ÚJ TARTALMAK

Szulimán Eleonóra - Levél Dédinek



Levél Dédinek!


Fenn a magasban ritkán viszik az angyalok a híreket. Oly rég elutaztál abba a távoli, ismeretlen országba, hogy azt hihetnéd már a feledés homálya takar. Dédi, ne hidd ezt, Nagyi sokat mesél Rólad, szívében élsz, amíg szíve dobog. TE tanítottad, hogy csak a jó és a szép örök. Most elképzellek, amint kényelmesen pihensz egy mennybéli fotelban, színes, virágmintás köntösödben, hamvas hajadra ezüst kék színt fest a napsugár, szemeden olvasószemüveg és olvasod levelemet…
…Múlt nyár derekán, tikkasztó hőségben érkeztem erre a különös, furcsa világra, amit Te ideje korán elhagytál. A kórházban nagy sürgés-forgás vett körül. A hangokból érzékeltem ezt, mert látni, alig láttam, csak Édes puha, selymes virágszirom illatú melleit. Jó volt megérinteni és hallani azt az ütemes dobogást, amit már ismertem korábbi meleg otthonomból. Sejtettem, hogy valami különös dolog történhetett velem, mert minden másképp volt, mint odabenn. Érkezésemet vakító fény köszöntötte, ami nagyon szokatlannak tűnt bíborszínű, félhomályos kis odúm után. Halványan érzékeltem alakokat közel és távol, de kezdetben mindent fejjel lefelé. Édessel négy napig éltünk háborítatlanul, kettesben egy külön szobában. Nagyi és Apukám naponta hozták Édesnek az ízletes házi ételeket, hogy ez által én is finom táplálékhoz jussak. Először csak ízlelgettem azt a finom, meleg nedűt, ami Édes melleiből csordogált, majd rájöttem a fortélyra, hogyan lehet egyre többet kicsalogatni. Édessel minden együttlét mámorító és megnyugtató volt. Ennek dacára fogytam egy kicsit, de ez nem szokatlan dolog az ember életében pár napos korában.
Egy napon Édes és Apukám jól bebugyoláltak, kis sapkát is adtak rám, beleraktak egy mély kosárba és elindultak velem. Kiléptünk a kórház ajtaján, rekkenő hőség, ricsaj, zaj, zúgás, moraj várt odakinn. Egyáltalán nem tetszett nekem. Legszívesebben visszabújtam volna régi nyugalmas kislakomba, de később rá kellett jönnöm, hogy ezt már sosem tehetem meg. Beültünk hármasban egy berregő valamibe, ami elindult velünk. A monoton berregéstől hamar elaludtam. Amikor felébredtem már új helyen voltunk, valószínű leendő otthonomban. Édes körbevitt a lakásban, ahol már semmi zajt nem hallottam, csak valami lágy, andalító dallam keringett a levegőben. Bentről is hallottam ilyet sokszor, nem volt ismeretlen. Örömömet hosszan tartó bömböléssel jeleztem. Így tudattam drága szüleimmel, hogy ez a hely nagyon tetszik nekem. Édes átöltöztetett, puszilgatott, simogatott a fejem búbjától a lábam ujjáig, majd belefektetett egy finom illatú ágyacskába. Azután egyre halkuló dallamok lopakodtak a fülembe és újra elszenderedtem.
Édesnek nagyon finom teje volt, ahogy teltek a napok, egyre mohóbban ettem. Később kiderült, hogy én egy nagy-nagy zaba-gép vagyok. Annyit ettem, mint egy kis víziló. Legtöbbször hasra fektettek, mert azt hitték, hogy nekem úgy jó. Jó volt, nem tagadom, de néha rekedtes hangon nyöszörögtem, mintha fájna valamim. Valahogy így, hogy „ajjaj…jaj…ajjaj…jaj…ajjaj.” Jól rájuk ijeszthettem, mert azt hihették, a hasam fáj. Lehet, hogy fájt kicsit, már nem emlékszem, de ilyenkor kiharcoltam, hogy ölbe vegyenek. Nagyon jólesett, amikor felvettek, simogattak és megszeretgettek. Ez így ment majdnem három hónapig. Édesnek sok-sok álmatlan éjszakát szereztem. Többször is megnézett éjjel, amikor nyöszörögtem, minden neszre odajött hozzám. Amikor nagyon rázendítettem megszoptatott, sétált velem, dúdolt nekem, a karjaiban mámorító perceket töltöttem. Már majdnem három hónapos voltam, amikor Édes és a doktor néni végre rájöttek, hogy hatalmas étvágyamnak már nem elég Édes finom nedűje. Havonta jártunk a doktor nénihez, aki mindig alaposan megvizsgálgatott. A mellemre meg a hátamra hideg korongot rakott, megnyomkodta a hasamat, belenézett a számba, végül két karomat is megsimogatta. Egy ilyen alkalom után már cumisüvegből is kaptam tejecskét. Ez nem volt olyan finom, mint Édesé, de engem nem zavart, mert csillapította óriási étvágyamat.
Ezután úgy nőttem, mint a gomba. Már nem kellett olyan sűrűn felkelni hozzám. Este nyolc után elaludtam, csak hajnalban ébredtem fel először, utána reggelig még párszor, de most már nem így van…
…már csak hajnalban ébredek fel először, utána reggelig még párszor…
Mondanád erre, hogy ugyanúgy, mint korábban. Jó, jó a helyzet nem sokat változott, de Édes nagyon türelmes és olyan csodálatos, amikor a közelében vagyok és hallom szíve dobogását. Ne hidd azt, hogy én egy kis önző teremtés vagyok, s kihasználom az anyai jóságát, bár némi igazad lehet, ha így gondolod.
Dédi, képzeld, már járni is tudok, nem egészen úgy, mint a nagyok, de napról napra egyre jobban gyalogolok. Remélem, mire a hópelyhek szállingózni kezdenek és belepik a házakat már én is szaladok.
Dédi, vigyázz Magadra ott fenn a magasban, mert itt lenn, a Te lelked örökre bennünk van:
                                                                                                                                                                                                                                                                                                                   Dédunokád

                                                                                                                                             

Dr. Bige Szabolcs Csaba - Mit keresel itt?



A négy polgárit* elvégezve Vera beállt a pult mögé nagybátya, Tibor üzletében. A rövidáru részleg lett az övé, s Tibor maradt a méterárunál. Az nem adta volna át senkinek semmi pénzért sem.
„A méterárunál lehet legkönnyebben elveszíteni a vevő bizalmát” – mondogatta gyakran –, „milliméterre pontosnak kell lenni, és pontosnak! Nem mehet félre a vágás, mert akkor mérheted újra. Tudomány, sőt művészet a jó kereskedő munkája.”
Itt dolgozott több-kevesebb lelkesedéssel Vera, amíg közbe nem jött a mindent megváltoztató szerelem.
Ez pedig a következőképpen esett.
Egyik álmos délután szeleburdi mozdulattal leverte a cérnás dobozt, s a sok spulni szertegurult a padlón. Bosszankodva szedegette össze, s alig figyelt fel arra, hogy valaki a segítségére sietett. Csak amikor visszatette az asztalra a doboz, nézett fel, s szeme belecsodálkozott egy tengermély kék szempárba.
– Köszönöm! – rebegte.
– Nincs mit! – válaszolta a kékszemű, s azzal ki is fordult az üzletből.
Vera napokig a szőke, kék szemű fiúról álmodott, s várta, leste a feltűnését, de nem jelentkezett, s egy idő múlva kihunyt a lánk, még mielőtt felloboghatott volna. a megyei székhelyen rendezendő nagyvásárra való készülődés aztán végképp kisepert minden más gondolatot, vágyat. Sátor helyet bérelt Tibor, és olcsó, könnyű, tarka kelmékkel kívánta elkáprázatni a vásár közönségét. A sátor sarkában Vera is kapott egy polcot a szalagok, kendők, s csecsebecsék részére. A háromnapos vásár a vége felé közeledett, mikor „végre megtaláltam” kiáltással a sátorhoz perdült egy fiatalember.
– Óhajt valamit? – fordult oda Vera.
– Nem ismer meg, kislány?
– Nem! És most mondja, mivel szolgálhatok?
– Nézzen már rám! Együtt szedtük össze a cérna spulnikat!
Vera hirtelen mindenre emlékezett – a tengermély szemekre, a szőke fürtökre, a kisfiús mosolyra és az álmokra. Haja tövéig belepirult.
– Mit … mit keres itt? – dadogta.
– Hogy én? Én itt lakoma városban, itt is dolgozom – magyarázkodott a fiatalember.
– Hogy én milyen udvariatlan vagyok! – kiáltott fel hirtelen – Csak dumálok itt és még be sem mutatkoztam! Szathmári Kovács Antal nagyreményű ügyvédbojtár, szolgálatára! – csapta össze a bokáját.
– Barta Veronika, rövidáru kereskedősegéd! – pukedlizett mosolyogva.
Mindketten jót kacagtak a furcsa bemutatkozáson, s ezzel meg is indult a viccelődés, csevegés. Miközben Vera kiszolgálta a vevőket Antal kissé félrehúzódva várta, hogy folytathassák a beszélgetést, egymás megismerését.
A vásár utolsó napja volt, s így későig nyitva tartottak minden percet kihasználva, a késői vevőkre vártak. Lámpagyújtás után is még tömeg hullámzott téren és a sátrak között. A sátrat nem akarták addig bezárni, ameddig bár egy vásárlóra is remény lehet. Hogy végül is véget ért a nap, a fiatalember maradt segíteni, lezárni ponyvával a sátrat.
Reggel korán álltak neki összepakolni, de bármilyen korán is kezdtek, Antal már ott volt – várt rájuk a lezárt sátor előtt.                                                                                                                                              
– Te meg mit keresel itt? – tegezte le meglepetésében Vera.
– Segíteni jöttem!
– Azt fiam, szívesen vesszük! – szólalt meg Tibor.
  Miután felraktak mindent a társzekérre, ami majd hazaviszi a felszerelést, s az árut, Tibor megköszönte a fiatalember segítségét.
– Kedvelem a szorgalmas, segítőkész fiatalokat. Mivel foglalkozol, mikor nem a vásárban tekeregsz?
– Jogakadémiát végeztem, s most gyakornok vagyok.
– Derék dolog, hogy a jurátus úr nem átallja megragadni a munkát.
– Így tanultam édesapámtól!
– Kit tisztelhetünk a kedves papában? – kellemkedett Tibor.
– A városi árvaszék elnöke.
– Tiszteltetem. Barta Tibor vagyok, méter és rövidáru kereskedő, Veronika nagybátyja.
Így kezdődött és úgy folytatódott, hogy Anti gyakori vevő lett a Tibor boltjában. Tibornak nem is volt kifogása ellen, ha a vásárlásnak álcázott találkozás, nem ment az üzlet rovására. Annyit azért megjegyzett, hogy illene a Vera szüleit meglátogatni.
– Tegyétek hivatalossá, nyilvánossá a találkozásaitokat, Sándor bátyám áldásával. A mi családunkban nem szokás diófa alatt kötni házasságot, nem szokás bagóhiten élni!
A fiatalok megszívlelték a jó tanácsot, és ettől kezdve minden ment a megszokott mederben. Antal, hogy letöltötte a gyakorlati éveit, a járásbírósághoz kapott fogalmazói kinevezést, miután levizsgázott annak rendje s módja szerint román nyelvből és fel is esküdött a királyra. Elvégre a bíróságon csak megbízható ember dolgozhat! Szép fizetés és karrier várt rá.
Erre már meg lehetett nősülni!
Vera az esküvő után kilépett az üzletből. Férje nem engedte tovább dolgozni.
– Egy bírósági fogalmazó el tudja tartani a feleségét. Családom szégyene lenne, ha nem így lenne!
Megvettek – a szülök segítségével – egy tágas lakást a Rimanóczy utcában. Antal sokat dolgozott, külön feladatokat vállalt, hogy hivatali előrejutását biztosítsa.
Lugosra helyezték a harmincas évek végén Antalt a Városi Bírósághoz. Levizsgázott annak rendje s módja szerint román nyelvből, és fel is esküdött a királyra. Elvégre a bíróságon nem dolgozhatott akárki megbízhatatlan ember! Jó állásnak látszott, jól is fizették, ő pedig jól dolgozott. Úgy számította, hogy Rimanóczy utcai lakást eladja, és itt vesz egy családi házat, s akkor lehozza ifjú feleségét is. Nem rég tartották a lakodalmukat szerény körülmények között – szüleik nem dúskáltak az anyagiakban. Alighogy megnősült, megkapta az állást, aminek feltétele volt a rendezett családi állapot. Felesége, Vera egyelőre még ott maradt Váradon. A házvásárlás ügye mind húzódott, míg végül a két várost elválasztotta a negyvenben kialakított határ. Negyvenben a második bécsi döntés visszaadta Észak Erdélyt. Így adódott, hogy Endre román hivatalnok maradt, Vera pedig áldott állapotban Váradon rekedt.
Megoldhatatlannak tűnő helyzet.
Egyik nap Antal azt írta, küld hozzá valakit, egy ügyvéd kollégáját, és kéri Verát, mindenben kövesse barátja tanácsát. Hagyjon ott csapot, papot, kalapot s jöjjön. A lakást majd eladják a váradi rokonok.
Megérkezett a barát, aki csak franciául tudott. Szerencsére Vera nem jött zavarba, ha nem is anyanyelvi szinten, de elég jól megtanulta a nyelvet iskolás korában. Akkoriban divatban volt leányoknak is nyelveket tanulni, különösen franciát. Az olyan előkelőnek hatott a „társaságban”.
– Maga lesz a titkárnőm! Kinevezem! – mondta a francia.
– Igenis! – felelte jól nevelten Vera.
– Reggel indulunk a határra ellenőrizni, betartják-e a konvenciót?
Mivel a határ mindkét oldalán tevékenykedtek, nem tűnt fel senkinek, hogy Vera a túloldalon lemaradt egy megbízható falusi családnál. A francia nemzetközi ellenőr pedig megelégedve a „napidíjjal”, visszament a bizottsághoz jelenteni, hogy minden rendben van a határon.


*A polgári iskolának az a feladata, hogy a tanulót vallásos, erkölcsös és nemzeti szellemben gyakorlati irányú általános műveltséghez juttassa és ezzel közvetlenül a gyakorlati életre vagy pedig a középfokú szakiskolákra előkészítse, elvégzése után az alacsonyabb tisztviselői pályák betöltésére nyílt lehetőség.


Rozsnyói Ferenc versei - Optikai csalódás; Újrakezdés másképp; Grafitszürke nappalok



Optikai csalódás

Fotonok, kvantumok, alvadt szférák,
égbe nyúló mozdulat, mit szétrág
jéghideg távoli űr, messzeség.
Megfagyott, csipkézett tündérmesék.
Ilyennek látlak vak szemmel téged,
szemembe redukált sötétséget.

Celluloid filmen előhívlak,
hogy ne látszódj olyan negatívnak.
Ugorj át mohó dioptriákon,
raboljon el boldogtalanságom,
s ha szimmetriádon átzuhanok,
lencsémből kiszóródnak a dalok.

Kukucskálnék, vajon ki enged be
lüktetőn, pulzálón közeledbe?
Prizmám vagy, mutass új nézőpontot,
hol színemet darabokra bontod.
Fehér fényemmel rajtad megtörök,
szivárványod leszek, ha mennydörög.


Újrakezdés másképp

Közönyben jóllakott önáltatások,
széjjeltört szárnyukkal ciripelnek.
Laborban nevelt, felruházott bábok
gyűlnek, mint ezernyi halálfelleg.

Becsület fémkontyát megbontja a szél,
világ harsog rozsdás szegecsekben.
Az értelem pörölye már holt acél,
bombatölcsérben fekszik repedten.

Pláza nyílt. Sorban áll az önimádat.
Csontig csupaszított lelkek tánca
kilopódzik, s hirtelen beleszárad
romlatlan, hófehér koponyákba.

Fejtetőn az égbolt szilánkja pereg.
Odafenn dolgoznak most, vigyázat!
Mindenségbe marnak reszkető kezek,
hétmilliárd arc itt lenn a vázlat.


Grafitszürke nappalok

Zavarosban halászik a harag.
Vizében szétszéled megszentelt fenség,
pikkelyöltönyös, teremtett reménység,
elcsendesített viharok alatt.

Pengeszájjal rettegő kevélység
hálójában törvény vergődik. Véged.
Sugárúton menetel árva néped,
s fellobogóz a hatalomféltés.

Templománál sandító álszentség
kettéharap, s ott helyben fel is zabál.
Kínod csupán cicomás kereszthalál.
Külcsínt rohasztanak bukott eszmék.

Utcán fekszel, távol húsosfazék.
Ellenséged önkényében melegszik.
Angyal jön,(a hírekből kiszerkesztik),
vajon megölel valakit ma még?


Szőke Zsuzsanna verse - Szeretet-mágus



Hideg magány szorítja a lelket,
kandalló melegéről álmodó,
elhanyagolt test hiánytól reszket...
És a válasz csak magyarázkodó...

Egy szerető szóval a csontig hatoló
hideg is csillapítható, mint lét-gyógyszer.
Egy kis törődést adj ingyen, ne szónoklón,
értsd, a szeretet létforma, és nem módszer...

Nézz magadba, és ne csak a sorokat ródd,
lélektükröd karácsonykor jobban vetít,
engedj el és lelked hangja átváltoztat...

A szeretet mágusa vagy, higgy, remélj s élj...
Az utad fentről ábrázolódik, kövesd,
nyitott szemmel, nyitott szívvel és ne ítélj...


Pál Gabriella versei - a szív cserél; fáradt este



a szív cserél

őrződ lettem.
hangod rekedtségén
üt át bizonyossága.
őrződ vagyok:
leplezetlen ígéret,
néhány órányi fülledt,
lecsupaszító végzet.
a gyomrom préselte szó
megremeg (elmehetnél),
illatom a szobában
miértek és a vágyad
között őgyeleg.

gombjaim tépve
mutatom utad.
szemérmünk átkúszik 
az ajtó megfáradt
küszöbe alatt.
szaggató hiányt
borsódznak a pihék,
csapong a mozdulat,
ujjbegyeinknek
szolgál lihegve
a milliméterenként
eszét vesztő akarat.
szorítasz már,
s a kérdések
elvonulnak,
végük görbe jelén
súlyuk vesztett mélán
épp csak himbálóznak.
a szív a sok kis érrel,
ritmust cserél idővel
és alakot a térrel…
semmit már, csak duzzadó 
istenséged áhítom,
cseppfolyósak a tüzek,
bálvány kell, nem irgalom,
sikongat a sóhaj,
s a hajamba kapaszkodsz,
míg elhagy a pillanat,
ami kiírt belőlem.
szétmállasztott testem
a lélek zabolázza,
hogy foglyomból
te legyél megint uram.

uram leszel újra,
nem kellesz többé
hajnalokba bújva, 
míg izzó emlék-tested
teliholdját álmodom- 
szuverén szívem helyén
esdő fallikus sóhaj:
az egyetlen igaz,
e világba tévedt
ősrégi hatalom.


fáradt este

kinőtt kabát
az este rajtam,
csálé gombjain
foltos lámpafény.
szakadt zsebében
gyűrt fecnik híján:
hajnali remény.

bágyadt csendjén
korhad az este,
mint fásult kéreg
szívem peremén,
árnyékán nyúlik
az engesztelés:
csordogál belém.

megtörik mégis
a fotel karfán
nyugvó kezeim
között… bőrödnek
kihűlt nyomán,
mint part kövein

a fáradt hullám.


Nagy Imre verse - Monda



Amúgy igaz,
de kitépték
gyökereiket
mind a fák,
és elrohantak,
és nem maradt
itt semmi már,
se virág, se bokor,
se madár,
semmi más,
ami szép, igaz,
és szerethető volna tán;
mondd csak, hát
miért, maradjak itt? –
kérdezte a Nap,
és elment;
így lett
az Éj,
sötét, mély,
végtelen;
és csak úszott,
úszott az a sok emlék
a parttalan éjszakában;
kavargott, forgott, akár a szél,
száz, és ezer és ezer hosszú év;
– és már majdnem
mind elveszett,
míglen, egyszer csak
eljött a Hajnal;
s egy helyütt,
egy csöppke folton
hirtelen
megrepedt a föld;
és kúszni kezdett,
valami kis fehér,
valami vékonyka inda féle,
és egyre több
kis fonál
mindenütt a föld színén;
és aztán jött
az a Fény, hét színben,
ismeretlen, új remény;
akkor, ott, –
mondják,

végre ránk talált.


Mészáros Ildikó versei - Sóhaj; Hiába



Sóhaj

Köpenyem alatt virraszt a Hold
Elbújva játszik a pillanat
Mosolyogva
sóhajt egyet
és álomba
ringat a
mozdulat

Tarka réten és sötét éjben
Szemem lecsukom és álmodok
Szenvedélyes
reménnyel is
csak egy fáradt,
faragott
báb vagyok

Pók szőtte hálóban sikolyom
Testem is mezítelen – fázok
Sötét fényben
gúzsba kötve
szabaduló
lélekkel
kiáltok

Sáros léptékű könnyeimet
már csak a száraz kóró issza
Élet magja
hulló porból
friss hajtással
tavasszal
jő vissza


Hiába

őrült iramban darál az őszi szél
mérges kézfogását csitítja a fény
tarisznyájában vajon mit rejteget?
vándorló gondolat ijedten lüktet

félelempillanat az esti csöndben
szelíd ébredéssel eltűnt a ködben
akaratomat álommá suttogom
forr a vérem – hiába imádkozom

ősz szele már az elmúlásról suttog
a szíve mégis nyármeleget hordoz
hulló falevél rozsdásodó tánca

örömkeringőt lejt az éjszakába


Dinók Zoltán - Az író és a könyvtáros



Az öreg író a könyvtár előtt sétálgatott. Régi könyvtár volt, amikor itt dolgozott, azóta többször felújították. Csak nézte az ablakokat, tetőket teljesen le volt a technika – építészet csodálatos haladásának az eredményével nyűgözve. De valahogy az akkori mégis nyugisabb volt. Ez nem az ő ízlése. Éppen az egyik fiatal lány – raktáros jött lefelé. A könyvtáros úgy harminc év körül lehetett, szép arcú volt ugyan, de szemüveges. Habár attól még semmi gond nincs még önmagában vele. Észrevette az öreget. Látta rögtön hogy értelmiségi ember, a tudatalattijában érezte hogy író lehet csak.
– Miért nem megy be a könyvtárba? – kérdezte a fiatal nő
– Nem akartam, csak a postán igyekszem s úgy gondoltam ide is benézek – mármint úgy értem kintről.
A nő nem értette.
– Nem akarok semmit olvasni!
– Ja vagy úgy! – vette tudomásul a nő
– Én régebben itt dolgoztam!
A nő meghökkent.
–Tényleg?
– Igen, de nagyon régen. Közben szerkesztő is voltam, de ma már nyugdíjas vagyok.
– Maga nem író?
– De, az vagyok.
– S miket ír? – kérdezte kíváncsian a könyvtáros
Az író először elmosolyodott, de rögtön válaszolt:
– Jó novellista voltam valaha!
– Valaha?
– Ma már nem nagyon írok! Még mesét sem
– Akkor nyugdíjasként hogy telnek a napjai?
Az író várt egy pillanatig aztán nagyot sóhajtott.
– A kiscicám a mindenem! Rejtvényt fejtek meg ilyesmi! Eléggé monoton életet élek.
– Nincs senkije?
– Hiszen most mondtam hogy a kiscicám a mindenem!
A könyvtáros fura képet vágott, szemeit dörzsölte, látta hogy egy kissé kótyagos íróval van dolga.
– És maga mióta dolgozik itt? – kérdezte az író
– Lassan öt éve.
– Én tizenhármat dolgoztam.
– Szép.
– És jól érzi magát itt?
– Hát.. néha a fő könyvtáros tud elviselhetetlen lenni, de amúgy semmi gond nincs itt.
– Elég régóta állok itt s nem látok valami nagy forgalmat.
A könyvtáros nem akart abba a közhely szerű beszéd dologba belevágni, hogy kevesen olvasnak manapság.
– No mindegy! Én már öreg vagyok, régóta nem olvasok szépirodalmat.
– Miért?
– Mert fiatalon nekem elég volt falni a könyveket.
A nő síri csendben némaságba fulladt. Az író kíváncsi volt, mi az érdeklődési területe, milyen írókat szeret?
– Megkérdezhetem kik a kedvenc írói?
– Hát.. Szeretem Móriczot, Nagy Lajost, Fúst Milánt..
– A világirodalomból?
– Balzac, Tolsztoj, Rilke
– Aha. Hát ezek nagy írók voltak…
– És magának?
– Én fiatal koromban Gorkijért rajongtam. Meg a német filozófusokért is, szerettem Thomas Mannt, Benn-t, Karl Krausz-t. De sorolni tudnám.
A könyvtárosnő valamin rágódni kezdett láthatólag.
– Valami baj van?
– Karl Kraust nem ismerem!
– Hogy-hogy? Nem tanították az egyetemen?
– Az az igazság hogy nem fejeztem be az egyetemet.
Az író fura arcot vágott, olyat – mint aki valamit nem ért. Bár ha ez a nő ha befejezte volna az egyetemet, ha nem, azon se lepődött volna meg, hogy ilyen nevet, ilyen írót nem is tanítanak mint Karl Kraus. Vagy ha tanítanak is ez az öreg író biztos tudott olyan német vagy orosz írót, akit manapság már nem tanítanak az egyetemen. Akárcsak a magyar irodalomból.
– Tudja az én koromban minden más volt. Műveltebb nemzedék volt. A maiakat se ócsárolom de hogy nem ismeri Karl Kraust – ez tudja számomra furcsa.
A nő nem tudott mit mondani zavarában.
– Na mindegy, ne sértődj meg!
– Szó sincs róla!

Majd elköszöntek. Az író meg legszívesebben betért volna a könyvtárba, de nem volt nála könyvtári jegy. Ment a postára s akaratlanul is elgondolkodott a lányon, meg hogy mennyivel más világ van már…


Bátai Tibor verse - Gátszakadás [képek a merevlemezen]



Itt, és most. Pontosan ebben a percben, ezen a helyen, amikor és ahol
paradox módon érvényét veszti az összes létező vagy elképzelhető
koordinátarendszer. Meglepődni sincs idő a pszichéjét szemvillanás
alatt csordulásig be- és kitöltő bizonyosságtudaton: tökéletes
egyensúlyi állapotából pillanatnyilag nincs, ami kibillenthetné.

Semmi eufória – állapítja meg kissé csalódottan –, nem belépett
az áramlásba, hanem éppenséggel annyira kikapcsolódott belőle,
mintha önmaga kukkolója lenne. Közönye nem is lehetne teljesebb
mindennel szemben, ami magasság és mélység. Látómezője legfeljebb ha
néhányszor tíz centiméteres sávra szűkül, miközben földbe gyökerezve
vizsgálja a fürdőszoba csempéit elválasztó fugák repedéseit,
majd hirtelen váltással a szellőzőablakon beszűrődő fénypászmában
táncoló porszemeket fixírozza. Újabb snitt: a tükör alatti polcon
sorakozó tégelyek és üvegcsék dizájnját próbálja memorizálni.

Látszólag céltalanul, egyenként rögzíti a képeket, olyan precízen,
akárha máris az előhívható minőség izgatná. Ekkor mégis csak
meglepődik a felismeréstől, hogy a mostani elrévedésnek voltak
előzményei. Az iskolatábla fogantyúja villan be legelsőnek.

Akkor vette igencsak behatóan szemügyre, amikor másodikosként
először és utoljára büntették „bezárással”. A tanítás után jó
félórányit kellett arccal a tábla felé fordulva, vigyázzban állnia;
a fogantyú tanulmányozásával nyilván a kínos helyzetről akarta
elterelni a figyelmét. Ez az emlék nyomban át is szakítja a gátat.

Úgy elárasztják a kényelmetlennél kényelmetlenebb szituációkhoz
tudat alatt társított képek, eszébe sem jut kitérni előlük. Ám a
kukkoló pozícióját végig meg tudja őrizni. Pontosabban csaknem
végig — egészen addig, amíg fel nem ötlik a kérdés, hogy ez alkalommal
milyen kellemetlenség válthatta ki a hárítás önkéntelen reflexét.

Meg sem próbál válaszokat keresni rá, annál is kevésbé, mert ekkorra
már oda az egyensúlyi állapot. Ismét az áramlásban gázol, noha
egyelőre csak bokáig. Azért a tapasztaltakról haladéktalanul
részletekbe menő leltárt készít. Talán a kilépésnek ugyanúgy megvan
a technikája, mint az áramláshoz való csatlakozásnak. Tétovázás
nélkül dönt, folytatni fogja a kísérletet. A képek már merevlemezén.


Jaczina Marianna versei - Eldobtam egy gyufát; szobor



Eldobtam egy gyufát

Eldobtam egy gyufát
amott – ajaj,
vörösödik arcomon a világ
róka-indulatba csapott
átlépni a határt, tudom
bicskanyitogató gyilok
melyen túl véget ér az én
hajmeresztő a titok
angyaltrombitán dudál
egy sakál veszettül
no lám, a medvetalp meg jócskán
a tűréshatár felett ül
mennyi bogáncs-teória
csorba érv lépten-nyomon
abszurd hipotézisek húsa
pattanva törik az árnyékomon

s ha csőre tölt
a kételkedés aktusa
többszintű
információszerzés helyett:
avarszint, törpe láng
meg vak tusa –
nyoma sincs
a nemes lélekrésznek
áfonya-illatú ötlethegynek
egyetemes a fátum -
gyilkos galócák a tölgyek alatt
helyet követelnek –
folyik a kutya-vér
embermancs ide  most nem hull
ziháló agyakban az értelem zápul.


szobor

a kő. a márvány. a mozdulatlanság.
a változás lehetősége bennmarad.
amint a megformálatlan lélek
kiált ki némán a szoborból.
mert csak merengsz a rád mért sors
beteljesedésén
a csontvelődbe préselődtek ékek  –
mint recehártyák tükrében
ragadt életrándulás
még a gyilkos pillantást
sem érted.
s ha rozsdamarta ereidbe vések

hogy remete-létedből
felragyogj végre
csak rugékony ujjaim izzadnak vért.
és mert nem hagyom
még kilencedszer is
beethoven szimfóniáját
testedben görcsbe rándítom.
sokféle az endorfin-csomag
csak egy percre! –
hozzád nem vezet út.
ciprusokkal körülvett szádból
csak a hold fénye bugyog.




Haász Irén - Műfene



– Rég láttalak, pajtás, de jó, hogy összetalálkoztunk. Mi van veled, megvan még az a szép kis nyaralód a Dunakanyarban?
– Jaj, ne is mondd, most abban lakom.
–  Micsoda? De hát miért?
– Tönkrement ember vagyok én, egy balfék, egy lúzer. Már nincs lakásom.
– Ne viccelj velem! Ugye mese az egész? Biztos vígan furikázol a legújabb autódban, és éled világod. Mindig imádtad  a kocsikat, tiéd volt a legújabb márka, a legspécibb modell… Ej, ej, be akarsz csapni engem, nem olyan ember vagy te, aki balfék meg lúzer…
– Hát, sajnos úgy látszik, mégis. Autó… Az is csak volt… Volt, nincs.
– Nem hiszem el, hogy ennyi baj ért. De legalább volt biztosításod?
– Ugyan, dehogy. Egyikre sem. Mondom, kész vagyok, padlót fogtam.
– Ó, te szegény… De hát mi az oka? A válság…?
– Nem. Az internetes társkeresés.
– Hogyhogy? Nem értem. Magyarázd el, kérlek.
– Hát figyelj ide. Tudod, hogy a nejem tíz éve meghalt. Sokáig tengődtem elárvulva, beletemetkeztem a munkába, szórakozásokba, még  a számítógépet is megtanultam kezelni, hogy lefoglaljam magam. Ment is ez egy darabig, de egyszer egyik kolléga meghívott vacsorára. Elnéztem a tiszta lakást, finom kaját, csinos, gömbölyded feleséget, és hirtelen megcsömörlöttem az egyedülléttől.
– Csak nem újra nősültél?
– Ne siess annyira… Este bekapcsoltam a gépet, és mintha az ördög kitalálta volna a gondolatomat, egy internetes társkereső reklámja ugrott fel. Egy percig sem gondolkodtam, beléptem, és azóta új feleséget keresek.
– Ettől még nem kellett volna elveszíteni kocsit, nyaralót…
– Na, várj csak. Szóval, elkezdtem ismerkedni, levelezni. Hol fekete, hol barna, ez molett, az sovány… mindenféle–forma nővel megismerkedtem, akik szorgalmasan küldözgették az üzeneteiket…. Hű, te, hogy én miket tapasztaltam, szavamra többet tanultam, mint suhanc koromban! Öregem, volt, aki szexuális szolgáltatásokat ajánlott, és volt, aki az első levél után már bőrönddel jött volna  Miskolcról, hogy hozzám költözzön!
– Ajjaj, képzelem… Arattál a nők között, te, te Don Juan…!
– Nem, nem. Én feleséget kerestem, nem kalandot. Na, akadt is egy-kettő, akivel hosszasan leveleztem. De aztán találkoztunk személyesen, és kiderült, hogy a napszemüveges vak, a molett iszonyú kövér, a szelíd teremtés egy igazi zupás őrmester… Te is tudod, mit magyarázzam, elszállt felettünk az idő, már nem mi vagyunk a nagylegények… amikor a tizedik nővel találkoztam, akinél valami turpisság derült ki, már halálosan untam az egészet, és majdnem abbahagytam a keresést. És akkor megismertem Rózsikát.
– Na, sejtem. Ő forgatott ki mindenedből?
– Dehogyis, ő egy áldott jó asszony. A lakás rövidzárlat következtében égett le, amit a betörők okoztak, mikor kirabolták a lakásomat, és elkötötték a kertből a kocsit… Amivel aztán falnak ütköztek, és totálkárosra törtek.
– Szent Kleofás! De hogy jön ide a társkeresés?
– Hát éppen ez az. Levelezni kezdtem Rózsikával. A dolgok remekül alakultak köztünk, már személyesen is találkoztunk, nem volt semmi hazugság, szóval eljutottunk az intim együttlét kapujához. Rózsikával volt megbeszélve aznap randevúnk, amikor kiraboltak. Azért nem voltam otthon. Aznap lettünk volna először egymásé…
– Na ne! Ezt a pechet! És még az ajtódat is felfeszítették?
– Khmm. Nem egészen…
– Akkor hogy jutottak be?
– Hát igen… Nem vagyunk már gyerekek. Öregszünk, mit öregszünk, vénülünk, pajtás, ez az igazság.  Felejtünk  és kopunk, pótlékokra szorulunk, tudod, ahogy a költő mondja, szaporodik fogunkban az idegen anyag… Műdolgokra, segédeszközökre van szükségünk, pláne  a szexben, pláne az első alkalommal, amikor el akarunk kápráztatni valakit… Tudod, hogy van ez… Nahát, nekem is vannak ilyen pót mifenéim, szemüveg, műfogsor, pepi és egyebek, nem sorolom tovább…
– Igen, ezt ismerem…
– Hát gondold el! Késésben voltam a randiról, mert megállt az órám. Kapkodtam, hogy mindent összeszedjek, mert úgy volt, hogy Rózsikánál töltöm az éjszakát… Az első éjszaka együtt…! Szedegettem a művackaimat; na, még ez a mifene, na, még az a mifene… rohantam, mint az őrült…
– És…?
– Hát nem elfelejtettem bezárni az ajtót?


Feliratkozás: Bejegyzések ( Atom )
 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes