Kor... képek
Lemezek közötti laprúgó feszültséget,
szegecsek kényszerereje
tartja össze,
mint... a gyáram gépesített, zörgő
világát is fogva öleli valami láthatatlan
erő,
összetartja az eszme.
Rugdalózó gépek, keményfém kések,
élszögei között forgácsolódik a jövő.
Olajszagban, dobog, dübörög az
"ötéves terv".
Terv az volt, aztán nincs az se...
csak csend, kínos nagy csend.
Gyáram kapuja ásít, felette a csillag
lánca
árván függ.
Nem leng rajta az "Élüzem
jelvénye"
nem fújják a fényes szelek,
nem füstöl az öntöde kéménye.
Porlad a múlt, áll még a porta,
fogason felejtett portás sapka,
zsíros ráncaiban beleette magát
a múlt, az eszme.
Most hullik rá a vakolat,
egy pók les alóla. újabb áldozatra
lesve,
talán vár egy szebb, jobb jövőre.
Lépek tovább, csak halkan magamnak
dúdolva, énekelve:
„Egy a jelszónk a béke”...
valahogy e dal jutott az eszembe,
...talán nem is vagyok én már
ezen nagyon meglepve....
Tö-re-dé-kek
(A bányászok)
Kérdeztétek, milyen emberek is
a bányászok?
Elmondom, hallgassátok!
Tudjátok!?
Életünket mi a temető alatt éltük,
ha a mélyben lent dolgoztunk,
fejünk felett nehéz földkéreg,
– úgy százharminc emelet –
fejtettük a megkövült életet,
bányásztuk a kőszenet.
Lehet felettünk:
a sírkertben társat temettek, szólt a
lélekharang,
lent a mélyben sok apró lámpafény
imbolygott
a gerendák roppanó hangja alatt.
Szénpor kérge ült meg az arcunkon,
befedte szívünket, lelkünket,
– be kell vallani –, mást is takart néha,
takarta a félelmünket.
Fentről, ha szemetelt a halál,
reccsent a gerenda,
ugrani kellett, – ha nem sikerült –,
márványtáblába bevésték nevünket,
vagy lobbant egyet a metán`,
lesújtott az álnok sújtólég`,
bizony, akkor ott sok jó bányász halt,
– egy pillanat alatt –, itt hagyva a
gyászt,
árva családot és a hű pajtásokat.
Gyászoltunk, de folytattuk,
mert szerettük a szakmánkat.
Jöhetett víz, omlás, robbanás.
Tudjátok – mi ott lent –
testvérekként tiszteltük, vigyáztuk
egymást,
s ha mégis valaki alulmaradt, elesett,
nem feledtük sohasem a táblába bevésett
kettőszáz-tizennégy nevet.
Ennyien haltak meg szénmedencénkben
a bányászkodás alatt.
Ők hősök lettek, amíg éltek:
férjek, apák, fiak és bányászok voltak.
Bányászok:
akiknek most igen nagy a keserve,
szent deszkánk a Lármafa`, utolsókat
koppan,
temeti végleg a tárnát,
elbúcsúztatja az utolsó szénbányát,
a Klopacska` hangja, koppanása
elsiratja a bányászszakmát.
Kemény, konok bányászemberek szemében
– látjátok most könny ül –, elfogynak Ők
csendben,
remény és utódok nélkül.
A „Jó szerencsét” köszönésük
marad talán csak emlékül.
Kérdeztétek, hát elmondtam:
ilyen emberek voltak a bányászok,
csak voltak,
mára már holtak.
Tárna nélkül már nem lesznek,
bánya nélkül Ők nem létezhetnek.
S Ti!!! – akik szakmánkkal ezt tettétek –,
Szent Borbála óvjon meg bennetek!
Metán: szenesülés folyamán
keletkezett éghető gáz.
Bányalég, sújtólég: a
metángáz bányalevegővel keveredett robbanóképes
Lármafa-Klopacska ma már
csak néha bányásztemetésen találkozunk vele;
A megboldogult vezérgúnár
Alföldnek rónáján esett meg az eset,
ott, ahol szikkadt földön túzok lépeget.
Böglyök hada zúg, az ökörnyál integet,
ott voltam én „meszténlábas” kisgyerek.
Szakmát is adott kezembe, na meg ostort,
szerettem a vidéket, - nem volt
összkomfort.
Jó öreg mamám oktatott a szakmára,
hogyan is vigyázzak én ötven libára.
Ostorom egy rongy volt, nyélen és „kötélen.”
Büszkén hajtottam én végig a községen.
A falu tarlóját - én ma is állítom,
nem jó helyre tették azt azon a nyáron.
Mert a tarlók, boglyák azon is túl álltak,
„bíz a” innen lábat hagytak a búzának.
Gágogó csapatot ott kellett terelnem,
lábon állt a kalász, hagy` érjen,
teremjen.
Libahad fele balra, a másik jobbra,
mit sem ért bizony nagyanyám ostora.
Láttam, hogy nincs mit tenni, csatát
vesztettem,
folt fog esni a pásztormesterségemen.
Ne te, – ne liba! – vertem a gúnárt
szaporán,
de röhögték a rongyot mamám ostorán.
Tanya felől mintha a csősz közeledne,
mi lenne, ha a vetésben libáimra rálelne.
Mikor szárazság szikkasztja e vidéket,
földjén bizony szép „göríngyek” teremnek.
Na egy ilyen "hantot" én
felkaptam,
„begórtam közepibe” a csapatnak.
Elég lett volna rőfösboltban az
"oszlagnak."
Hol zöldre volt festve a nyaka a libának,
ott találtam fejét a vezérgúnárnak.
Elalélt a szentem, vége lett a csatának.
Hazavittem kézben, követte csapata.
Jaj, mit tettél vele, "kölök"! -
te ebadta...
Mondom én: - biztos, hogy napszúrást
kapott,
menni nem, nem tudott de "feszt"
gágogott.
Aztán másnapra végleg elhalálozott.
Tudtam, mert a fosztott tollon itt-ott
zöld a folt,
meg azért, akkortájt a libacomb is ritka
volt.
Evés közben mamám lehajolt és megcsókolt.
Könnyes volt a szeme, tán jószágát
siratta.
Megöregedtem, emlékezem rá, én
"ebadta"
Drága, jó öreganyám sokszor eszembe jut.
Gyerekkorom szép volt vele, de kár, hogy
elmúlt.
meszténlábas=mezítlábas,
göringyek= megszáradt
sárdarab,
begórtam a közepibe=bedobtam
a közepébe,
oszlag=kirakat
