásak ebben, mert amikor az iskolai (nem testi) fenyítésre a gyerek már hívja is mobilon a szüleit, hogy hogy mert vele beszélni a tanár, és a szülő felháborodva s elkényeztetett csemetéjét a végsőkig pártolva jön be a suliba, akkor ott sincs miről beszélni. A gyerek elsősorban a szülőtől veszi át a különböző magatartásformákat, őt tartja elsőszámú példaképnek, (ja, nem. bocsánat, Berki Krisztiánt) így nem csoda, ha az ilyen esetek is csak erősítik a gyerekben a helytelen gondolkodásmódot! Másrészt, lehet úgy nevelni egy gyereket, hogy felnövekedve egy hálás tekintettel vagy pár kedves szóval köszönje meg szüleinek, hogy nem vált ő is az életszínvonal-megszállottság melléktermékévé, és mire betöltötte a 18-at, több, mint 10 könyvet sikerült elolvasnia. A végére azért muszáj megjegyezni, hogy üdítő kivételek minden korosztályban voltak, vannak és szerencsére lesznek is!
Summa summarum:  Sűllyedtek, gyerekek, szal’ szedjétek össze magatokat! Lányok! Lepjétek meg az ősöket egy oltári csilisbabbal egy fárasztó munkanap után. (nem nagy show, nekem is elsőre összejött) Srácok! A fűnyírás után is el lehet menni a TESCO-ba piát venni az esti bulihoz! Mutassátok meg, hogy tudtok ti értékesebb emberekként is funkcionálni ezen a remek kis sárgolyón, ahol élünk!


Szőcs Emese - Troth és Deszpel: 1-2. fejezet - Hanna / A kezdetek

Az alábbiakban Szőcs Emese Troth és Deszpel című kivételes meseregényének fejezetenkénti közlésébe kezdtünk bele. Első közlés gyanánt két fejezet kerül közlésre.



Hanna

Sötét, borús éjszaka volt, a hold fénye sem tudta áttörni a vastag felhőtakarót. A függöny résein átszűrődött a neonreklámok és a távolban elsuhanó autók fénye.
Hanna álmatlanul feküdt az ágyán. Egyedül volt otthon, apja megint dolgozott. Már éjjel egy óra körül járt az idő, de sehogyan sem jött álom a szemére. Felkelt, beindította a rádiót, felkapcsolta a villanyokat, és felkuporodott az ágyára. Elővett egy könyvet, szórakozottan olvasni kezdett. Nem szeretett éjszaka egyedül maradni, de nem volt más választása.
Reggel nem tudok felébredni, ha nem alszom egy kicsit – gondolta. Leoltotta a villanyokat, és lefeküdt.
Hirtelen támadt szél rázta az ablaka alatti gesztenyefa lombját, a függönyön kirajzolódott az ágak sötét sziluettje.
Hanna hirtelen megmerevedett. – Megint itt van! –suttogta maga elé.
Mindig is érezte az emberek gondolatait, érzelmeit. Ez a jelenlét viszont különbözött mindattól, amit eddig ismert. Mikor apjának beszélni próbált erről, az belefojtotta a szót.
Túl élénk a fantáziád, kicsim! – rázta le. - Nagyon hiányozhat az anyja, azért viselkedik így – mondta nővérének, Ágotának, és ezzel az ügy le is volt a részéről zárva.
Feküdt az ágyán, testét kiverte a hideg veríték. Mereven bámulta az ablak függönyét.
Érezte, hogy elborítja az iszonyat: betöltötte, megbénította minden gondolatát, olyannyira, hogy lélegezni is alig tudott. Olyan volt, mintha félelme lehetővé tenné annak az ismeretlen valaminek, hogy nyúlós, tapadós, láthatatlan szálakon elszívhassa az erejét.
Gesztenye koppant az ablakpárkányon. Hanna összerezdült, figyelme megoszlott egy pillanatra.
Etetem a félelmemmel! Nem szabad félnem! – érezte meg hirtelen. Tudatának megfeszített erejével próbált ellenállni. Hiábavaló volt. A Jelenlét addig maradt, míg Hanna érezte, hogy az valahogyan jóllakott.
Aztán eltűnt.

Teljesen kimerülten, reszketve feküdt az ágyán. Borzasztóan egyedül érezte magát. Egy ideje teljesen világos volt számára, hogy nem beszélhet erről senkinek.


kezdetek

Péter a vakáció első hetében megunta a késő délelőttig tartó alvást, nagyot nyújtózkodott, elhúzta a függönyt és kinézett az ablakon. Reggel volt.
Éhes vagyok – gondolta.
Lement a konyhába. A házban csend honolt. A konyhaasztalon egy papírfecni várta – megismerte apja kézírását: „Csak este jövök haza, be kellett mennem a városba”. Gyorsan megreggelizett ő is, majd készített még néhány szendvicset.
Mászkálok egyet – nézett ki az ablakon. Felvette kedvenc kockás ingét, bepakolta a szendvicseket hátizsákjába, aztán a kulacsot is megtöltötte. Indulás előtt biztos, ami biztos, betett egy tábla csokoládét is. A fecni aljára még gyorsan ráírta: „Az erdőbe mentem”, aztán útnak indult.
Nagyon szeretett az erdőben csavarogni. Ismerte a környéket, mint a tenyerét. Apja volt a község főerdésze, akivel kiskora óta együtt járták a hegyeket.
A kocakirándulók elkerülik ezt a vidéket, mert az ösvények meredekek, és az erdő sűrű. Péternek viszont pont ezért tetszett. Kevés olyan tizenhárom éves gyermek van, aki olyan biztonsággal mozog az erdőben, mint ő.
Most, mikor a hegyre vezető úthoz ért, elgondolkodott, merre is tartson. Előtte az egész nap, étel is van nála...
Akár estig is kitart, jó, hogy a csokit is bepakoltam – gondolta, azzal elindult felfelé. Sorra elhagyta kedvenc tisztásait, szedett egy kis málnát, és leült pihenni egy öreg fenyő szoknyája alá.
Friss vizet töltött kulacsába a szikla melletti fatörzs alól fakadó forrásból és feltápászkodott. Kíváncsian, tűnődve nézte a forrás mögött felderengő, akár vadállatok csapásának is tekinthető ösvényt, majd eldöntötte, hogy felderíti, hova is vezet. Remélte, hogy egy rég nem használt rövidítő útra bukkant.
Ágas–bogas öreg fák szegélyezték útját és nagy volt a csend, de ő csak ment tovább. A fák egyre sűrűbben nőttek, az ösvény csuszamlóssá vált, lassan el is tűnt a lába alól. Péter nem félt, sosem volt olyan helyzetben, hogy bármitől is félnie kellett volna. Ennek ellenére, ez alkalommal mégis torkában dobogott a szíve.
Különös – gondolta magában –, erre sosem jártunk még! Vajon apa ismeri ezt a helyet?
Egyre kíváncsibb lett, sőt mintha hívta, vonzotta is volna valami.
Egyszer csak egy tisztásra ért, a tisztás mögött nagy sziklafal emelkedett, rajta pedig, alig kivehetően, egy barlang bejárata sötétlett. A bejáratot kúszónövények, hatalmas fák gyökerei álcázták. A csend hatalmas volt, most tűnt fel neki, hogy nem hallja a madarak énekét sem.
Hűha! Csak nem találtam meg egy medve rejtekhelyét?! Hogy meg fog lepődni apám, mikor majd ezt elmesélem neki!
Kíváncsian ment a barlang bejárata elé.
Surranó zajra lett figyelmes. Felnézett.
Megdöbbenésére hatalmas sárkány magaslott fölé. Valaha zöld testét piszok és pókháló borította, szeme gonoszul csillogott, és fenyegetően közeledett.
Ez nem lehet igaz! Sárkányok nincsenek! Túl sok mesét olvastam gyerekkoromban, a képzeletem játszik velem! – gondolta, de a sárkány egyre közelebb kúszott.
Váratlanul lángcsóvát fújt Péter felé, felperzselve a füvet a lába előtt.
Péter hátralépett, és továbbra is csodálkozva bámulta a sárkányt. Nem félt. Szilárdan meg volt győződve arról, hogy álmodik.
Bizonyára elaludtam a forrásnál – gondolta.
De az álom egyre kézzelfoghatóbbá vált, és a következő lángcsóva, mely a ruháját jócskán megperzselte, észhez térítette.
Hátralépett, és farkasszemet nézett a sárkánnyal.
Sárkányok nincsenek! – mondta neki bátran, remélvén, hogy ezzel a rémálom, vagy akármi eltűnik a szeme elől.
– Egészen biztosan álmodom, – nyugtatta meg magát.
Most mi lesz, meg kell vívjunk? – töprengett hangosan. – Ha nem muszáj, nem tenném. Bár tisztában vagyok vele, hogy a mesékben előbb–utóbb ez történik, de hát én sohasem öltem állatot! – próbálta a problémát diplomatikusan kezelni, mert még ha rémálom is, akkor is helyt kell állni, amíg fel nem ébred valahogy...
Én nem vagyok állat! – ordította reszelős hangon a sárkány, és még közelebb lépett.
Te tudsz beszélni? – csodálkozott Péter, már biztos volt benne, hogy rémálom az egész.
Beszélek, persze, te együgyű emberfia, mi van ebben olyan különös? Te magad is beszélsz, igaz, nem sokáig... – vihogott a sárkány. – Rég nem ettem embert mondjuk, van jópár éve is!
Figyelj, megosztom veled a kajámat, sőt, neked adom az egészet! Csokim is van...
A sárkány ekkor már ott lihegett Péter orra előtt. Rettentően büdös volt a lehelete.
Engem Péternak hívak, te ki vagy? – próbált csevegni Péter, de nem sok sikerrel. 
Csak hívtak, fiatalember, míg éltél!
Te tényleg meg akarsz enni? – rettent meg Péter, de mivel helyén volt az esze, nem hagyta annyiban. - Én úgy tudom, a sárkányok nem esznek embert. Vagy legalábbis nem esznek, amennyiben léteznek.
Érezte, hogy kezd belezavarodni, hát a lényegre tért.
Bölcs és igazlelkű sárkány nem eszik embert – bökte ki, majd kissé laposan, oldalirányból nézett a sárkányra. Valamelyest szégyellte, amit mondott, mert egészen primitív manipulációnak tűnt – minthogy az is volt –, de szükség törvényt bont.
Bölcsnek és igazlelkűnek nézek ki? – nézett rá a sárkány meglepődve és kissé kihúzta magát.
Péter már érzte, hogy félig nyert ügye van.
Igen, nagyon bölcs sárkány vagy, és igazságos! Másképp már rég megettél volna! 
Sajnos, mégis muszáj megtennem, mert ha elterjed a híre, hogy itt élek, az emberek üldözni kezdenek. Én meg már megszoktam ezt a barlangot, semmi kedvem új szállást keresni. Döntésem tehát valóban bölcsességből fakad. Mindazonáltal nemeslelkű is vagyok. Megígérem, könnyű halálod lesz, és nem foglak megenni. A holttestedet úgy elrejtem, hogy soha senki sem találja meg, és örök titok marad a találkozásunk.
Péter leült a földre, majd nagyot sóhajtott. Most értette meg, hogy mekkora veszélyben forog az élete. Életében először félt. De próbált úrrá lenni a félelmén, és időt akart nyerni.
Életem a kezedben van, sárkány. Vagyis... – miközben ezt mondta, ránézett a sárkány szörnyű karmokban végződő lábaira, és megborzongott –, szóval csak azt akarom mondani, hogy ha már úgyis meg kell halnom, beszélgethetnénk egy kicsit...
Remélte, hogy ha húzza az időt, akkor valahogy az egész magától megoldódik. Például felébred, vagy valami hasonló...
Rendben. A nevem Deszpel.


Németi-Vas Katalin versei - Panel-idill; galamb-tapasztalat; beszélő doboz; érzelmi-kavalkád



Panel-idill

elcsattan egy pofon
kamasz-zokogás
mindenkinek
elege van valamiből
apró cafatokra
szakad a csend
halk zenefoszlány
selyempapír
vinnyog egy mentő
tűzoltó doppler-effektusa
egy basszus
lép be a szólamba
duzzogás-refrén
mama-kontra
indulat-kánon
est-csend
könnyed iramban
patakzik tovább...


galamb-tapasztalat

levendula ég alatt
baktatok
sárga virág mosolyába
burkolózom
fátyolfelhőn szűrt
napfény
glóriám
platánok alatt
hűsöl a türelem
vadgalamb kiáltja
világgá
tapasztalatát:
SZEGÉNYSÉG


beszélő doboz

álmos tekintet tapad
mozgó képekre
manipulatív agymosógép
mögötte húzódik
a hatalom
és élvezi
az irányítást

így kerül
egyre messzebb
Isten
Ima?
Hála?
egyik sincsen

tétova lényeg-bóják
között
ködbe burkolózik
a tudat
köntös helyett
a doboz beszél
és a csend
csak egy
ismeretlen facér
akire senki
sem hallgat


érzelmi-kavalkád

lassú léptekkel
közeledik
a megértés
balról belekarol
a türelem
cikk-cakkban
elébük vág
a kísértés
szorosan követi
a félelem
melankolikus mosollyal
bukkan elő
a megbánás
nyomában ballag
a szemérem
lehajtja fejét
pedig csak ál
maga elé mered
sötéten
magasból hullik alá
a kíváncsiság
rég övé már
minden titok
messziről ordít
a butaság
engem nehogy
itt hagyjatok!
megvonja vállát
a kegyetlenség
neki már
minden mindegy
óriás hálóját
kiveti
a hazugság
begyűjti
mindegyiket
ablaktalan épületben
találják magukat
neonbetűk világítanak
ez itt az
ambivalens ambulancia
sorra kerülnek

talán már holnap

Németi Zoltán - Gaia, és az emberi lét titkai



Ma az áldott földről, és annak lelkéről szeretnék mesélni nektek, melyeket együttesen Gaiának, földanyának hívnak.
Ahogy nektek is Isten által adott halhatatlan lelketek van, így ő is rendelkezik lélekkel, mely minden rezdülését környezetnek, embereknek, lelketeknek, feljegyez, és el nem felejt…
Védőn oltalmaz benneteket a nektek közönyös világűr életre káros hatásaitól, és sugaraitól.
Az életadó fényt megszűri és átengedi, annak testetekre káros spektrumait megköti.
Mindent, mi eme tulajdonságát gyengíti, ti, emberek okozzátok.
Testeteknek otthont adó szülőbolygótok maga is egy élő szervezet, az élet megjelenésének komplexebb formája.
Lassabban mozdul és reagál, mint ti, de ha megtenni kénytelen, azt mindig megérzitek.
Folyó erei és óceán bölcsői hordozzák az életet. Bőséggel termő bőrét, melyet az a föld borít, melyből lesztek, és ahová utatok végén kerültök, vegyétek szemügyre nagyobb figyelemmel.
Az emberi bőr is lélegzik, azt betakarni nem szabad, tanítjátok iskoláitokban.
A bőr elszigetelése a test pusztulását vonhatja maga után.
Gaiára is érvényes ez a tétel. Hatalmas kiterjedésű nagyvárosaitokkal mind többet és többet takartok be az ő bőrének felületéből.
Ha lassabban mozdul is, mint ti, de ugyanúgy reagál a számára kellemetlen érzésre, és cselekszik is, ha nincs más kiút számára.
A földet benépesítő emberiség disszonanciái az ő rendszerének zavarai is egyben.
Egymásra hat a két nagy tudat, az emberi összetett kisugárzás, és Gaiáé.
Létciklusa, bármilyen hosszú is, egyszer véget ér.
Mi most egy ilyen létciklust lezáró szakaszban élünk.
Bármilyen érzésünk is van ezzel kapcsolatban, a lét tényei tények maradnak.
A földanya tudata, mely információk kifogyhatatlan tárháza, tartalmazza a múltat, a jelent, és a jövőt.
Ahogy a múltban is, úgy a jövőben is készen áll az emberi evolúció alapjának megadására, ez az ő, és fontos szerepe.
Tudata, mely velünk együtt éli meg az élet magjainak kihajtását, felcseperedését, és végét is, ismeri minden titkunkat, és létünk célkitűzéseit, elejétől a végéig.
Amikor meditálsz, és átadod magad az egynek, akkor különleges nézőpontból láthatod Gaia testét, kívülről, kozmikus szemszögből veheted szemügyre az őt körül vevő gyönyörű, aurát, mely többek között kék, és arany színekben pompázik.
Ám ha jobban szemügyre veszed, akkor észreveheted az éteri testét elcsúfító szennyeződéseket is, melynek gyökerei az emberi civilizációból és annak tetteiből erednek.
Ezek gyógyítása a célunk, a föld tisztaságának óvásával, az imákkal, és a szeretettel, mely a mindenségben mindenre, így földanyánkra is hat.
Ne feledjük, hányszor adott nekünk menedéket háborúinkban, hogy túléljük a csatákat, hányszor végső szemfödelet, hogy testünk ne fedetlenül heverjen, kárára az élőknek, hányszor adott bő termést, ami ételünkké válik, és alapanyagot adott minden elképzelhető emberi találmányhoz, ami az élet szükséges, vagy szükségtelen.
Önzetlenül adta mindezen lehetőségeket, és semmit sem kért cserébe.
Azaz egyvalamit mégis.
Hogy tisztaságát őrizzük meg, a következő termésig, hogy az a bizonyos háború legyen az utolsó, és földjét ne fegyverekkel, hanem az eke békés eszközével szántsuk fel, hogy ne emberi testekkel vessük be a termőföldet, hanem élet, és étekadó magokkal.
Rosszul sáfárkodtunk erőforrásaival, találmányaink egy szűk réteg érdekeit szolgálják az emberiség rászoruló tömegeivel szemben, a föld mélyén rejtőző energiahordozóknak addig kellett volna kitartania, amíg el nem érünk az evolúció azon fokára, amikor már szennyező tulajdonságaik miatt elhagyjuk őket, és békésebb, hatalmasabb erőforrásokat veszünk igénybe.
Ilyen például a minket körülvevő térben rejtőző, szüntelenül áradó energia, melynek igénybevételére lenne lehetőségünk.
Ehelyett a hagyományos energiát adó források totális kihasználásának zsákutcáját, és a rövidtávú lét fojtogatóan szűk, levegőtlen ösvényét választottuk.
Gaia hatalmas szívének lassú dobbanásai korszakok kezdetét, és végét jelzik.
Az emberek zömmel nem képesek ezen hangokat érzékelni és felfogni, értelmezni, és következtetéseket levonni belőlük.
A kisszámú bölcs hangját elnyomja a káosz crescendója.
Azokhoz, akikhez eljut, akik lelki fülükkel hallják, akik tudnak nagyobb léptékben gondolkodni, baljós, és komoly előjelet hordoz magában.
Földanyánk tudatja velünk, hogy az idő, lásd, rövid.
Hogy ez a mostani korszak hogyan végződik, az rajtunk, embereken áll.
A mindenség hatalmas, s precíz órájának szerkezetében a föld keringése is interaktív folyamatokat indukál, melyek bonyolultsága számunkra áttekinthetetlen, de létezik.
Minden folyamatnak kezdete, és vége is van.
Ahogy az emberiség létének is egymásra épülő korszakai, ezeket gyökerestül megváltoztató változásai vannak, úgy ez kozmikus léptékben is létezik, és visszahat ránk.
A nekünk otthont adó égi testnek különösen nehéz szerepet adott a teremtő.
Hiszen ez egy különleges világ. Különlegesen nehéz sorssal…
Ez a világ a mindenség szinte minden lélekcsoportjának találkozóhelye, iskolája, menedéke, bukásának, és felemelkedésének, vagy megváltásának színhelye.
A testi lét megtapasztalásának végtelen számban lehetséges színtere.
Ezen a világon a lelkek számára az érzelmek, az érzések legszélesebb skálája élhető át, megélhetőek a bűnök, átélhető a szerelem, a szeretet.
Családot, népet, országot választhat, könnyű és nehéz, boldogsággal, tanulással, vagy nehézségekkel, feladatokkal teli életet élhet.
Mindig van lehetőség a javításra, a lélek ténykedése mindig kontrollált, jót és rosszat, bármilyen mennyiségben és minőségben teszi, a sors hihetetlen precizitással működő gépezete mindig kiegyenlíti, mindenki számára.
A föld öregebb, mint gondolnánk.
Több katasztrófát is átélt már, és még koránt sincs vége a sornak.
Kozmikus csapások egész sora érte már, és sokszor óvta meg méhében az életet.
Tiszteld szülőfölded, és szeresd a helyet, ahol élsz.
A föld nem csak kizárólag átmeneti szállás, kiválasztott lelkeknek, amíg feladatukat el nem végzik, sokak számára, míg sorsuk egyensúlyba nem kerül, hosszú, nagyon hosszú lakhely…
Nagyon fontos csomópontja Gaia a karmának.
Elkerülhetetlen tananyag vár itt a lelkekre, és mindenkinek ki kell járnia ezt az iskolát, át kell élnie a megtapasztalandó feladatokat, és lelkének éretten kell távoznia innen – ugyanis másképp nem is lehet…
Az életet nem tisztelő, azt könnyen, indokolatlanul eldobó lelkek magukra mérnek csapást tettükkel, önmagukra sújtanak le keményen ítélő kézzel.
Sokáig kell várniuk, hogy újra a földre születhessenek, hogy áldott homokjában tapodhassanak, hogy az éltető napfény melegét érezzék bőrükön.
A földanya mindenkit szeret. Soha nem emelt kifogást egy lélek ellen sem, aki az ő világát választotta ki az életre.
Nem volt olyan test, akit kivetett magából, amikor abból eltávozott az élet, és eltemették.
Határtalan tűrőképességgel viseli a radioaktív csapások iszonyatát, a fertőző mérgeket a testében, és folyó ereiben.
Tüdejét maguk az emberek irtják ki, hogy olcsó, és rövidtávú, de drágán megfizetett előnyökhöz jussanak.
A következményeket az egész föld, és az egész emberiség viseli.
Nézzünk föl a csillagos égre, és láthatjuk azokat az égi helyeket, ahol Gaia testvérei élik nem mindennapi létüket, szétosztva a galaxisban.
A kék bolygót, ahol élünk, és az életet, melyet sok embertársunk csak szédülten átbolyong, lelkek tömege figyeli vegyes érzelmekkel.
Irigységgel, részvéttel, borzadva, szeretettel, és aggódással vegyest.
Vajon szeretteiknek, lélekpárjuknak, családtagjaiknak sikerül az élet a földön, melyet oly gondosan csiszolgattak, tervezgettek, és végül, ha eljött a megfelelő pillanat, leszülettek, és élni kezdtek.
Mennyi munka és szellemi törődés előzte meg a földi életet, mennyi várakozás, vágy, és ábránd, majd józan mérlegelés, és a lélek utolsó vizsgálata, hogy biztosan alkalmas e a feladatára.
Majd következett a földre való leszületés előtti emlékblokkolás aktusa.
Ez mindenkinek kötelező, csak rendkívüli kiválasztottak vihetnek magukkal ilyen, új életüket kiegészítő tudást.
A földi lét még a mindenség egészét tekintve is az egyik legkomplexebb, legveszélyesebb, de a lélek jövője szempontjából nagyon fontos tapasztalatokat nyújtó színpad.
A szerepek, és a színpad a földön a korokkal változik, de bármilyen más is legyen a környezet az előzőhöz képest, a lényeg megmarad.
A szeretet gyakorlása, a lélek legfontosabb tananyaga itt kiemelt szerepet kap és a lélek sikeres szereplése hordozza magában a megváltás lehetőségét.
Addig senkinek sem segíthetsz a megváltásban, míg önmagad életét nem vitted sikerre.
Gaia ennek a tendenciának ad alapot.
A föld nem a pokol, illetve csak az látja annak, aki elvesztve hitét, és maradék emberségét is, szeretet nélkül tengődik az életben, és saját sorsát rontva ront neki mindennek, ami útjába kerül, és mindenkinek, aki egy kicsit is boldog.
A földet csak azok élik meg pokoli helyként, akik a szeretet blokkolása miatt már senkitől sem kapnak segédkezet, akik félelmet gerjesztenek maguk körül, elriasztva mindenkit, ezáltal baj esetén nullára redukálják önnön túlélési esélyeiket.
Az, aki békét, és szeretetet áraszt ki magából, Gaia jószándékú szellemében cselekszik, és jó talajba, jó magot vet.
A földön így teremtjük meg saját magunknak a jobb sorsot, mert a pozitív rezgésű cselekedetek később, pont, amikor szükség van rájuk, visszaszállnak reánk, amit az emberek gondviselésként értelmeznek.
Segíts magadon…
Az az ember, aki okosan, és a szeretet nevében jár el, boldogan élhet a földön, még most, az utolsó időkben is.
Értsük meg jól.
Az emberiség utolsó ideje ez, nem Gaiáé.
De ez nem olyan végidő, melyben mindennek vége, semminek nem marad értelme, és minden veszendőbe megy, amiért eddig küzdöttünk, mert ez nem igaz.
Ez most az utolsó idő, az utolsó alkalom a cselekvésre, a javításra, a szeretet átadására, ez az az idő, amikor e dolgok kiemelt jelentőséget kapnak, többet lehet nyerni, és veszíteni is általuk.
Bármekkora is a vész, az esély sorsunk egyensúlyba hozatalára nem vész el, a lehetőség ott lesz, ha kevésbé tisztán látjuk is, mert Gaia egét és szellemét sötét felhők tarkítják majd, és kevésbé foglyuk tisztán látni a helyes utat.
De az út, és vele együtt a kiút nem vész el. Nem leszünk vakok, mert az ember nem csak a szemével lát.
A földön élőknek vannak más adottságai is a látásra.
És sötét időkben a legjobb látószerv a lélek, és annak előrenyújtott karja, a lelkiismeret…
Földön élő emberek, barátaim, figyeljünk oda jól csodálatos magyar szavaink rejtett szintjeire, többértelműségére!
A lelki ismeretek legalább olyan fontosak, mint a világiak, és lelkünk ismerete tartalmazza az eljövendő idők túléléséhez szükséges pluszt, ami majd a megoldásokat adja.
Mi a legfontosabb tulajdonságok egyike az elkövetkező időkben?
A problémamegoldó képesség. Ez a csodálatos emberi adottság, mely legalább annyi földön élő embernek tulajdonsága, mint amennyinek nem, a belső, a lelki tudás, és annak az anyagvilágban történő manifesztálódása.
Pontosan akkor, és olyan mértékben, ahogyan az adott szituáció megoldásához szükséges.
A képesség kulcsa a tudás. A dolgok ismerete. A tudás a megélt, feldolgozott, és alkalmazott tapasztalat.
A földi létben annyit érsz, amennyit tudsz.
Több nem tudsz lenni, mint ami belül vagy, kevesebb ne legyél…
Az elkövetkezendő időkben bizonyos területeken mégis bizonyítanod kell, hogy több potenciál van benned, mint amit most mutatsz, hogy többre vagy képes.
Hogy több szeretet adására vagy képes, mint ahogy most gondolod.
Ez az egy a legfontosabb, a döntő dolog, melytől oly sok minden függ, a te, és a családod, a barátaid léte esetleg…
Mert amikor eljönnek a sorsfordító, sötétebb változások, minden megsínyli azt, amit nem a szeretet ereje tart össze.
Ez majd kormányokat kényszerít térdre, rendszereket változtat meg, a mindenható pénz hatalmát gyomnövényként sorvassza el…
Minden megváltozik, és nem előnyére, minden, ahol nem hat a szeretet…
Ez a törvény.
Ha az embernek egy egy hosszú, dolgos, kimerítő élet után van lehetősége pihenésre, lelki rekonstrukcióra, miért hisszük, hogy az élet egy magasabb szerveződésének, esetünkben Gaiának nincs szüksége rá…?
Miért gondoljuk hogy azok után a csapások után, melyeket reá zúdítottunk, és tesszük azokat továbbra is töretlen erővel, a jövőről nem is beszélve, életünk alapjának nincs szüksége renovációra?
Pedig ilyesmiről nincs szó. Vagyis nagyon is szüksége van rá, és meg is fogja azt kapni.
Gaia is meg fog újulni, felfrissítik, átformálják, az emberi tevékenységek káros, és mérgező hordaléka eltűnik, örökre…
Más lesz a föld…
Hosszú még az odavezető út, bár az idő rövid, a sok eljövendő változás miatt néha úgy fogjuk érezni, lelassult, megállt…
Földanyánk velünk együtt halad az úton, velünk együtt fog fejlődni, és velünk együtt szenved, érzi, és érezni fogja a csapásokat, amelyek majd keményen próbára teszik testét…
Védelmet nyújt majd, meglévő adottságaival, de csak az okosak, a jól felkészültek, az előre tervezők tudják majd igénybe venni, akik nem eresztik majd el a fülük mellett az intelmeket.
A jövő csapásaival szemben való védekezés nem a föld testébe vágott mély bunkerekben, nem a különleges anyagokból készült védelmi felszerelésben, nem az elharapózó paranoia okozta gyanakvás és felfegyverkezésben keresendő.
A lényeg a föld és adottságainak, védelmet nyújtó tájainak pontos ismeretében fog rejleni.
Ahol a természet már meglévő adottságain nem, vagy csak keveset kell változtatni.
Mondd meg, mit tett az ember, amikor árvíz fenyegette, régen voltak eszközei a védekezésre?
Mit tehetett? Gátat emelt, vagy elmenekült, de nagyobb katasztrófa nem fenyegette, legalábbis olyan nem, mint ami, vagy amelyek várhatóak.
Jöhet olyan árvíz, mely hihetetlen területen, rendkívül gyorsan borítja majd el a tájat, és nem pár méteres, de több száz méteres lesz az áradat magassága, a víz szintje.
Milyen gátat emelsz, és hová menekülsz…?
Láttál már mesterséges hegyet emeltetni? Egy új piramist építeni?
Az ember nem tudja utánozni a természetet, nem tudja utánozni az Istenek építészetét, még modern eszközeivel sem.
És ha az ember nem tud hegyeket emelni, melyeken elhelyezkedhet, ha fenyegeti a víz árja, akkor neki kell elmennie a hegyhez.
A föld ismerete a lényeg. Az ismert, és az ismeretlen, a szülőföldeden kívülre eső területek ismerete a kulcs.
A föld adja majd a túlélés lehetőségét, csak időben igénybe kell venned, ismerned kell az odavezető utat, le kell tudnod küzdeni, rendelkezned kell az új berendezkedéshez szükséges felszereléssel, melyet már régóta nem használtál…
Ne becsüld alá a jövőt, az eljövendő változás mindent legyűrő, és maga alá rendelő hatalmát.
Lelkedben korlátlan a hely a terveknek, a felkészülés elméleti megkezdése nem kerül pénzedbe, és a téged hátráltató emberek lehúzó, téged botor embernek beállító véleményét, gúnyolódását dobd oda a semmi süket fülének, hol buta kórusuk magára marad, és visszhangjuk elhal…
Gaia öregebb, és bölcsebb, mint hinnéd.
Több olyan világkorszak lezárását átélte már, aminek te most elébe nézel…
Már régóta készülődik léte egyik legnagyobb, súlyos változásokkal járó korszakára, melyet ráadásul nehezít a végső aktus milyensége.
A mostani világkorszakot nem a vízelem fogja lezárni.
A vízelem ezen korszak végső lezárására most nem alkalmas.
Talán ismered azt a régi trükköt, melyet régen a tomboló erdőtűz megfékezésére használtak.
A módszer neve tüzet, tűzzel…
Az emberiség keblében égő tűz, melyet gyűlölet, anyagi haszonszerzés, a hitszegő és csalárd politika egyes népeket más népek fölé történő emelésére való felhasználásának vágya táplál, vízzel már nem oltható. Nem semlegesíthető.
A probléma az emberek kettőssége, testi, és lelki létének volta.
Testüket lehet semlegesíteni, de lelküket, a harag és a más káros indulatokkal megmérgezett lelkük kisugárzását csak tűzzel lehet.
Ezért a földre az ég költözik majd, három napig tart majd ez az állapot, mely fel fogja készíteni az emberek lelkét az utolsó ítéletre.
Az emberiség maga fogja lehívni a tüzet az égből…
Meg kell tanulnunk kordában tartani haragunkat, megfékezni a gyűlöletet, lemondani évszázados, vagy évezredes előítéleteinkről, a magunk, és tudományunk felsőbbrendűségébe vetett hitünkről.
A végidők nem az utolsó állomás, amikor mindennek vége.
Hanem egy új korszak kezdete, annak első állomása, a szükséges számadás ideje.
A régi világkorszak lezárása, a fájdalmak, a szenvedés befejezése és hátrahagyása,
Szembesülés bűneinkkel és hibáinkkal, a beismerés, és a felismerés nagy lehetősége.
Nem a létünknek lesz ez végső befejezése, hanem egy immár dicstelen, és szenvedésekkel teli korszaknak, mely egyáltalán nem öregbítette az emberiség krónikáját.
Gaia krónikája pedig minden egyes rezdülésünket feljegyzi és elraktározza.
A földön élni, mely a három térkiteljesedés egy rendkívül fontos karmatikus csomópontja, nem bűn, hanem ajándék.
Lehetőség a javításra, a fejlődésre, a továbblépésre, önmagunk megváltására.
Mostani világkorszakunk egy krízis, egy vajúdás, egy emberi felfogáshalmaz vége, mely megszüli az új korszak lehetőségét.
Sötét idők ezek. Képességeink mélyen eltemetve léteznek csak bennünk, és jól van ez így.
Ha felszínre kerülhetnének, csak életünket nehezítenék meg…
A lelki evolúció csikorogva torpanna meg útján, ha az emberben megbúvó teremtő erők megnyilvánulnának, és rossz ideológiákkal megfertőzve, becsapva, önös érdekek által irányítva lecsapnának a többi emberre.
Isten rábízta ezen erők kezelését a kisszámú bölcsre. És jól van ez így.
Ha elfogadjuk ezt, a mi életünk is könnyebbé válik.
Az emberiség kollektív szinten még nem érett a teremtő erők birtokbavételére.
Ám el fog jönni az idő, barátaim, amikor mind szabadok leszünk, Gaia pedig pályája csúcsára ér a kozmikus evolúcióban, és az emberek lelkével kommunikálva, velük egy rezonanciaszinten, Gaiával együtt veszünk majd részt a teremtésben.
Együtt érjük majd el a négy térkiteljesedésben való létezést, ahol magunk mögött hagyjuk a könnyeket, és a szenvedést, mit megzabolázatlan indulatainkkal okoztunk magunknak.
Mostani világkorszakunk megakadt a fejlődés útján.
Ezen az úton nincs tovább.
Szeretetünk elsorvad, és blokkolva van, ami odáig fajult, hogy engedtünk haragunknak, és az egész földet vérbe borító háborúkkal áldoztunk a bennünk lakó indulatoknak.
Újat létrehozó tudományunk gyümölcsei nem hatnak globálisan, csak viszonylag szűk réteg élvezi őket, és még ezek közül is sokat a fegyverkezés céljára fordítunk.
Nem tudunk már olyat felmutatni, ami a mindenség megelégedésére szolgál, és a teremtő is támogatná.
Mi ítélkezünk saját magunk fölött…
Még hosszú az út a létezés minőségi váltása felé, még sok életet kell addig leélnünk, de az ember kitartó.
Miért ne tudnánk leélni ezen életeket békében, szeretetben, újat alkotva, gyűlölettől, és fegyverektől, mérgező ideológiáktól mentesen…?
Sikerülni fog, mert ez az emberiség útja.
A mélypontoktól eltekintve, és nagyon is figyelmünk fókuszába helyezve, abból tanulva, a béke, és a békés élet megteremtése az emberiség útja.
Ez is egy teremtés. Nem is akármilyen.

Következő világkorszakunk fontos vizsgája lesz majd az aranykor békés megélése, hogy kollektíven továbbléphessünk.


 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes