ÚJ TARTALMAK

Tara Scott - Dallos tanár úr



A gimnázium sárgára festett falát, beragyogta a kora őszi napsugár. Az ablakok még többnyire nyitva voltak, halk zajok szűrődtek ki folyt a tanítás. A szemben lévő parkban egy osztály töltötte a lyukas óráját. Lányok egy csoportban halkan beszélgettek, volt, aki a könyvébe mélyedve a következő órára készült. Akadt, aki szendvicset majszolt. A fiúk egy csapata, két közeli padot foglalt el. Felültek a támlákra, ültek az ülőrészén, míg egy társuk a többiekkel szemben állva viccekkel szórakoztatta őket. Aztán lehalkította a hangját, s közelebb lépett.
– Jön az öreg! – mondta halkan, s a többiek mind hátranéztek.
Az idős férfi, fehér botjával végigkopogtatva maga előtt a járdát a gimnázium felé haladt. Az épület és a parkocska között nem volt autós forgalom, így nyugodtan haladhatott célja felé. Az osztály szinte levegőt sem vett, míg elhaladt mellettük. Mikor megérintve a sárga falat, már az iskola előtt haladt tovább a járdán, még akkor is halkabbra fogták hangjukat.
Dallos tanár úr, élő legenda volt a diákok körében. Valamikor régen az öreg épület padjait koptatta, eminens diákként. Azután az egyetem magyar – történelem szakát elvégezve, kis szerencsével visszatérhetett immár tanárként a szívének oly kedves épületbe. Igaz, hogy két szakja közül csak a történelmet volt lehetősége tanítani, de ezzel együtt szívdobogva várta a szeptemberi első becsengetést. Eleinte csakúgy, mint a többi órán figyeltek is rá, meg nem is a diákok, levelek mentek körbe kézről–kézre, de aztán lassan valami megváltozott. Óráról–órára egyre több szempár figyelt rá érdeklődve, majd a renitensebb nebulók is belesimulva az osztályba nyugodtan ülték végig az órát. Mert Dallos tanár úr nem tanította, inkább mesélte a történelmet. Halk szavakkal, de színesen varázsolta tanulói elé a múltat. Előfordult, hogy olyan csend volt az osztályban, hogy az igazgató benézett az ajtón, mert azt hitte, hogy üres a tanterem.
Persze, azóta évtizedek teltek el, csak az őt övező tisztelet nem halványult. Az egész kisváros ismerte, és beszélt róla. A diákok között, szájhagyomány útján maradt fenn nagyszerűsége. Valamint szigora is, de azt mesélték valamikori diákjai szintén ott tanuló gyermekeiknek, hogy aki a tanár úrnál négyesre tudta az anyagot, nyugodtan mehetett felvételizni az egyetemek jogi karára.
Az osztályból páran még figyelték, ahogy a gimnázium épületének falát követve és időnként megérintve befordult a sarkon. Tudták, hogy a saroktól számítva az ötödik házban lakik a túloldalon a valamikori szülői házban. Pár éve egyedül, mióta a felesége súlyos betegségben elhunyt.
Kriszta is azok között volt, akik addig nézték lassú, megfontolt lépteit, mígnem végképp eltűnt szeme elől. „Vajon hová jár minden nap ugyanebben az időben?” – tette fel magának a kérdést, és abban a pillanatban kicsengettek. Az épületben székek csörömpöltek, ajtók csapódtak, s az iménti csendet zsibongás váltotta fel. Az osztály felkerekedett, és lassan elindult az iskola felé.
Két nap volt még a hétvégéig, s Kriszta azon kapta magát, hogy egyre többet gondol az idős tanárra. Esténként azon tűnődött, hogy mit csinálhat egy ember, aki nem lát egyedül egy lakásban? Kipróbálta, hogy becsukott szemmel hogy boldogulna? De alaposan megütötte magát az asztalban, így fel is adta. Hétvégén a szülei dolgoztak, a vállalkozóknak nem mindig pihenést jelent a szombat, vasárnap. Maga sem tudta, miért téblábol a gimnázium előtt, de egyszer csak megütötte fülét az ismerős kopogás a park felől. Az utcán, ahol Dallos tanár úr lakott nem volt nagy forgalom, de autóbusz járt a vasútállomástól a belváros felé. Kriszta várt, s mikor a bot már a saroknál kopogott odalépett.
– Segíthetek tanár úr? – kérdezte.
Az idős férfi a hang irányába fordult, próbálta a hangot egy archoz kötni, de nem sikerült. Így kissé közelebb hajolt a hang irányába.
– Ismerem önt, ifjú hölgy? – kérdezte miközben botjával a járdaszegélyt kereste.
– Nem, nem ismerhet a tanár úr, de én ismerem önt – válaszolt a lány, s hangjából hallatszott, hogy mosolyog.
– Hát, ha úgy van, akkor megköszönöm, ha átkísér – s a mosolyra mosoly volt a válasz.
A túloldalra érve a lány megérintette a férfi karját mire az megállt.
– Tudja a tanár úr, hogy még ma is legenda a diákok körében?
A tanár egy pillanatra meghökkenve felhúzta szemöldökeit.
– Legenda?
– Az bizony! – válaszolta Kriszta vidáman.
– De hát én csak azt csináltam, amit szerettem. Tanítottam. Miért lennék én legenda? – s látszott, hogy őszintén csodálkozik.
Míg a házhoz értek, ahol névtábla hirdette, hogy itt lakik „Dallos Endre nyugalmazott gimnáziumi tanár” beszélgettek. Kriszta tanulmányi eredményeiről, további céljairól.
Másnap újra várta a lány, de már elé ment a parkba. Nem is mentek tovább, leültek egy padra s a kellemes, langyos időben előjöttek a régi idők diákjai, a különbségek a régi és mai fiatalok között. A lány meglepődve tapasztalta, hogy az idős kora, és látáshiánya ellenére a tanár nagyon is ismeri a mai fiatalok életét. Mielőtt elváltak, megkérdezte a férfitől, hogy segíthetne-e bevásárolni, gyógyszert kiváltani?
– Ha cserében segíthetek felkészülni a történelem érettségire, hogy mégse legyen egyoldalú a segítség, beszélhetünk róla – válaszolt őszintén mosolyogva.
Így azután megtapasztalhatta ő is, mit jelenthetett Dallos tanár úr óráján részt venni. S miután a lány egyke volt, s a szülei elfoglaltsága miatt gyakran egyedül, egyre több időt töltött a Dallos házban. Időnként kitakarított, port törölt, és télen elmentek meghallgatni a minden évben megrendezett templomi hangversenyt. Karácsonykor kis aprósággal lepték meg egymást, és a lány minden finomsággal elhalmozta, ami otthon az asztalra került.
Aztán eljött a tavaszi szünet. Kriszta a szüleivel külföldi rokonokhoz utazott az ünnepekre. Előtte bevásárolt, kiváltotta a gyógyszereket, és megígérte, hogy ahogy hazaértek azonnal jelentkezik.
A következő héten hatalmas gépek jelentek meg a gimnázium előtt, hogy átalakítsák a parkot egy díszburkolattal és szökőkúttal ellátott térré. Dallos tanár úr szokásos útjáról, a közeli kávézóból haladt a gimnázium felé, de a bejáratott út helyett kerülnie kellett így miután kaotikusnak tűnt számára az egész helyzet, segítséget kért egy munkástól, hogy eljusson az iskola faláig. A saroknál járt, és átmenni készült, amikor a közelében beindítottak egy betonbontó gépet. A hirtelen kelt erős zajtól megijedve lelépett a járdáról, s a buszsofőr már hiába fékezett…
Öt nap múlva a lány különleges édességekkel felpakolva sietett a Dallos ház felé. Megdöbbenve látta a nagy átalakulást, és rossz érzése támadt. Mikor odaért csengetett, de nem nyílt az ajtó. Elővette a kulcsát, amit arra az esetre kapott, ha a tanárt valamiféle baleset érné a házban, be tudjon jutni. Éppen letette a csomagot az asztalra, amikor csengettek. A szomszédasszony tördelte a kezét, miközben elmesélte Krisztának mi történt.
– Tudja kedveském, nekem azt mondta a tanár úr, hogy úgy szereti magát, mintha az unokája lenne. – hangzott el az utolsó mondat.

Másnap délelőtt tíz órára tűzték ki a tér ünnepélyes átadását. A környék megtelt emberekkel. Diákok, a szüleik, érdeklődők hallgatták a rézfúvósokat, mellyel indult az ünnepség. Csak egy fiatal lány zokogott magában egy lesötétített, homályos szobában.




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes