Bűnbánat
Megbántottalak? Te világba szőtt alak...
Így van? Könnyem csak hull a fűzfa alatt.
Könnyemből tócsa, belőle bűnbánat
hunyorogva néz rám, háttal a mának.
Mit műveltem? Egyre csak ezt fürkészem,
mint vízbe ejtett kő gyűrűje, részem
nekem is a sértés, mit elszenvedtél,
midőn eléd táncolt az a verses levél.
Betűim rossz lábbal keltek fel, s rogytak
eléd aznap, és nem is akkor fogytak,
amikor és ahogy ildomos lett volna...
Vagy padon merengve más mire gondolna?
Hisz' mi más oka lenne, hogy megtagadj,
léptemre féket, kapudra reteszt rakj?
Bokám már összeforrt, szökkenne Feléd,
most szívem tört el... Ledobtad, abból elég.
Megrendülten nézem bús tükörképem,
fejemen túl csüggedt felhő sír éppen...
Pedig én Nap mosolyát vágyom bőrömön,
és nem egy "Ég veled!" cetlit a bőröndön...
Nem vízbe dobott kő zaját akarom,
hanem a Tiédet... Fülem vakarom.
Ingem is levetem, tartom a hátam,
érintsd meg így vagy úgy, mindegy. Csak bátran!
Ha kell, suhints rá nagyot, elviselem...
Persze azt is, ha Naptól lesz melegem,
csak érezzem, hogy vagy még, s hogy én is vagyok,
képed a felleg mögött most is ott ragyog!
Mert az mégsem jó, ha csak a felhőt látom,
s előtte riadt arc óg-móg nagy hiányon,
szeméből a könnyek kánonban hullnak,
majd a tócsába egyenként belefúlnak...
Most már ó, de sajnálom, hogy képzelődtem,
s egy vers sóhajáig szavad megidéztem...
Ha szorult volna belém némi szemérem,
most nem rogyadozna ülve is a térdem...
És nem tudom, Benned düh vagy undor lakik...
Amennyi bizonyos: arany már nem vakít,
minthogy én sem látom Napod szép sugarát,
csak a kaput, s létünk tiszavirág hamvát.
De még így is... Inkább légyen földindulás!
Verseim rejtekében ne véssz el, láss!
Betűim döntsd romba, köztük engem keress,
csak egy kicsit kedvelj, nem kell, hogy szeress...
Így van? Könnyem csak hull a fűzfa alatt.
Könnyemből tócsa, belőle bűnbánat
hunyorogva néz rám, háttal a mának.
Mit műveltem? Egyre csak ezt fürkészem,
mint vízbe ejtett kő gyűrűje, részem
nekem is a sértés, mit elszenvedtél,
midőn eléd táncolt az a verses levél.
Betűim rossz lábbal keltek fel, s rogytak
eléd aznap, és nem is akkor fogytak,
amikor és ahogy ildomos lett volna...
Vagy padon merengve más mire gondolna?
Hisz' mi más oka lenne, hogy megtagadj,
léptemre féket, kapudra reteszt rakj?
Bokám már összeforrt, szökkenne Feléd,
most szívem tört el... Ledobtad, abból elég.
Megrendülten nézem bús tükörképem,
fejemen túl csüggedt felhő sír éppen...
Pedig én Nap mosolyát vágyom bőrömön,
és nem egy "Ég veled!" cetlit a bőröndön...
Nem vízbe dobott kő zaját akarom,
hanem a Tiédet... Fülem vakarom.
Ingem is levetem, tartom a hátam,
érintsd meg így vagy úgy, mindegy. Csak bátran!
Ha kell, suhints rá nagyot, elviselem...
Persze azt is, ha Naptól lesz melegem,
csak érezzem, hogy vagy még, s hogy én is vagyok,
képed a felleg mögött most is ott ragyog!
Mert az mégsem jó, ha csak a felhőt látom,
s előtte riadt arc óg-móg nagy hiányon,
szeméből a könnyek kánonban hullnak,
majd a tócsába egyenként belefúlnak...
Most már ó, de sajnálom, hogy képzelődtem,
s egy vers sóhajáig szavad megidéztem...
Ha szorult volna belém némi szemérem,
most nem rogyadozna ülve is a térdem...
És nem tudom, Benned düh vagy undor lakik...
Amennyi bizonyos: arany már nem vakít,
minthogy én sem látom Napod szép sugarát,
csak a kaput, s létünk tiszavirág hamvát.
De még így is... Inkább légyen földindulás!
Verseim rejtekében ne véssz el, láss!
Betűim döntsd romba, köztük engem keress,
csak egy kicsit kedvelj, nem kell, hogy szeress...
Nézőpont(OK)
Nekem
vessző, Neked pont.
Engem
épít, Téged bont.
Nekem
jelen, Neked múlt.
Engem
serkent, Téged sújt.
Nekem
egész, Neked rész.
Engem
ösztön, Téged ész.
Nekem
főút, Neked mellék.
Nekem
főszám, Neked kellék.
Nekem
ige, Neked jelző.
Nekem
virág, Neked mező.
Nekem
kenyér, Neked fűszer.
Nekem
kastély, Neked fészer.
Nekem
tenger, Neked tócsa.
Nekem
drága, Neked ócska.
Nekem
termés, Neked torzsa.
Nekem minden,
Neked morzsa.
Nekem
világ, Neked perem.
Bennem
igen, Benned a nem.
Nekem
vessző, Neked pont.
Vessző, vessző, pont és pont...
Megjegyzés küldése