ÚJ TARTALMAK

Takács Mária versei - Erdély gyöngyszeme - Szent Anna tó; A Tordai hasadék legendája



Erdély gyöngyszeme - Szent Anna tó

Háromezer lábnyi magasban fenn,
Buja-zöld, vad erdők árnyékában,
Pihen e csodás és mély tengerszem,
Örök szépség állandóságában.

Hűs vized vajh, mit rejthet, mit temet,
Mit látnak bérceid víztükörben,
Mikor zápor ostorozza tested,
Hableányid fürdenek gyönyörben.

Ó, te csodás, tüneményes leány,
Kit az idő vasfoga sem sebez
Víztükröd, mint a kényes porcelán,
Mit fenyves erdő féltve körbevesz.

Állok némán, érzem, tán sorvadok
S szépséged varázsában olvadok.


A Tordai hasadék legendája

Úgy történt vala, egyszer, elég régen,
László király uralma idejében,
Kunok támadtak Torda határában
Ellepték a tájat lóhalálában.

László serege ádáz harcot vívott,
Győzni akart, de annyi volt a kun ott,
Mint fűszál a tarka réten, fa hegyen,
S visszavonulót fújatott ügyesen.

Kürt hangjára a magyar visszafordult,
S Torda felé sereg nyomban elindult.
Utána! - ordította a kun horda,
Elfogni Lászlót, az volt az ő dolga.

Tudták, hogyha elfogják László királyt,
Övék lesz magyar föld, szítják így viszályt,
László paripáján véres hab vert ki,
Kunok közel voltak, hangjuk ördögi!

Uram segíts! Hallatszott innen-onnan,
Kard csattogott vészjóslón a távolban,
Uram, ó, segélj! Szólt László könyörgőn,
Mire a hegy kettészakadt mennydörgőn.

És László mögött szakadék tátongott,
Kunok serege riadtan tántorgott.
Jaj, szakadék, óvatos légy barátom,
A talajt talpam alatt nem találom.

A kunok meghökkentve megálltak ott,
Hol a hegy oly hirtelen kettényílott.
S csodát látva mozdulni alig tudtak,
S hirtelen ijedten visszafordultak.

Ennyi volt a Tordai hasadék mondája,
Mikor gyáván elinalt bősz kunok hordája.
S László lovának patkónyoma beégetett
A Patkós-kőre ott fenn, a hasadék felett.



Kovács László versei - Kor...képek; Tö-re-dé-kek (A bányászok); A megboldogult vezérgúnár


Kor... képek

Lemezek közötti laprúgó feszültséget,
szegecsek kényszerereje
tartja össze,
mint... a gyáram gépesített, zörgő
világát is fogva öleli valami láthatatlan erő,
összetartja az eszme.
Rugdalózó gépek, keményfém kések,
élszögei között forgácsolódik a jövő.
Olajszagban, dobog, dübörög az "ötéves terv".
Terv az volt, aztán nincs az se...
csak csend, kínos nagy csend.

Gyáram kapuja ásít, felette a csillag lánca
árván függ.
Nem leng rajta az "Élüzem jelvénye" 
nem fújják a fényes szelek,
nem füstöl az öntöde kéménye.
Porlad a múlt, áll még a porta,
fogason felejtett portás sapka,
zsíros ráncaiban beleette magát
a múlt, az eszme.
Most hullik rá a vakolat,
egy pók les alóla. újabb áldozatra lesve, 
talán vár egy szebb, jobb jövőre.

Lépek tovább, csak halkan magamnak
dúdolva, énekelve:
„Egy a jelszónk a béke”...
valahogy e dal jutott az eszembe,
...talán nem is vagyok én már
ezen nagyon meglepve....


Tö-re-dé-kek
(A bányászok)

Kérdeztétek, milyen emberek is
a bányászok?
Elmondom, hallgassátok!

Tudjátok!?
Életünket mi a temető alatt éltük,
ha a mélyben lent dolgoztunk,
fejünk felett nehéz földkéreg,
– úgy százharminc emelet –
fejtettük a megkövült életet,
bányásztuk a kőszenet.
Lehet felettünk:
a sírkertben társat temettek, szólt a lélekharang,
lent a mélyben sok apró lámpafény imbolygott
a gerendák roppanó hangja alatt.

Szénpor kérge ült meg az arcunkon,
befedte szívünket, lelkünket,
– be kell vallani –, mást is takart néha,
takarta a félelmünket.
Fentről, ha szemetelt a halál,
reccsent a gerenda,
ugrani kellett, – ha nem sikerült –,
márványtáblába bevésték nevünket,
vagy lobbant egyet a metán`,
lesújtott az álnok sújtólég`,
bizony, akkor ott sok jó bányász halt,
– egy pillanat alatt –, itt hagyva a gyászt,
árva családot és a hű pajtásokat.

Gyászoltunk, de folytattuk,
mert szerettük a szakmánkat.
Jöhetett víz, omlás, robbanás.
Tudjátok – mi ott lent –
testvérekként tiszteltük, vigyáztuk egymást,
s ha mégis valaki alulmaradt, elesett,
nem feledtük sohasem a táblába bevésett
kettőszáz-tizennégy nevet.
Ennyien haltak meg szénmedencénkben
a bányászkodás alatt.
Ők hősök lettek, amíg éltek:
férjek, apák, fiak és bányászok voltak.

Bányászok:
akiknek most igen nagy a keserve,
szent deszkánk a Lármafa`, utolsókat koppan,
temeti végleg a tárnát,
elbúcsúztatja az utolsó szénbányát,
a Klopacska` hangja, koppanása
elsiratja a bányászszakmát.
Kemény, konok bányászemberek szemében
– látjátok most könny ül –, elfogynak Ők csendben,
remény és utódok nélkül.
A „Jó szerencsét” köszönésük
marad talán csak emlékül.

Kérdeztétek, hát elmondtam:
ilyen emberek voltak a bányászok,
csak voltak,
mára már holtak.
Tárna nélkül már nem lesznek,
bánya nélkül Ők nem létezhetnek.
S Ti!!! – akik szakmánkkal ezt tettétek –,
Szent Borbála óvjon meg bennetek!


Metán: szenesülés folyamán keletkezett éghető gáz. 
Bányalég, sújtólég: a metángáz bányalevegővel keveredett robbanóképes 
Lármafa-Klopacska ma már csak néha bányásztemetésen találkozunk vele; 


A megboldogult vezérgúnár


Alföldnek rónáján esett meg az eset,
ott, ahol szikkadt földön túzok lépeget.
Böglyök hada zúg, az ökörnyál integet,
ott voltam én „meszténlábas” kisgyerek.

Szakmát is adott kezembe, na meg ostort,
szerettem a vidéket, - nem volt összkomfort.
Jó öreg mamám oktatott a szakmára,
hogyan is vigyázzak én ötven libára.

Ostorom egy rongy volt, nyélen és „kötélen.”
Büszkén hajtottam én végig a községen.
A falu tarlóját - én ma is állítom,
nem jó helyre tették azt azon a nyáron.

Mert a tarlók, boglyák azon is túl álltak,
„bíz a” innen lábat hagytak a búzának.
Gágogó csapatot ott kellett terelnem,
lábon állt a kalász, hagy` érjen, teremjen.

Libahad fele balra, a másik jobbra,
mit sem ért bizony nagyanyám ostora.
Láttam, hogy nincs mit tenni, csatát vesztettem,
folt fog esni a pásztormesterségemen.

Ne te, – ne liba! – vertem a gúnárt szaporán,
de röhögték a rongyot mamám ostorán.
Tanya felől mintha a csősz közeledne,
mi lenne, ha a vetésben libáimra rálelne.

Mikor szárazság szikkasztja e vidéket,
földjén bizony szép „göríngyek” teremnek.
Na egy ilyen "hantot" én felkaptam,
„begórtam közepibe” a csapatnak.

Elég lett volna rőfösboltban az "oszlagnak." 
Hol zöldre volt festve a nyaka a libának,
ott találtam fejét a vezérgúnárnak.
Elalélt a szentem, vége lett a csatának.

Hazavittem kézben, követte csapata.
Jaj, mit tettél vele, "kölök"! - te ebadta...
Mondom én: - biztos, hogy napszúrást kapott,
menni nem, nem tudott de "feszt" gágogott.

Aztán másnapra végleg elhalálozott.
Tudtam, mert a fosztott tollon itt-ott zöld a folt,
meg azért, akkortájt a libacomb is ritka volt.
Evés közben mamám lehajolt és megcsókolt.

Könnyes volt a szeme, tán jószágát siratta.
Megöregedtem, emlékezem rá, én "ebadta"
Drága, jó öreganyám sokszor eszembe jut.
Gyerekkorom szép volt vele, de kár, hogy elmúlt.


meszténlábas=mezítlábas, 
göringyek= megszáradt sárdarab, 
begórtam a közepibe=bedobtam a közepébe, 

oszlag=kirakat


Hajgató Lázár - Édith dala



/Feleségemnek/

Ki későn ébredve nedves álmoktól értette meg, hogy soha nem fogja tudni a dolgok furcsa tűzét, sem fonákját, s kinek telehányt szíve két horizont között botorkál tétlenül, vágyát és könnyeit szárnyai idegen fehérjébe temeti. Talán óvó kart remél az el nem morzsolt imákért, vágyakkal takart gyertyacsonkokért, szerelemtől fájó vért, és csak annyi velőt, hogy a lélek zsilipek megteljenek, és talán – andalító, puha nyári estéken kilenc grammot a henye agyvelőn izzón feloldódó bujaságtól parázsló képzeletből is.

Attól tartok, hogy már nem leszek biztos többé abban, hogy valaki voltam, előtte. Szerelem, rúzs, eső, sodródó boros poharak és hálóingre tapadt ajkaim előtt – minden előtt. Tartom magam a fecnikre hányt mondatokban, el-elejtett szótagokban, mint az az édes itt hagyott báj az arcom mellett, már nem is próbálok beleolvadni, egyszerűen csak megnyugtat, ha úgy csodálhatom, mint valaki más béklyóit. A parfüm az évek múlásával elpattan a levegőben, otthagyva a gerincre rajzolt kecses vonalakat, elborítva az elmét, de a homályt megőrzi magának… Igyekszem nem suttogni róla a falaknak, hogy majd el kell menni az utolsó utazással, és az élet nem más, mint imáink visszatartása. A kettő egymás alternatív görbéje, egyforma perspektívitással a tenyérben.
„​Már megint elkésem” – ​gondolja magában Édith, aki egyébként vendéglátói diplomája után egy teljesen más jellegű cégnél dolgozik. Az ilyen különös váltások és döntések, tökéletesen árulták el személyiségének perfomansz attitűdjeit.
Édithről tudni kell, hogy igen sokat agyal az élet nagy dolgain, aztán természetesen, mindent másképp vezényel le. Számára az élet különös mágia.
Amint éppen várakozik az elágazóban, elsétál előtte egy kislány. Rövid, göndör barna hajú, zöld szemű kis angyal. Egy hatalmas fehér tojás jelmezben sétál édesanyával, akin tyúkanyó jelmez csúszkál.
„​Milyen aranyos” – ​gondolja magában Édith. – ​Ha majd kislányom lesz, én is farsangkor így fogok vele beöltözni.” Aztán egy pillanatra édesanyjára gondol, de a mögötte lévő autós dudája széttépi az andalító ábrándokat. Aztán belefutnak a körforgalom mögötti zebrába. Fék, szigorúan fék.  Édith csak áll a zebra előtt és elmereng, egy idős párt lát meg az utca másik oldalán. Tekintet a tekintetben, kéz a kézben.
„​Talán lesz férjem és én is így fogok vele sétálni.” – megbotlik az ajka a szavakat követően, így gyorsan hozzáteszi: „Hatalmas fehér tollas jelmezben​.”
Szerelemnek hívná a kecses rózsákat cipelő udvarlóit, a nyílt utcán, minden pillanatot, amelyben a női test végre megnyílik, hogy kivethesse vörös királynőit. Szenvedélyeknek hívná a hegedűt a forgószélben és gyengédségnek arca vonalán pulzáló érintéseket. Zenének hívná a parkokban felszakadt sóhajok ütemét, mert érintetlen és anyaságról álmodik. Olykor azt kérdezi magától, hogy milyen érzés lehet, ha belül élet lakozik, vajon melyik szeretett az. Szeretné megcsalni magát, már nem tetszik neki, ahogy táncol. Valójában belefáradt, hogy feltárja hajlatait az elosztogatott álmokért. Elszomorodik, mint nő és elmosolyodik az elpattanó pillanatban, mint gyermek.
Vannak sebek melyek nem forrnak össze.
Édith, ahogy egyre jobban elmélázik, egy nő áll meg mellette. Körülbelül egyidős lehet vele. Bár Édith szemtelenül fiatalabbnak tűnt a koránál. Főleg kötött rénszarvas motívumokkal díszített sapkájában.
Magas, fekete hajú, finom lilára festett tincsekkel. Exkluzív, érzéki finom megjelenés, szinte tökéletes eleganciával.
Idegen érzés keríti hatalmába – deja vu. Ismerős mozdulatok egy ismeretlen nőtől. Nem nézhet vissza, de deja vu-jének minden pillantását intenzíven érzi auráján.
 „​Miért nézhet ennyire? Talán, megint beleültem valamibe?”​ –​ gondolja.
– ​Feltételezem most azt a kérdést tetted fel magadnak, hogy beleültél e valamibe? – szólal meg finom suttogásként gyönyörű nő.
– ​Egyébként nem, nem ültél bele semmibe... – mondja, aztán eltűnik az ébredő város forgatagában.
Édith mereng, aranyosan, bájosan – de mereng. Figyelmezteti magát, hogy vezetés közben nem szabad. De az egész olyan, mint egy édes ájulás. Ismerős neki ez a nő. Mintha érezte volna már.
Mintha régóta érezné…
Idegeneket gyűrt a lelkébe, de az életnek van egy olyan pontja, amely visszaköpi az emlékeket.
Másnap reggel az autórádiójában, pont az a szám szólt, melyet drága édesanyja, mikor ő beteg volt, az ágyánál ülve dúdolt neki. Tovább kell menni. „Földvár felé fél úton” – Bródy János hangjától megrezdül minden lélek. Az emlékekre nem lehet emlékezni, az túl sok elveszett idő. Elindul a járdán, keresztül a nedves zöld fák alatt. Egyre csak azt a dalt dúdolja és dúdolja és dúdolja…..   
Ahogy tekintetét a járdakő, vonalfutásaira szegezi, megpillant egy virágot. Egy apró lila virágot. Árvácska.Leszakíthatná, és finoman beletűzhetné a hajába. Valamiért mégis úgy érezte meg kell hagynia a téli napfénynek.
Édith elkezd visszafelé sétálni.
Odalép a kávézó ajtajához, Számára ez olyan, mintha édesanyja kezét fogva belépne, gyermeki emlékei tisztására.
– Édith, gyönyörű név, csak nem az édesanyja után kapta?! – az  a különös nő volt, kinek még mindig furcsán remegett a tekintete őrajta.
– ​Bocsánat a zavarásért! Ismerjük egymást?
A nő csak mosolyog.                                    
– ​Talán, mindnyájan Földvár felé tartunk kedves Édith, nem gondolja?! .
– ​Beszéltünk már? ​–​ kérdezi.
– ​Nos… ​– ​a nő gondolkozik. – ​Nem tudhatom. ​– ​mondja és mosolyog.
 – ​Még kisgyermek    voltál, mikor utoljára találkoztunk. Azért nem ismerhetsz meg.
– ​Nos, igen, ezt most már lehetségesnek tartom.
– Tudod, néha be kell zárnunk olyan ajtókat, melyek nem engedik nyitva tartani az életet.
– Ezt nem értem.
– Nem is fontos érteni a dolgokat, elég, ha érezzük azokat. Tudod Édith, talán minden ébredés egy újabb álom.
A nő feláll és kisétál a mosdó felé. Édithtel forog a világ. Hirtelen felpattanik és a nő után fut – de mosdó üres volt… és a nő már eltűnt.
Álmai már nem selejtek. A szép szavak kiférnek torkából, elvirágoztak benne, elvitték levedlett szirmaikat a vihar napjai. Tekintete nem fehér, mint a feltámadás és nem fekete, mint a halál, egész egyszerűen csak áttetsző, akárcsak azok hangja és tekintete, kik szép, puha nyárestéken a szaxofonok hangja mellett ülve, szerelemről beszélgetnek.
Édith elkezd visszafele sétálni.
Az ajtónál egy levél, régi századfordulós motívumokkal díszítve és egy lila árvácska hever mellette. Óvatosan felnyitja a borítékot. Kihajtogatja a dombor nyomott papírokat, majd elkezdi olvasni.
„​Születési anyakönyvi kivonat”
„ H. Édith, Született: 1988. február 27.”
Katapultálás. Landolás. A racionalitást már nincs idő bekötni. Az ajtó kinyílik, de nincs ott senki..
 „​Vajon ő volt itt? Az a nő, állhat mindezek mögött? Talán én magam voltam? Ennyire magányos lennék? Vagy az egész csak körülleng, mint egy elfelejtett álom?” ​– elméletek folynak át benne.
Az érzések mélyén egészen halkan dobogott a szív. A nyílt szemű rebbenéseken keresztbe tett lábakkal ültek a gondolatok és mind Édithtet figyelik.
Hogy megnyugtassa magát, azt a régi dalt dúdolja.
Édith elkezd visszafele sétálni.
Félúton” – dúdolja magában, amint a gondolatába botlik. Abba a nőbe, aki első találkozásuk óta különös érzéseket kelt benne.
A nő elmosolyodik.
​Látom megtaláltad a papírt. Akkor talán, ideje bemutatkoznom. Vagy megismersz e nélkül is?
Ahogy a különös nő szájából kihullnak a szavak, a szemközti szoba antik szagú Orionjának hangszóróiból recsegve előbújik Édith dala.
Különös dolog a szeretet. Nem várt törésekben az idő palástján, bújik elő. Elsodor. Beléphetünk egy teljesen más uralomba, dimenzióba, körbe. Mintha a sorsunkban a technológiai forradalmaink óta lenne egy erős irányultság a teljesítés, a fejlődés felé. Talán minden még nem teljesedett be, még úton vagyunk. Az eszkatológia szerelvényeiről azért ne felejtsünk el néha leszállni, együtt lenni a szeretteinkkel. A tökéletesség felé állandó űzöttségben, nem szabad elengednünk az emberi kezeket. Az önzetlen, tiszta szeretet nemcsak az idő végén lesz, hanem már most van, mintegy vízjelként lobogva az idő mögött. Együtt kell cselekednünk lélekben, hisz csak így lelhetünk egymás szívében otthonra, hogy aztán egy régi dalt dúdolva, a másik kezében; tovasétáljunk a naplementében gyerekkori cukrászdánk felé. 


Babrik Alexandra versei - néma őrző; vadludak; univerzum; főzött tea



néma őrző

egy fűzfáról ágat tépek s koszorúba fonom,
majd elindulok a köd lepte úton.
távolban villanyoszlopok magasodnak az égig,
drótjaik a semmibe vezetnek vagy legalábbis innen, lentről
úgy tűnik. a táj, mint egy fekete-fehér kép – lenyomata a világnak.
a csendben visszhangzik cipőm kopogása, mint egy kihalt
táncteremben, ahol áttetsző csipkefüggöny takarja el az
asztalokat, székeket, tükröket s egy ócska zongorát.
tejfölös fátyol alá rejtette a reggel is a várost.
lélegzetem ütemes, számból a levegő füstként oszlik el
körülöttem. közeledésem megriaszt néhány madarat,
szárnycsapkodásuk morajként hasít bele a csendbe,
s ezek a szárnyas szabadságvadászok egyként repülnek tova.
a város alszik – néma őrzője vagyok – benne alszol te is,
paplan alá húzódva. néha csak képzelem, elrepülök
én is a madarakkal és első napsugárként köszöntelek,
arcodat simítom, s ahogy szemhéjad ébredésre nyitod én
eltűnök – észre se vedd, nálad jártam.
csak vigyázó szemeim tartanám rajtad, csak titokban
figyelnélek – főleg ilyenkor, mikor az alvó város
szemeit bontogatja. szárnyak híján sárga buszokon utazom,
ócska zöldes huzattal s bámulom a hajnali járat álmos
arcú embereit.


vadludak

ahogy a vadludak elsuhannak felettem,
szememmel hunyorogva követem őket.
november első sugarai még felmelegítenek
a kabáton át. meglazítom sálam, hogy feloldjam
nyakam körül a szorító érzést, de gombócként
ül torkomban a félelem. hajamból a szél bozontot
csinál, a vékony szálakon arany színekben táncol
a napfény – ha most itt lennél csak mosolyognék
és megborzolnám a hajad.
talán le is fényképeznélek, mint már annyiszor,
titokban – képekbe zárni a boldogságot.
képbe zárnám a pillanatot és elővenném mikor egyedül
vagyok, ölelném, meg-megsimogatnám rajta az arcod.
mert ólompáncél a hiány, ha nem vagy itt.
aztán szép lassan felhők mögé kúszik a nap,
feltámad a szél és útnak indít, eleget ácsorogtam.
lábaimat egymás után pakolgatom, bakancsom
kopott orrát követem, kavicsokat rugdosok el
magam elől, ahogy a problémákat sohasem.
ahogy a délre tartó szárnyasokat nézem,
elmormolok egy fohászt azt képzelve,
elviszik magukkal vállaimról a terheket
és ahogy ők minden szárnycsapással messzebb
lesznek, én úgy leszek újra, erősebb
és erősebb.


univerzum

külvilág nincs,
egy saját univerzumot alkottunk magunknak.
egymás tükrei vagyunk, a magunk repedéseivel.
van, ami kikopik az ember életéből
– te bevésődtél a szívem falába,
kitörölhetetlenül.
lényed kitölti szívem is, nem csak napjaim,
s édes illatként ölel körül akkor is,
ha nem vagy itt.
én nyomokat hagyok nálad,
hogy emlékezz rám mikor nem érinthet kezem.
olykor ottfelejtett ruha vagyok, egy kiszáradt falevél
az asztalra téve vagy egy feclire írt "szeretlek" üzenet.
önző módon akarom, hogy gondolj rám,
hogy apró részletekről jussak eszedbe,
s érezd mennyire hiányzom.
félek attól, hogy egy percre is elfeledsz.
mikor a tenyerembe ragadt öleléseket számolom,
arra gondolok, hogy addig létezünk mi,
amíg úgy nézek rád, hogy azt kívánom,
bárcsak magamba ölelhetnélek.
amíg gyönyörűnek látod magunkat.
amíg mindketten egymást álmodjuk.


főzött tea

piros csipkebogyóból főztem teát, hogy olyan színű
legyen, mint az álmaim. két kezemmel kisimítottam az
asztalterítőt és megterítettem. a kanalak a villákkal
táncba kezdtek, majd megpihentek a tányérok mellett,
s én a pohárba töltöttem a rózsaszín lét.
egyet neked, egyet nekem, egymás után szedtem a falatokat
nekünk, láttam arcodon elégedett mosoly.
álmomban mindig szótlan vagy, csak szemed beszél.
olykor vádol, olykor szelíden simogat de szád mindig
néma marad s én egy rémálom közepén kezeid
szorongatom, belőlük remélek varázsport,
ami elűz minden gonosz teremtményt.
megfejteni sosem tudom az álmaim jelentését,
ahogy olvasni sem tudok a tenyerek vonalából
azt tudom csak, hogy párban járunk, mint télen a kesztyűk.
azok, amik egy vékony zsinórral össze vannak kötve,
hogy a szeleburdi kisgyerek el na hagyja őket.
ilyen vagy nekem, egy hozzám csatolt fél pár kesztyű,
mit a sors egy láthatatlan cérnával mellém kötött,
s így lettem társa életednek – együtt van értelmünk,
félben csak elvesznénk.


Kardos M. Zsöte versei - Kisimult redő; Felhőkkel fordulok; A megismerhetetlen; Kijelölt út



Kisimult redő

Betakar az ismeretlen idő.
Igyekszem oda
helyezni a lényeget,
ahol azokat a dolgokat gyűjtik,
amikre szívesen emlékeznek,
néha a portól is letörölve.
Hiszem, voltak percek, napok,
itt-ott évek, hogy fontosak
lehettek gondolataim,
mozdulataim és jelenlétem.
Lemenő Nappal ürítem szobám.
Nézem, miként távoznak,
akik velem indultak,
és hagynak el, akiket én
indítottam.
Gyertyafényként, távoli
ablakokban ragyognak,
örökségük a törékeny képzelet.
Csendben fogadom az éjszakát.
Kisimult redővé
álmodom magam.


Felhőkkel fordulok

Nem tudom minek is játszom
mézízű szelíd szavakkal,
a fény haloványan táncol,
visszhangok visznek magukkal.

Szomorúbban osztott kegynél,
karjaimon szárad harmat,
sóhajtó dalomban élsz még,
emlékek hamuja hallgat.

Árva széked a szobában
testednek ívét feledte,
kértelek vigyázzál jobban,
földbe csal évek serege.

Öleltél volna még tovább,
védted volna az életed,
ha Sorsod a hamis kufár
jól mérte volna érdemed.

Hiába minden ígéret,
szerelem gyöngysor nyakamon,
cserébe meséim kérted,
szelíden szakadt bizalom.

Megindult sár vitte lépted,
kezed nyoma szobánk falán,
árnyadat a légbe vésted,
hegyes holdra dobtad ruhád.

Bár én küldtelek volna el
kőszín dombokra magadnak,
imádlak most és gyűlöllek,
idő se törte hatalmad.

Könnyező rongyos álmaim
ajtómon belül feslenek,
kapum megfeszült húrjain
áldozó imák pengenek.

Sápadt éjjelt szorít a vágy,
mutasd az utat indulok,
mellemben nyílt piros virág,
göndör felhőkkel fordulok.


A megismerhetetlen

A megismerhetetlen félelmek
helyét keresem,
az emlékkönyvbe kopott emberek
sötétedését az időben.

Kétségtelenül voltak és vannak
vonzások és taszítások,
ahogy küszködünk a méterekért,
ahogy elhagyunk egy újabb folyosót.

A fények kihunynak és kelnek,
a történet pihen, és újra indul.
Ugyanazok a tárgyak és dallamok
kísérnek, simítanak és fojtanak.

Mindet ismerem, és mégis minden
reggel kíváncsian szemlélem,
ami következik, amit kiteríthetek
a fényre, megérdemli a közös verítéket.

Néha azt gondolom, hogy belőlem
nyílnak a szobák, a kertek, a madarak
pillantásomat várják, hogy induljanak.
Kétségek és magány törmelékei az útban.
Egy kiürült pohár, egy pillantás, egy szó.

Öregszem. Nincs időm a lábadozásra.
Érkezhettem és távozhatok.
Egyetlen simításra vágyom, ami
eltöröl és visszaad minden mozdulatot,
ragyogó halálom és feltámadásom.


Kijelölt út

Bár lennék, ahogy te lelkemben örök,
nem elhagyott fészek hamvadó tüze,
szürke füstként bolyongva világ fölött,
s vénülő testem magányos remete.

Simító fényed lehetnék szelíden,
túl az érhető magasságok felett,
mozgással, múlással, idővel szemben
felejteni, mit keserű tudat szerzett.

Ha eljutnék oda, merre végtelen
fordulhat velünk titkos hajlatokban,
haladást engedne szellem szinteken,
hol az örök ég arca változatlan.

Fejem fölött darabka kék redőzik,
hiszem, odáig nem ér fel ártalom,
Nap tüzén apró morzsákká verődik,
kijelölt úton visz feléd irgalom.




D. Bencze Erzsébet versei - Támad a csend; Valami szép



Támad a csend

Árnyékok szűkítik
sóhajokkal bélelt
kalitka-szobám.
A szürkület ölében tartja
visszafojtott lélegzetem
és féltett titkaim.

Támad a csend...

Kápolnám közepén a szív
árva harang, virrasztva bong
félelmeim kísértetjárásakor.
Csorbult kehely, melyet
Isten keze kongat
örök bánatok forrásaihoz.

A gyergyaláng föl-fölremeg,
átlibben asztalom felett.
Szememre veti árnyékát
az örök-arany világosság.
Imámba hunyt napom végén
rátérdepel lelkemre az est...

Támad a csend...


Valami szép

Emlékeimbe bújtam...
Mostanság gyakran megesik,
hogy a csend torkomon akad.

A padon ülök háttal
a nyárnak,
kifakult vággyal,
hiányoddal
bezárt világomban.
Könyörtelen idő
festi a jövőt,
hiába felesel a szél,
dérrel-dúrral jön a tél.
Hajamba éles pendüléssel
belekap,
fenn a szirteken kóborol,
s úgy zenél,
hogy belesajdul a szív.

Egyszer csak a lejtőkről
enyhe szellő
indul felém,
lélekérintő muzsikaszó,
valami szép és jó,
édes melegség
karjaiba vesz;
szemem tükrében
a te szemed virágzik.
Beléd fogódzom,
biztatásod éltet,
az éjszakámból kiváló
hangoddal ébredek –
ha te szólítasz
én hallgatok.
Oly édes-simogató
és különös ez...

Lehajtott fejű krizantémok
helyett rózsák nyílnak
verseimben.


VEK Projekt interjú a Pesti Szabad Szalon műsorában

Máté László versei - Kert; Közel



Kert

Kezdetben vala a töretlen bizalom,
és lőn egy homokszem, rossz fogaskerék.
A tudás fáján lóg egy vagyon.
Mi a biztos? Hinni kell még?

Törvényeket kapott a bizonytalanság.
Van elég alkalom megszegnie.
Kövekbe vésték, hogy később is lássák,
ennyi az ember. Nincs semmije.

Tilalmak fái közt vezet az út,
de ki tudja, hol az erdő széle...
Régen bezárták az éden-kaput,
futunk a táguló messzeségbe.

Valaki talán ül fent a hegyen,
villámokat szór, vagy esőt csinál.
Ajándéka a történelem,
de senki nem vár a kijáratnál.

Kicsiny kertedet magadnak építed?
Lesz-e kerítés, tábla és szögesdrót?
Virágokat gondoz hited?
Ne zárd kulcsra a kertajtót.


Közel

Felébred a peron, mikor leszállsz a vonatról.
A hangszóró csak nekünk énekel.
Vonat érkezett... Igen, tudom jól,
mindig itt vagyok, ha megérkezel.

Mosolyod most is új, de mégis a régi.
Összefonódik tekintetünk.
A pillanat megáll, megérti,
hogy fényképként marad velünk.

Milyen egy csók, a jó ég tudja...
Gőzölgő illatod körbeölel,
mikor magadhoz szorítasz újra, meg újra.
Megtörtént végre, nem múlhat el.

A hídon aztán megint megállunk,
csodálkozik a decemberi szél.
Vár-e jövőre gyűrött ágyunk?
Minden kis ránca rólunk beszél.

Apró szoba a fák fölött, magasan.
Ablakok mögött haldoklik a nap,
akár szíven szúrt gyengülő szavam.
A csend, a csend, a csend marad.

Sok év magánya áll kint az erkélyen,
összehúzza vállán barna takaróját.
Alszol már, picim, fáradt vendégem...
Távoli vonyítás emlékeztet rád.

Elnyúló árnyék és halvány gyertyaillat.
Hallgatom lassú lélegzeted,
érzem, ma nem éled álmaidat.
Meg sem mozdul becsukott szemed.

Éjfél után bezárt erkélyajtók.
Ágyadba bújó szabad akarat.
Arcodon pihenő vén telihold.
Megcsiklandoz szétterült hajad.


Gmeindl Margit versei - Hová születtem; Nárcisz fája



Hová születtem

Csak tócsában lettem buborék,
sáros és nem fehéren fénylő,
de köröttem is csillog a remény,
és érzem én is a nap melegét.
Ez ad reményt, ez ad feloldozást,
hogy a rám tapadó szenny nem átok,
a sugarak nem vakítanak, de engedik
még, és sok szépet látok.
Míg a homokszemek, mik fájdalmat
okoznak, egyszer még lesüllyednek,
engem magukkal nem vonzanak.
Remény éltet még itt a sárban is,
talán lehetek fénylő még a mában is,
nem tapos vissza tócsába, sárba
egy földünket beborító szenny,
vagy mások durva lába.
Szeretnék én is tündökölni,
ragyogni, égni,
s talán az égig menni.
Reményem, hogy egy fénysugár
így, sárosan is felkap, és lényem
az égbe száll. Szivárványhídon
megfényesedve, s nem esővel,
újra pokolra menve,
nem eltűnni a semmibe,
mert nekem nem sikerülhet semmi se,
létemből talán majd harmat harmatoz,
hajnali virágokon a létem már tisztán,
az ég könnyeként boldogan elcsorog.


Nárcisz fája

Szerelmes fájdalommal
ölelem önmagam.
Testem, mint groteszk torzó,
a széptől messze van.
Éveim nyűgét, fájdalmát hordozom,
nem tudni, mit hoz még a sorsom,
de azt is vállalom.
Így élek én,
önnön testem köré fonódva.
Mint egykor Nárcisz,
úgy imádom magam.
S míg kérgemben az élet nedve van,
továbbölelve törzsemet
halálba szorítom magam.


 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes