ÚJ TARTALMAK

Meyer József - Aki ételt, italt adott



A hétköznapi alkonyban teljesen kihaltnak tűnt a hegytető. Betolattam a garázsba, és kezdtem kirámolni a dolgaimat. Megborzongtam, ebben a magasságban gyorsan hűlt a levegő. Közben gondoskodtam az áramellátásról. Életre kelt a bekapcsolt tévé képernyője, így hallhattam, nézhettem a rendkívüli híreket. Bárhová váltottam, minden csatorna a földhöz közelítő égitestről tudósított, melyet a csillagászok még jó időben észleltek. (Azzal teltek a hetek, hogy az embereket előbb elfogta a pánik, azután persze erősödött a kétkedők és közönyösök tábora is.) Ki–bejárva végeztem a halaszthatatlan feladatokat, végül begyújtottam a nappali kandallójába. Eléggé fáradt voltam. Amint ledőltem a pamlagra, már el is nyomott az álom.
Alig fél óra telhetett el, amikor fölriadtam. Őrült rázkódás közepette, ágyastól nekirepültem a szemközti falnak. Minden ingó és vadul hullámzó mozgásban volt, eleinte föl sem tudtam állni. Üvegcserepek vágásaitól vérezve, két kézzel kapaszkodva jutottam ki a szabadba.
Hitetlenkedve konstatáltam, hogy autóm tehetetlen mozgásában kitörte a garázsajtót olyan elánnal, hogy csak a masszív kerítés tudta megfogni. A háztető rögzítései elpattantak, a szerkezet egyben odébb csúszott és elfordult. Törmelékek szóródtak szerteszét. Távoli önmagam lettem ezekben a sokkos pillanatokban, amint kábán figyeltem egy koronaszerű, lomhán emelkedő fölfénylésre és a feltámadó heves széllökésekre. Ezek szerint a kisebb égitest földbecsapódása megtörtént.
E koraesti, sűrűsödő homályban gyújtót és gyertyát kerestem a fészerben, mely a csodával határos módon kibírta a megpróbáltatásokat. A leborult kacatok összevisszaságában megkerestem viseltes, ódivatú fotelemet. Beleültem, hogy lelkierőt gyűjtsek. Ekkor vettem észre, mennyire reszketek. Majd félelmetes zúgás és morajlás hangja töltötte be a teret. Hajtott a rettenet kíváncsisága, megint kitámolyogtam az udvarra. Távolból egy irdatlan kiterjedésű és magasságú vízfal sebesen közeledett. Átrohant a vidéken úgy, hogy a hegyünket — mint azt később földerítettem — kicsiny szigetté változtatta.
Teljesen leblokkoltam, időtlenségben bámultam magam elé. Aztán minden másképp lett. Mert semmi sem volt többé. Üres sötétséggel borult rám az este.
Az órám még járt. Így szembesültem azzal, hogy jóval hamarabb kelt föl a nap. Ráadásul egészen más pályán! Eszelősen téptem föl a kocsi ajtaját, és bekapcsoltam a rádiót. Bárhová tekertem a keresőt, illetve váltottam a hullámhosszt, konok némasága jelezte: az égvilágon senki sincs az éterben.
Délelőtt úgy-ahogy megnyugodott az újonnan keletkezett tenger. Az út aszfaltcsíkja tőlem mintegy nyolcvan méter távolságban tűnt el zavaros, matt, élettelen tócsában. Sürgősen iható víz és élelem után kellett néznem.
Az első napon kiderítettem, hogy újdonsült szigetemen egyedül maradtam. Az elárvult, súlyosan megrongálódott hétvégi házakba csak nagy kínlódások, erőfeszítések árán jutottam be. (A betöréshez nem volt tehetségem.) Konzervek, tészták, liszt, cukor, só, bármi érdekelt. Mindent hazahordtam, amit meg lehet enni, vagy ami a főzésnél számításba jöhetett. Legértékesebb zsákmányom azonban egy igen jó állapotú vadászpuska volt, pár doboz lőszerrel.
Nehézségekkel járt megszokni az új időt és magát az időjárást. Rövidebbek lettek a nappalok és az éjszakák. Az órám legfeljebb arra volt jó, hogy a különbségeket lássam. A viharok és az esőzések gyakoribbak, intenzívebbek lettek. Bár egyre ritkábban, de előfordultak földmozgások, erős rengések.
Néhány nap telt el így, amikor a sorsfordító történésben közre játszott az életmentő véletlen. Éppen kint az út szélén ülve, egykedvűen szemléltem a kanyargó csíkot, amit a szárazföld köré rajzolt a nagy víz. A fények játékos csillámlásaiban hirtelen felsejlett egy közeledő ladik kontúrja. Hárman voltak benne, minden valószínűség szerint végletekig elcsigázott állapotban. Egy férfi, egy asszony és vélhetően közös gyermekük. Az evező erőtlenül csobbant, bár a szárazföld közelsége a bent ülők számára az életet jelentette.
Megmerevedtem, jeges rémület kerített hatalmába. Az idegen rögtön észrevett. Innen is jól érzékeltem, amint szeme feketén villan. Gyorsan partra vonszolta a ladikot, hogy mielőbb üldözőbe vehessen. Ütőbotja elég erősnek tűnt, amit kezében fogva, utolsó energiáit mozgósítva futni kezdett felém. Tehetetlenséget éreztem magamban, csak az ösztöneimre hagyatkoztam. Menekülőre fogtam a dolgot, miközben minden jelenet néma, lassított filmfelvételként pörgött. „Valaki” — aki én voltam — magára zárta a fészert, és kapkodó kutatásba kezdett. Miközben kintről rúgások, ütések záporoztak a gyönge lécekre, csőre töltöttem a nemrég szerzett vadászfegyvert. A föltépett ajtón beözönlő fény setét férfialakban kontúrozta gyilkolni kész végzetemet, amint felém sújt. Céloztam. A hatalmas dörrenés megsüketített. Semmit sem hallottam az asszony jajveszékeléséből, ki minden erejét összeszedve késsel vágott felém, majd ájultan esett össze.
Körülbelül négyéves lehetett a fiúcska. Tágra nyílt szemekkel nézte, amint letakartam apja élettelen testét. Alélt anyját felkarolva bevittem a heverőre. Magas láza volt, állapotát válságosnak gondoltam. Később friss vízzel és aszalt gyümölccsel kínáltam. Nedves ruhákkal borogattam, hogy csökkentsem a beteg test hevét. „Minél több vizet kell neki adni”, ez járt a fejemben. A gyermek nagyon félt, de a neki odakészített ételt, italt mohón elfogyasztotta. Állandóan az anyja közelében maradt. Fejét átölelve vele aludt, még azután is, hogy a nő végleg elcsendesedett.
A gyermek és én. Nem gondoltam, hogy valaha összeszokunk. Persze rendszerré alakultak a napi feladataink és szokásaink. Az autót időnként beindítottam, hogy töltse az akkumulátort. Ilyenkor ő ült a volánnál és vezetett a maga játékos fantáziája szerint. Figyeltük a tengert, mert ez a tájék sosem volt lefolyástalan terület. Naponta ellenőriztük a visszahúzódást, az úton a jelöléseink egyre szaporodtak és távolodtak.
Amikor a szárazulat elérte az első szomszédos települést, a keskeny út mentén — többnyire falak tövében — bomló tetemeket kerülgettünk. Nagy volt a fertőzésveszély, de föl kellett derítenünk minden létfontosságú dolgot. A vízálló csomagolásnak köszönhetően rengeteg palackozott italt, gyógyszert és dobozolt élelmet gyűjtöttünk, sőt lezárt kannákban találtunk használható üzemanyagot is.
Egyre messzebb jutottunk el így, követve az apadást. Ugyanakkor minden állomáshelyen kialakítottunk ellátó depókat a magunk számára. Türelmetlen várakozásban éltünk, különösen én. Gyakran gondoltam arra, hogy a fiúcskát mielőbb biztonságba kell helyezni. Mi nem élhetünk együtt… Szüleire mindig emlékezni fog, és arra a körülményre pláne, hogyan veszítette el őket.
Egy napon leértünk az eredeti tengerpartra, ahol már kilátszottak a parti építmények, a móló, a kiszolgáló épületek roncsai. Mindenütt elviselhetetlen bűz terjengett, így másfelé kellett kanyarodnunk. Nyílt mezőn köszöntött ránk az este, ő a hátsó ülésen elvackolva aludt csendesen. Szórakozottan tekergettem a rádió keresőgombját. A sercegésben emberi hangokra lettem figyelmes, szívem nagyot dobbant! Az idegen akcentusú angol beszédből kiderült, hogy egy tengeralattjáróról érkezik a túlélőket kereső üzenet. Innen nem messze, az öbölből!
Kicsit följebb, lankák oldalán kitaposott földúton zötykölődve, kitartóan követtem a kikötő iszappal borított alsó útját, mire a parttól távoli vizeken végre megpillantottam a fényjelzéseiket. Irányukba fordulva az autóm lámpáival folyamatosan villogtattam nekik mindaddig, míg megvirradt új életünk napja. Bekövetkezett a vágyott fordulat, amit egy óvatosan felénk navigáló, matrózok által vezetett motorcsónak hozott el a számunkra.


Meyer József - A kétarcú anyag



A téma bevezetése:

A Kisfaludy György által hangoztatott tézis, miszerint a létező összes anyag és annak megfeleltethető antianyag egymást azonos hely-és pontok-béli megfeleltetéssel, irdatlan sebességgel (másodpercenként tíz huszonkilencediken hatványon) váltogatja, néhány további kérdést is felvethet. Ezeket megkíséreljük könnyed, levelező formában tárgyalni, íme:

Kedves barátom!

Az anyag – antianyag témában írod, hogy annak ilyen felvezetése számodra teljesen érthetetlen. Ezzel komolyan visszafogsz, kétségtelenül! Viszont ismered a reagálásomat olyan dolgokban, amik merőben újak a számomra: nem tudom cáfolni, hát vidáman és felelőtlenül gondolkodom róla. Esendőségemet bizonyítja, imponál a föltételezés, hogy ez a két ellentett minőség milyen hihetetlen gyorsasággal váltogatja egymást a szorosan vett(?) világunkban.
Több irányban is elindulhatnánk, belefoghatnánk az anyag – antianyag – fekete lyuk kapcsolat közelítő fejtegetésébe, esetleg helyhez kötöttséget firtatnánk  valamiféle határeset figyelembe vételével. Ez utóbbi egyáltalán nem újdonság, mivel a vallásoknál előszeretettel gondolunk azok tájhoz – lásd Ígéret Földje -, esetleg a földi féltekékhez köthető sajátosságaira.( Ne nevess ki, ilyen szezonális példám a Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe.)
De térjünk vissza a kétarcú anyag rejtelmeihez. Nem biztos, hogy tévút a valami és a semmi viszonya is. Igaz, a semmi és az antisemmi kapcsolat végképp nincsen bevezetve; ámbár a semminek lesz most szerepe, ami nem semmi, ezt sietve varrjuk el.
Az egymás helyében történő, másodpercenként tíz a huszonkilencediken számú anyag – antianyag minőségi váltásról már korábban sejtettük, hogy rendíthetetlen működtetési feltétele a materiális világunknak, főképp a stabilitás dolgában. Elvben ennek határt szabhatna mindazon helyek létezése, ahol nincs, nem fordul elő klasszikus értelemben vett anyag. Ilyet máris mondhatunk: akármilyen gyorsan váltogatja egymást az anyag és az antianyag, a törvény szerint nem érintkezhetnek, mert akkor úgy semmisülnének meg, hogy közben hatalmas energia szabadulna fel. Energia és semmi keletkezne. A nyilvánvalóan semmi akkor tapasztalható, mikor elérkezik a citált periodikus minőségváltás, mert arról már megállapítottuk, hogy ott nem lehet érintkezés. Ha ránézhetnénk erre a kitüntetett pillanatra azt tapasztalnánk, hogy nincs Univerzum, helyesebben tényleg semmi  sincs, méghozzá sehol.
Ellenben van ennek az ürességnek egy méltányosabb szerepe! Itt, és csak itt tölthető be e rendszerünkbe a következő váltandó történések dupla eseményvalósága. Ellentétes előjelű, egyenként végtelen tudatosságnak kell figyelembe vennie a folyamatok - mikronnyi rövid (éppen befejeződő)-  és makro - jövőbeni hosszú távú, felosztott - változását, egyúttal az összes szabad akarat csorbítatlan érvényesülését, valamint az ösztönvezérelt tetteket, az életjelenségeket, mozgást, reakciókat, mindenestül. És ezt jó előre tudni.
(Ismét találunk hitbéli csatlakozó pontot, például az eleve elrendelés gondolatának kényszerét.)
Ennek a mérhetetlen információhalmaznak aztán tényleg képtelenség fölfogni a számosságát. Eközben nincs megengedve semmilyen üzemzavar, téves teremtés. Saját szellemi adottságaink logikája mentén még ezen felül le kéne futtatnunk az összes betáplált jövendőbeli egyetemes tényszerűség helyességét, a megadott másodpercenként nagyobb, mint tíz az ötvennyolcadikon hatvány szerinti gyakorisággal. Ha mégis létezne időben felismert hiba, abban az információs és antiinformációs anyagokat csoportosító előkészületi állapotban - a köztes momentumban - semmisítenék meg egymást, és ez az energia-dús korrekciós folyamat kumulatív erővel tágítaná(?) az Univerzumot. Ha netán kíváncsiak vagyunk a hibaszázalék nagyságára, akkor arra a tágulás mértékével és a számszerűsített gyakoriság (anyag, antianyag váltakozása) arányba állításával lehetne következtetni.
Most erről ennyit, megköszönöm a türelmedet!


Meyer  József


Fedák Anita - To trembitá, pane Krúdy



A vonat olyan lomhán cammogott ki a nyíregyházi állomásról, mint a mély álmából felriadt ember, aki vontatottan szomját oltani indul a konyhába. Nehezítette a járat menetét a kemény téli fagy is. A reggeli zúzmara makacsul kapaszkodott a sínekbe, a vonat kerekei barázdát vertek a fehérségbe. Késni fogunk, gondolta az egyik utas, sokat is.
Bosszús volt. Egyik barátja konokul le akarta beszélni erről az utazásról, de ő makacsul ragaszkodott hozzá. Igaz abban sem volt biztos, hogy előre küldött levele odaért–e időre. Mert ha nem kézbesítették, ő szállás nélkül marad Ungváron.
Amit tréfásan csak „kis Budapestnek” szeretett nevezni. Tudod mit szeretek abba a városban? – mondta barátjának, aki nem igazán értette, miért indul ilyen kemény téli időbe oda, ahol csak bizonytalanság várja –, azt, ahogy csillognak az esti fények és Ungvár nézegeti magát az Ung folyóban.
Krúdy Gyula fázósan húzta össze magán meleg télikabátját és kitekintett a tájra. Barátjának nem mondta el, hogy a macskaköves utcák eldugott sarkában lapuló kávéházak, kiskocsmák és a kulináris élvezetek is szerepet játszanak abba, hogy mostanában már többszörös látogatását tesz Magyarország keleti végébe, az Ung–parti városba. És Hájas Józsi, a Korona Szálló prímása, akit mindenki csak Dodynak szólított, a fülbemászó hegedű muzsikájával… Elképzelte amint hatalmas falatot nyom a szájába a frissen sült cipóból és akkora kanállal tesz a szájába a csülkös bablevesből, hogy majd megfullad. És Dody húzza a fülébe a kedvenc nótáját és a dallam végig csurran az állán, mint a csülökből kibuggyanó zsíros lé… S vele szemben ott ül Olenka, az egyik ruszin énekesnő a hatalmas kebleivel, amelyek minden kanálmerítés után alig láthatóan megemelkednek a látványtól és a gyönyörtől, ahogy szerelmetesen nézi a fiatal író falatozását…
A gondolatok, hogy újra ilyen élvezetek várják majd Ungváron szinte felmelegítették a testét és a nyál is összefutott a szájában a bableves és a juhtúrós bános gondolatára. Fent, a Kárpátokban összebújó ruszin falvak egyikében ette ezt a málékásából készült ételt először. Az ungvári kávéházban pedig kifejezetten neki készítette a szakács megbolondítva finom szalonnapörcökkel a tetején. Micsoda ízek, micsoda miliő… Erre vágyik ismét.
De Krúdynak dolga is volt Ungváron. Az 1918. évi X. számú néptörvény létrehozta az autonóm Ruszka Krajnát. Még abban az évben Krúdy beutazta a Kárpátokat, felment egészen Máramarosig. Az ott látottakat megírta regényében, amelynek kézirata ott lapult útipoggyászában. Ott kell ezt a könyvet kiadni, Ungváron. Havasi kürt, ezt a címet adta neki.
Elbóbiskolt. Gondolatai ott jártak már ismét Rákóczi első katonáinak és leghűségesebb népének házaiban. Krúdynak meg volt az anyagi biztonsága és lehetősége, hogy családjával a polgári jólét keretei között élje le éveit. A józan, rendezett életre azonban alkalmatlanná tette nyugtalan bohém természete. Mulatozó, kicsapongó, éjszakázó életvitele gyakran keverte kellemetlen helyzetekbe. Ilyenkor felkapta magát és elindult. Többek között a Kárpátok alatt megbúvó magyar és ruszin emberek közé.
Már az első találkozáskor a szívébe zárta őket. Pedig látta, nehezen törnek ki a maguk zárt közösségéből, egyszerű iskolázatlan parasztemberek. De nagyon becsületesek, béketűrők, szelídek és vallásosak, a szerénység és a törvénytisztelet a legjellemzőbb tulajdonságaik. Negatív vonásaik viszont szintén megmutatkoztak, míg köztük járt: a maradiságot meg a részegességet, a babonára való hajlamot, a tudatlanságot, a rend iránti igénytelenséget, valamint a kétbalkezességet jegyezte fel az író.
Ungvárra érve Krúdyt első dolga a szállása felé vezette. Néhány lépésre volt a nyomda, de biztonságosabbnak látta, ha előbb csomagjait letéve érdeklődik az Ungváron zajló politikai fejleményekről. Jól tette. A városba már bevonult a francia idegenlégió, a nyomda bezárt, tájékoztatták. Krúdy megértette: a könyv csak Budapesten jelenhet meg. De ha már itt volt, akkor pár napot kivár. És ha az események másfelé fordulnak.
A hotelben kevés vendég volt, ismerős beszélgetőtársat nem is talált, így elhatározta sétál egyet a városban. Füredi Manó kocsmája felé vette az útját. Az Ung–parti étterem nyári terasza most üresen kongott csak a jeges szél ölelte körbe a némán álló gesztenyefák törzsét. Megfordult, inkább a Korzón sétál végig, ott ismerőssel is találkozhat. S lám, jól tette. Egyik ungvári barátja sietett felé és örömmel üdvözölte. Az ungvári színkörbe tartott ahol egy darabot próbáltak a közeledő karácsonyra. Az író már csak kíváncsiságból is vele ment, hiszen tudta, a színkörösök a próba végén mindig a Kossuth–téri kiskocsmában tárgyalják meg a jelenetekben adott rendezői utasításokat. Beléptek. Az ungvári színkörben drámát próbáltak a színészek, amelyben megöltek – egy nőt. »Zseklén, menj a másvilágra!« – szólt a szerep. Krúdy fejében ez a mondat sokáig ott csengett. Később a Napraforgó c. regényében írta lki magából.
Aznap este együtt nevetett, borozott és jókat evett a társulattal. Szállodai ágyát is megosztotta Olenkával, hűséges rajongójával. Mikor az útitáskájából kivette a kéziratot, hogy megmutassa a töltött galamb énekesnőnek az megkérdezte mi a címe?
– Havasi kürt, válaszolta Krúdy, tudod az a nagy hosszú fából készült pásztorok rúdja.
– To trembitá, pane Krúdy! – nevetett fel gyöngyöző kacagással  a szerelmes nő és puha karjaival már húzta is magához az írót.
Pár nap múlva Krúdy, miután látta, hogy a helyzet Ungváron nem javult és a nyomda továbbra sem dolgozik majd, felkerekedett és felutazott Pestre. A havasi kürt c műve, amely hangszert a ruszinok a maguk nyelvén trembitának hívnak, végül is 1919 elején megjelent könyv formájában Pesten. A Kárpátok vonulatai közt szétszórtan élő ruszinság jelképe lett, amolyan riport és szociográfia műfajban íródott műremek egy mostoha sorsú kis népről, akit Krúdy, Rákóczihoz hasonlóan, azonnal a szívébe zárt. 
Műveiben pedig visszatérő motívumok lettek a Kárpátok alján járva megélt életesemények. 


Major Zsuzsanna versei - Ahol a szivárvány véget ér...; Téli rege



Ahol a szivárvány véget ér...

Ködöt hozott a reggel,
S én felnéztem az égre...
Esőcsepp vegyült a könnyek tengerébe.

Ne magyarázkodj, kérlek!
Hasztalanok a szavak...
Érzések nélkül összetörnek,
Mint padlón koppanó üvegpoharak.

Ahogy a nyár melegét elűzi a dér,
S ősszel elszakad fától a levél,
Búcsúnk s szerelmünk oly könnyedén véget ér.


Téli rege

 

Egy megkopott arcú szürke világ,
Meztelen tájak, a jég muzsikál.
Ringat a bánat, nincs, aki már
Két keze közt óv, szűnni muszáj...

Tüll-puha hó hull, csillan a táj,
Röppen a szellő, rezdül az ág.
Őszül az erdő, s zord mosolyán
Táncol az éjben a csalfa magány...


Hajdu Erzsébet versei - ...csak az eső...; Változatok; mi volt az



…csak az eső…


kint csak a kihalt
vasárnap esti utca szuszog
meg az eső hangja
csillagokig ér a sötétség
aztán szétszakadnak a felhők
és az égi sarló sápadt fényében
minden  csak mélyebbre szépül
szelíd a levegő
akár az anyacsók
majd a függöny pillanatnyi tánca után
figyelem hogyan válik feszessé
az éjszaka csönd-requiemje


Változatok

Hangok a homlokhoz
simulnak,
a szavak,
mint aranypénzek
hullnak a kifeszített tenyerekbe.

Az alkony bíbor-fényburokba
öltözik,
álmok pelyhén
kinyílt madárfészek
meleg-magánya
tárva-nyitva.
Akár indulhatnánk.
A szavak,
ha szólnak,
homlokhoz
simulnak,
mint aranypénzek
megmaradnak
a kifeszített tenyerekben.

Az alkony tapadó homályából
özönlik az este,
karjával fonja össze
a lelkeket a sötét.


mi volt az

nem tudom
mi volt az
talán egy ködös út
ami utánam tekereg
és a kertben az éjszaka
fekete hajója
vagy tegnapi hegedűhang
a hideg falon ketyegő óra
fehér pontokban fűrészfogú őrület
elbillenő képek
felkiáltójel
a csigaház-tekeredésű világban
kérdések és válaszok
nem találom
mi volt az


Kavics Gabriella versei - Jel a falon; Pihenj meg; Ébredés; Elveszett álmok



Jel a falon

Hinném, hogy értesz
és nem csupán félre,
tudom, hogy féltesz,
de megkérlek, végre
engedj el, nem kell
e rám rakott bilincs...
mit bennem keresel,
az számodra nincs.
Múló perc érintett
csupán egy éjszakán,
reggel tétován intett
s jel maradtam, talán
megőrzött tekintet
emlékeid festett falán.


Pihenj meg

Minden sziklaormon,
hegytetőn, csúcson,
síkság végtelenjén,
sivatag homokján
immár csend ül.
Sehol egy nesz,
egy halk hang,
moccanó bogár,
rebbenő lepke,
semmi nem csendül.
Fák sűrű lombja közt
fészkébe bújt a sok
nappal meg sem álló,
ide-oda és visszaszálló
apró kis madár.
Lassíts hát kósza vándor,
ahol megállsz, ott a tábor.
Ülj le ebben az áldott,
simogató csendben,
engedd most az útnak,
hogy nélküled menjen.


Ébredés

Sötét van,
épp, hogy ébredezik a város.
Szunnyadó létem
a nemléttel határos.
Szólnék, ha lenne hangom,
de csak a csend takar.
Rezzen a pilla,
lassan lát a szem.
Akkor is, ha nem akar.


Elveszett álmok

Látomások,
álom-kutak,
gondolat,
mely múltban kutat,
emlékszálak,
visszavárnak,
régi tavasz,
széttört szavak,
csendes sóhaj,

csak ez maradt.


Rácz Boglárka verse - Óraátállítás



Hajnalban -azt mondják-nyerünk egy órát....
Hajnalban...nyerünk ,vagy vesztünk egy órát,
Hol az a sok óra,ebből állna az éned?
Amit elvesznek az az igazi élet...

Follyanak a sorok,ömöljön a szöveg,
Kevés már az ember,túl nagy lett a tömeg,
Rímeim leporolom,lepkék a betonon,
Bűneim tagadom,vállalom,tagadom...

Azzal az órával,amit nyersz mit kezdesz?
Növekszik a semmid,ha mindened meglesz...
Azzal az órával aztán meg mit csinálsz,
Ami az utolsó-akkor majd mit kívánsz?

Korábban lesz sötét-sírhattok majd végre,
Mintha olyan sokszor néznétek az égre...
Spórol az ország, a család, a lélek...

Kész ez a vers is,eladók a rímek..

Köles Hajnalka - Férfi erények



Ketten ültek a csárda udvarában a sárga rózsafa alatt. A Hortobágyon mindenféle szóbeszéd keringett ennek a rózsafának a történetéről, meg persze egy másik sárga rózsa történetéről, de senki sem tudta az igazat. Terjedtek a mesék féltékeny szeretőről, megcsalt szerelmesről, mérgezésről, átverésről, még megkergült marhákról is, akiket az ördög szállt meg, de senki nem tudta az igazat. Ugyanakkor, természetesen  mindenki úgy gondolta, hogy a maga által ismert igazság az egyetlen.
„Nincsen rózsa tövis nélkül”– mondogatta mindentudóan a számadó juhász, a vásáros és a szappanos kofa is, és együttérzően bólogattak. És hogy melyik rózsára gondoltak? Mindkettőre. Mert ennek is, annak is megvolt a maga tövise. Az egyik sárga rózsa elhagyta a pusztát. A szóbeszéd elől menekülve messzire szaladt, nem állt meg egészen Morvaországig, hogy valaki elől, vagy valaki után ment, azt már senki nem tudta volna megmondani. A másik sárga rózsa ott maradt a csárda udvarán, amely alatt most ez a két idegen ült. Látszott rajta, hogy nem törődik vele senki, száradásnak indult, ám utolsó erejével még mindig nevelgette kettő–három gyönyörű, aranyfényű, hatalmas virágát.
A csikóslegény, merthogy a két alak közül az volt az egyik, meg lehetett ismerni a gúnyájáról, felállt helyéről, a rózsafához lépett, és leszakította az egyik virágot. Sokáig nézegette, majd végül a kalapja mellé tűzte. És hogy ki volt a másik alak? Egy idősebb úr, ősz szakállal, polgári öltözékben, bizonyosan Pestről jöhetett. A pusztán még ilyen furcsa dolgok is megestek néha, hogy a csikósbojtár és a pesti polgár egy asztalhoz került. És hogy melyikük volt a nagyobb úr? Azt nehéz lett volna megmondani.
A csikóslegény bizalmatlanul méregette alkalmi ivópartnerét, majd mikor annak a szeme sem rebbent, amikor emez a földhöz csapta az üres üveget, hát szóba elegyedett vele.
– Aztán hogy kerül egy ilyen magafajta úr, ide ki a pusztába? Csak tán nem jó fajta hortobágyi mént akar venni?
– Nem kifejezetten ez az utazásom célja, de az igazi indok, inkább maradjon titokban. Eléggé bizalmas az ügy.
– Ahogy gondolja. Nem erőszak a disznótor. Aztán nem mintha itt a pusztán bárkinek is el tudnám mesélni a maga nagy titkát. Meg hát férfiember nem pletykálkodik, meghagyja ezt a tisztséget a fehérnépnek, mert az ahhoz úgyis nagyon ért. Na meg a cselszövéshez és a fondorlathoz, de ebbe inkább nem is mennék bele, ez meg hadd maradjon az én ügyem.
– Ahogy gondolja – válaszolt tartózkodóan az idegen. Látszott, hogy nincs hozzászokva ahhoz, hogy ismeretlenekkel társalogjon. Azonban a legény nem tágított.
– De azért a nevét csak megmondhatja, ha már itt egy asztalnál ülünk. Mégiscsak úgy illik.
– Igaza van. Jókai Mór vagyok.
– Én meg a Decsi Sándor, a cifra ménes csikóslegénye. A számadó csikós az én keresztapám. Ahhoz szoktak az ilyen magafajták járni üzleti ügyben. De milyen név ez a Mór? Nem hallottam még, pedig itt a pusztán gyorsan terjednek a hírek, gyorsabban az én Vidám lovamnál is, na meg sok mindent láttam, amíg katonacsikós voltam Mezőhegyesen.
– A teljes nevem Móric, ebből lett a Mór.
– Nem igazán értem. Móricnak hívják, de egyszerűen Mórt csinált belőle? Ha férfi a talpán, akkor nem rövidíti le a nevét, hanem úgy használja, ahogy a nemző apja isten előtt magának adta. Én is így használom, Decsi Sándor. Aztán volt itt a pusztán egy másik legény is, a Lacza Ferkó. Na, az pontosan olyan volt, mint a neve.  Fogadja meg a tanácsomat. Jóravaló embernek néz ki, ne akarjon Lacza Ferkó lenni.Tetszett valami a pesti polgárnak ebben a legényben. Odafent Pesten már egyre bonyolultabbak és körülményesebbek voltak a dolgok, nehéz volt kiigazodni az élet folyásában. Most különösen jól esett a szívének ez az egyszerű paraszti beszéd. Ami azonban annyi bölcsességgel volt tele. Hát végül is ezért jött ide. És a megfigyelésnél mindig jobb a tapasztalat. Erre már korábban is rájöhetett volna. Így hát maga folytatta a beszélgetést.
– Tudja, volt nekem egy barátom, a Petőfi Sándor, isten nyugosztalja. Tőle kaptam ezt a nevet. Azért is tartottam meg.
– Ne is mondja. Én is a barátomnak mondtam valaha ezt a Ferkót, amíg a rózsámat le nem szakította. Mert tudja a leány már csak ilyen, az elfelejti a kedvesét, ha távol van. De a cimbora, az sohasem felejt. Ha meg mégis, az sohasem volt cimbora. Hát most mit szól ehhez, milyen ember az ilyen? Én azt mondom, az embernek csak egy hű társa lehet az életében, az pedig a saját lova. Ez a Petőfi vagy ki is elbánt magával?
– A Sándor az soha nem ártott volna nekem. Összeszólalkoztunk elveken, eszméken, politikán, hogy más megoldást találtunk helyesnek.
– Érdekes életet élnek maguk ott fent Pesten. Itt a pusztán nincs idő elvekről vitatkozni. Cselekedni kell, aztán valahogy mindig alakul.
– Ebben bizony igaza lehet.
– És mondja csak, katona volt–e?
– Nem voltam.
– Nagy kár. Szereti maga a hazáját?
– Hogyne szeretném. Miért, maga talán nem szereti?
– Jobban a saját életemnél is. Talán egy valakit helyeztem volna előbbre, de mára már megváltozott a sorrend. Ezért megyünk is az ifjú legényekhez Vidám lovammal a kozákok ellen. Ott kell a segítség.
– Én azt hiszem, vannak bizonyos helyzetek, amikor a józan ész többre vezet, mint a hirtelen felindulás.
– A hazáért szép szóval, egyezkedéssel nem lehet tenni. Lehet maguk Pesten így csinálják, de mi itt, ahogy már mondtam, máshogy éljük az életet.  Hogy ez jó vagy rossz. Mindenki döntse el maga.
– Nem is gondoltam volna, hogy a csikóslegények ilyen mélyen beleássák magukat az ország ügyeibe.
– Többet tudunk mink, mint ahogy maguk gondolják. Aztán nős ember–e?
– Voltam.
– Elhagyta?
– Meghalt. Talán most lenne más. De sokan ellenzik.
– Azzal sohase törődjön.
„Szív ügyében, szerelemben, tanácsot se ne kérj, se ne adj” – mormolt egy mondatot a pesti úr, jól begyakorolva, látszott, hogy már nem először ejti ki a száján.
– Na látja, valamiben legalább egyetértünk. Ha már ilyen jól elbeszélgettünk, talán mégiscsak elmondhatná, hogy miért is utazott ide az isten háta mögé.
– A kíváncsiság férfi erény?
– Na, azt bizony nem mondhatom. De néha szükséges.
– Legyen. Tudja meg kell mondanom, hogy nagyon tetszik nekem a maguk viselkedése és egyenessége. Ezért is jöttem ide. Pesten összekuszálódtak a dolgok. Én pedig író vagyok, és ott nem nagyon van már miről írni.
– Író? Hát az meg milyen mesterség?
– Olyan, mint a csikós. Maga ahhoz ért, én ehhez.
– Engem az isten is arra teremtett, hogy csikós legyek.
– Engem meg arra, hogy író. Úgyhogy egyenlőek vagyunk.
– A csikós senkivel sem egyenlő.
– Ahogy tetszik.
– És mégis mit írt eddig?
– Könyvet. Hosszút. A kőszívű ember fiait. Magunk között legyen szólva, igencsak népszerűre sikerült, így csodálkozom, hogy még nem hallott róla. Talán mégsem terjednek annyira gyorsan a pusztán a hírek.
– Vagy lehet, hogy a könyve annyira nem számít hírnek errefelé. Na de nem akarom megsérteni. Ám ha már ír. Elmesélek magának egy történetet. Ha meghallgatja, lesz mit írnia. És Decsi Sándor belekezdett a mesélésbe. Szájába vette a pipáját, néha nagyot kortyolt az üvegből, nyomatékot adva szavainak megemelte a fején a kalapját, vagy suhintott egyet a botjával. Mór pedig csak ámulva figyelte a drámát, ami kibontakozott a szemei előtt.
– Hát ez lenne a sárga rózsa története. Meg a Decsi Sándor nagy szégyenfoltja. Ezt írja meg. Ugye, hogy érdemes?
– Pontosan ezért jöttem ide.
– Ugye, hogy mondtam. De aztán pontosan írja meg szóról szóra, mert semmit sem utálok jobban, mint a hazugságot. „Azt mondják, hazug kutya!...Pedig csak az ember tud hazudni…Csúnya dolog az, amikor egy bajuszos szájból hazug szó jön ki.” Asszonynéptől sem viselem el, férfitól meg aztán még annyira sem.
– Ha kész lesz, elküldetem…Személyesen hozom el. Hol találom?
– Ne hozza. Holnap én már nem leszek itt. Sárga rózsa nélkül nekem sincs már tovább maradásom.
Felállt, kalapját, botját magához vette.
– Az isten megáldja.
De még mielőtt végleg elindult volna, visszafordult:
Azzal eltűnt, minta sohasem lett volna, a csárda mögött, és Mór, vagy inkább Móric (?), sokáig gondolkozott azon, hogy nem–e csak a híres–nevezetes hortobágyi délibábot látta.


Violet C. Landers - Egy csésze kávé



Az a pénteki nap valamiért borzalmasan indult. Néha az ember felkel, és azonnal tudja, hogy nem lesz jó napja. Vicky ezt azonnal tudta. Reggel hétkor kelt és nyolcra kellett volna beérnie az irodába, ahol asszisztensként dolgozott. De persze a meleg víz kifogyott… a müzlis doboznak pedig az aljában maradt pár morzsa. Még szerencse, hogy teát tudott csinálni. Majd kávét iszik bent, ott úgyis sokkal finomabb. Így is tett.
Hét óra negyven perckor derűsen lépett ki a lakása ajtaján, mert tudta, hogy remek nap vár rá az apró malőrök ellenére. Miért is lenne rossz? Hiszen itt a hétvége! Az a pár óra igazán nem lesz vészes! Az optimizmusát erősítette az is, hogy nem tizenharmadika volt, hanem tizenhetedike. Hitt a spirituális dolgokban.
Elsők között ért be az irodába. Feloltotta a jobb oldali folyosó villanyait és ezzel együtt az irodákban is felkapcsolódtak a fények. Szeretett asszisztensként dolgozni, rajta folytak keresztül a munkák és hozzá érkeztek vissza először a visszajelzések. Felfelé neki kellett beszámolót tartani a főnöknek, míg a vevők felé is napi szinten kommunikált. Pont ettől a kettősségtől érezte kihívásnak.
Fél kilenckor bekapcsolta a számítógépét és egy bögre illatos, forró kávéval leült elé. Legalább húsz üzenet és tíz megkeresés várta. Alig kezdett bele a második levél megírásába, amikor a félig elfogyasztott bögre kávéja egy óvatlan mozdulattal kiömlött. Azonnal ráfolyt a ruhájára, a papírokra, a billentyűzetre. Mintha puskából lőtték volna ki, úgy pattant fel és próbálta menteni a helyzetet.
– A francba! – hagyta el az ajkait. Igyekezett visszafogni magát káromkodásokban és ennél rondább most sem jött ki belőle.Próbálta papírkendőkkel leitatni az asztalt és menteni a papírokat. Szerencsére percek alatt helyre hozta a hibáját és megnyugodva ült vissza a székébe. Azonban a billentyűzet nem akart engedelmeskedni. Egyetlen leütéssel betűsorozatok jelentek meg a képernyőn, a szóköz helyett pedig szimbólumok virítottak. „Biztos, hogy belefolyt!” – gondolta azonnal. „Nem fognak örülni neki, de ő ügyes lány, majd megoldja! Gyorsan lemegy a helyi boltba és vesz helyette másikat, senkinek sem fog feltűnni.” Felkapta a válltáskáját és azonnal leviharzott a lépcsőn. Percek alatt a földszintre ért, onnan pedig elhagyta az épületet. Szerencsére a közelben akadt egy műszaki bolt, így azonnal odament. Belépett és egyből nézegetni kezdte a kínálatot. Amilyen neki kellett meg is találta egyből. És nem is volt drága, csak tíz dollár. Leemelt egyet a polcról és a kasszához lépett. A férfi eladó barátságosan átvette tőle a hosszúkás dobozt és beszkennelte a vonalkódját.
– Tíz dollár lesz – közölte a maga unott stílusában.
– Egy pillanat, már is adom – kezdett el Vicky kotorászni a táskájában a pénztárcája után. – A francba! Pedig itt kell lennie! – kelt ki magából és ezzel egyből lerombolta magáról az ideális vásárló képét. – Nem találom a pénztárcámat! Benne volt minden iratom, a pénzem, a hitelkártyám… – sorolta, majd ezzel egyidőben be is villant a fejében, hogy a munkába való érkezésekor valamiért kitette a számítógépe mellé. – Jézusom! – szólta el magát.
– Minden rendben, kisasszony?  – kérdezte az eladó aggodalmasan.Nem hoztam magammal pénzt – válaszolta Vicky.
– Akkor ez most itt marad – tette le a billentyűzetet a pult alá. – Következő! – kiáltotta el magát és egy idősebb nő máris a lány elé tolakodott.
Vicky szemlesütve hagyta ott a boltot. Ha most visszamegy az irodába a pénzért kétszer annyi időt fog veszteni és akkor biztosan lebukik majd: elkésett. Míg a műszaki bolt előtt kétségbeesetten álldogált a tekintete lassan megakadt egy közeli kisbolton. Megvan! Hiszen Eric ott dolgozik. És pont délelőttös! Csodálatos! Ez az! Bemegy hozzá és kér kölcsön pénzt, majd este megadja neki!
A lány körültekintőek körbenézett majd átkelt az úttesten, miközben két–három autó megállt neki, ezzel is segítve a biztonságos átjutást. Lihegve lépett be a boltba. Vett egy kosarat és azonnal keresgélni kezdte a férfit. A bolt közepén haladva bekukkantott minden sorba, hol jobbra, hol balra nézve. Az üzlet hátsó részében meg is találta, éppen borospalackokat rakott ki a polcokra.
– Szia, Eric! – libbent oda széles mosollyal.
– Vicky – csillant fel a szeme az ismerős arc láttán.
– Tudnál rajtam segíteni? Bajban vagyok – váltott át aggodalmas stílusba.
– Köröznek? Drogot árulsz?
– Hülye! Leöntöttem kávéval a billentyűzetemet az irodában, akartam venni újat, de fent hagytam a pénztárcámat az irodában. Tudnál kölcsön adni tíz dollárt?
– Vicky… – nevetett fel Eric.
– Légy szíves! Kérlek! – rimánkodott a lány.
– Adok, persze, ne aggódj! – nyúlt azonnal a zsebébe és kiemelt egy kisebb köteg pénzt.
– Ha visszamegyek és újra lejövök az dupla idő. Este megadom, ígérem! – tette Vicky a szívére a kezét.
Eric két öt dollárost nyomott a lány kezébe. Reménytelenül szerelmes volt a szépségbe, így ez most remek alkalmat adott egy találkához.
– Ötig dolgozom – mondta Vicky. – De felugorhatsz hozzám, az irodába, amikor végeztél és odaadom.
– Ne problémázd túl, Szivi. – nyugtatta meg a lányt. – Nem kell visszaadnod. Viszont este randizhatnánk. Már kétszer nem jött össze.
– Legyen! – ragyogott fel újra Vicky arca. – Nyolckor a Green Paradise–ban.
– Tökéletes – dobbant nagyot Eric szíve. – Akkor ott találkozunk!
Vicky elégedetten lépett ki a boltból tíz dollárral és egy esti randi meghívással. Sietett is vissza a műszaki boltba. Mégse olyan rémes ez a nap, mint ahogyan indult! Hiszen tudta előre, hogy ma semmi sem üthet ki balul.
Visszament az úttesten át a műszaki boltig, ahonnan kiabálást hallott. Elsőre nem értette, hogy miről beszélnek, de minél közelebb ért lassan tisztázódott. Főleg, hogy a kirakaton keresztül egy maszkos férfit látott egy pisztollyal hadonászni. A korábban unottan kiszolgáló pénztáros most szinte remegett az idegességtől.
– Ha hívni meritek, a zsarukat mind meghaltok! – fenyegetőzött a maszkos, lelőtte a pénztárost. A fiatal férfi abban a pillanatban összeesett és meghalt. A bent ragadt vevők próbáltak kiutat keresni maguknak.
Vicky lelassította a lépteit és nézte hol bújhatna el, de már nem volt rá idő. Alig pár lépés választotta el a bolt bejáratától, amikor a fegyveres álarcos férfi kilépett onnan a zsákmányolt pénzzel és azonnal megragadta a lány karját. Az erős szorítástól még a vér is kihűlt Vicky ereiben.
– Te velem jössz! – ordította, majd az ijedt, meglepődött lányt az autójába tuszkolta. – Ha megnyikkansz, lelőlek, mint egy rühes kutyát – azzal beletaposott a gázba és elhúzott a helyszínről.
Vicky alig ocsúdott fel, azonnal tudta, hogy életveszélyben van. Az autó vadul szelte az utakat és nem számított semmiféle akadály sem. Egy nagyobb bucka megdobta az autót, de a maszkos csak ment tovább. Pár gyalogost kis híján elütött, épphogy el tudtak ugrani a kocsi elől.
– Neked is szar napod van, mi? – kérdezte mély hangon a maszkos.
Vicky válaszolni sem mert.
– Az egész életem szar. Mindenki próbált kedveskedni, meg pátyolgatni, de mikor segítség kell szartak rám. De elég volt! Még az anyám is gyűlölt, születésemtől kezdve. Milliószor hallottam gyerekkoromban, hogy bárcsak meg se szült volna. De már többször nem fogja mondani!
– Miért? – kérdezte Vicky remegve.
– Mert reggel szétlőttem a fejét. Most meg már pénzem is van! – nézett az ölében heverő nyitott táskára és a benne virító pénzre.
– Hogy hívnak, szépségem?
– Vicky – válaszolta a kétségbeesett lány. – Engedjen el, kérem! Könyörgöm! Bármit megteszek, amit kér.
– Oh? Bármit? Ez jól hangzik… majd még meggondolom.
Vicky halkan sírni kezdett és nem is értette, hogyan történhetett ez vele egyik pillanatról a másikra. Az eddigi csekély problémájából életveszélybe került. Se mobil, se pénz, se kés vagy valami, amit mindig magánál szokott hordani. Talán ez a rosszul sikerült nap okozza majd a vesztét. Sorra jutottak eszébe életének jó és rossz pillanatai. De egyiket sem bánta. Igaz, hogy Eric–et lekoptatta kétszer, de inkább vele egy randi, mint ez az őrült maszkos. Nem figyelte hová viszi az elrablója.
Az idő egyre csak telt és telt. Az autókázás már áthajlott a délutánba, onnan pedig a kora estébe. A járgány az autópályáról letért egy földes útra. Onnan zötykölődtek tovább. Lélekrázó út volt.
– Ez a tanyám! Te is itt maradsz velem, az idők végezetéig.
Vicky szíve hevesen dobbant és nem tudta, hogy a maszkos férfi mire gondolhat. A levegő közben lehűlt. A lány nem tudta eldönteni, hogy a félelemtől vagy a hidegtől.
– Eredj kisanyám, menj előttem! – utasította Vicky–t, miközben a maszkos is kiszállt az autóból.
– Hova megyünk? – kérdezte könnybe lábadt szemekkel az asszisztens.
– Be a házba! – parancsolta a maszkos.
Előttük egy faház állt. A bejárati ajtót egy tornácról lehetett megközelíteni. Az ajtó jobb és bal oldalán két–két ablakkal. Már kívülről is hátborzongatónak tűnt.
Odabent teljes sötétség volt. Kevés fény szűrődött be az ablakokon, mert a függönyök megálltak a kosztól és az ablakok se lehettek tisztítva úgy tíz–tizenöt éve.
– Miért hozott ide? Mit akar tőlem?
– Te ilyen kis csinibaba–féle vagy ugye? Magadba bolondítod a pasikat.
– Nem, ez nem igaz. Honnan veszi? Van barátom… Eric–nek hívják. És üzletember.
A maszkos nem törődött vele. Levetette a farmerkabátját és a földre dobta.
– Csábító vagy – lépett oda a maszkos és megmarkolta Vicky nyakát, másik kezével pedig leszakította róla a felsőjét.
– Ne bántson, kérem! – könyörgött a lány és egyre nagyobb halálfélelemben kezdte magát érezni.
Vajon mivel üthetné le ezt a szörnyeteget? Vagy honnan hívhatna segítséget? Telefont kezdett keresgélni, de bánatára sehol sem látott.
– Gyere velem, picinyem – ragadta meg Vicky karját erőteljesen, majd felcibálta az emeletre és belökte az egyik ablaknélküli szobába, majd rázárta az ajtót.
Az ajtó becsukásával a lány sötét veremben érezte magát. Fűtés nem volt. Egy szekrény, egy kitört lábú ágy, egy asztal és egy mosdótál. Ezek voltak mindössze a szoba berendezései. Vicky leült az ágyra és maga elé nézve fogta el mélyen a rettegés. Egy barna pokróc volt az ágyra dobva takarónak szánva. Azt tekerte maga köré. Bár iszonyatosan büdös és piszkos volt, mégis úgy érezte, hogy az a rongydarab megvédheti. Órák óta fájt a gyomra, mert nem evett és nem is ivott egy kortyot sem. Lefeküdt az ágyra, összehúzta magát. A hideg szobában, magányosan sírdogálni kezdett.
Éjfél is elmúlhatott, amikor kinyílt a szoba ajtaja és a maszkos belépett rajta. Vicky felült az ágyon és zokogva ismét könyörögni kezdett neki.
– Kérem, könyörgöm, bármit megteszek, csak engedjen ki innen! Van pénzem! Sok pénzem! Több mint amennyit ma zsákmányolt! Azt is odaadom! Ékszereim is vannak!
– Légy az enyém! Légy az enyém! – mászott rá a lányra és erőszakosan kezdte kigombolni Vicky nadrágját. Aztán a sajátját is.
– Ne bántson! – kérlelte a lány elcsukló hangon.
– Mondd, hogy szeretsz! Halljam, ahogyan mondod! – követelte a maszkos.
– Szeretem, szeretem – rebegte Vicky, miközben könnyei áztatták az arcát.
A maszkos erőszakosan nyúlt a lány combjai közé, aztán felnyúlt neki a legintimebb helyen.
– Sose volt még ilyen jó spiném, mint te! – kezdte élvezni a helyzetet.
Vicky felsikoltott volna, de a maszkos a lány nyakán tartotta a kezét.
– Élvezed, ugye élvezed?
– I–g–e–n, igen – felelte, miközben érezte, hogy elfogja a rosszullét és úgy érezte, hogy pillanatokon belül elájul.
Lehunyta a szemeit és lassan elsötétedett minden. Közben a maszkos tovább dolgozott rajta, egészen addig, míg el nem élvezett a lányban. Aztán lehelt egy csókot az ájult lány ajkaira, majd otthagyta és rázárta az ajtót.
Vicky szinte tetszhalott állapotban aludt. Órákig nem is mozdult. A maszkos időközönként ránézett, elégedetten. Tett be neki egy pohár tejet. Később egy szelet kenyeret is. Újabb órák elteltével egy pohár vizet is.
Már másnap este hat óra lehetett, amikor Vicky magához tért. A két pohár és a tányér még mindig ott állt az asztalon, az ajtó mellett. Hamar felkelt és egyből kiitta előbb a vizet, aztán a kenyeret a tejjel együtt magába tömte. Aggódott, hogy a maszkos mikor fog visszatérni. A mosdótál lesz a megoldás! Gondolta egyből. Azzal fogja leütni és akkor el fog tudni menekülni!
Bár nem tudta mikor gondolja úgy a maszkos, hogy bemegy hozzá, előre felkészült. Megragadta a mosdótálat és kivárta a pillanatot. Hamarosan adódott az alkalom. Lépteket vélt hallani. Aztán a kilincs lenyomódott. Vicky szíve a torkában dobogott az agyát pedig teljesen kikapcsolta félelmében. Az ajtó résnyire kinyílt, mire a lány felemelte a tálat. A maszkos belépett, Vicky pedig lesújtott. A férfi kicsit megtántorodott, de nem esett össze. A lány gyomra továbbra is összeszorulva volt, mégis próbált volna kijutni, de a maszkos nem engedte. Helyette elővette a pisztolyát és Vicky–re fogta.
– Eljött a te nagy pillanatod – majd meghúzta a ravaszt.
Vicky lélegzete elakadt, a másodperc töredéknyi értéke is számított abban a pillanatban. A maszkos a lány fejével egy magasságban tartotta a fegyvert, hirtelen magasabbra emelte, aztán lőtt a plafonba.
Vicky nagyot nyelt, míg a férfi közben felnevetett hangosan és elégedetten. Egy fél pillanatra kilépett a szobából és egy hatalmas, vastag köteg lánccal tért vissza.
A lány kétségbeesetten figyelte mire készül. A maszkos odalépett hozzá és az ágyra lökte, majd Vicky lábára csatolta a láncot.
–Most pedig velem jössz! – rántotta meg a láncot és ezzel együtt Vicky–t is, aki a padlóra huppant és ott is maradt.
Végighúzta a folyosón, kifelé a házból. A lány minden porcikája érezte, ahogyan a maszkos erőszakosan és durván rángatja lefelé.
A lánc elég hosszú volt ahhoz, hogy elérjen a vaskerítésig, ahova aztán rögzítette.
Vicky alig tért magához, miközben a maszkos egy üveg sört kinyitott és belekortyolt.
– Mire vársz még? Ott az ásó! Kezdj neki! – förmedt rá a férfi.
– Mi? – lábadtak könnybe a szemei.
– Azt mondtam, hogy áss! Te szajha! Mondtam, hogy itt maradsz velem az idők végezetéig!
Vicky kezébe vette az ásót és pillantása tovább vándorolt néhány fakeresztre a kerítés mentén.
– Miért csinálja ezt? – kérdezte Vicky halkan, miközben a maszkos egy ládát kezdett összeácsolni.
– Hogy miért? Mert jól esik! Azért! Ne kérdezősködj, mert rosszul jársz! Gyűlölöm a kérdéseket.
– Miért én? Miért engem bánt? – folytatta Vicky a kérdések sorozatát.
– Mert tetszel nekem! – nevetett fel a férfi.
Vicky lassan ásni kezdett. Nem nőnek való munka ez. Gyenge alkat ő az ilyesmihez. Ha másra nem, arra jó lesz, hogy addig is időt nyerjen.
– Még áss! Mélyebb és hosszabb legyen! – parancsolt rá a maszkos.
A fogvatartott reszketve folytatta a munkáját. Közben rájuk esteledett. A maszkos már a sokadik sörjét nyitotta ki. Vicky sárosan, mocskosan kaparászta a földet. Éjfél előtt nem sokkal készült el vele. A lánc ezidő alatt kidörzsölte a bokáját véresre. Vicky teljesen kimerülten ült le a gödör alján.
– Nagyszerű! Látom elkészültél! Akkor most megpihenhetsz! – s előkapta a pisztolyát és rálőtt a lányra.
Vicky a lövéstől elterült a gödörben. A maszkos az élettelennek tűnő testet beletette a ládába, amit addig szegecselt össze, míg a lány ásott. Majd belehúzta a mélybe ládával együtt. Aztán egy szögbelövő–pisztollyal lezárta a láda tetejét. Egy lapáttal kezdte betemetni a sírgödröt. A földkupac lassacskán visszakerült eredeti helyére. A maszkos már közel járhatott a végéhez, amikor Vicky a ládában magához tért.
– Eressz ki innen! – ordította, ahogyan csak a torkán kifért. – Eressz ki! Könyörgöm!
A maszkos ugyan hallotta, de kicsit sem hatotta meg. Vicky körmeivel kaparászni kezdte a láda fedelét. De nem érzett magában annyi erőt, ami elég lenne a kijutásához. Közben a maszkos egy újabb kézzel faragott keresztet vett elő a gyűjteményéből és leszúrta a sír végében. Ezzel bevégeztetett…
Vicky kétségbeesetten próbált kijutni a koporsójából, majd lassanként érzékelte, hogy a gyomrából dől a vér és fokozatosan elhagyja az ereje. A sokktól nem érzékelte a fizikai fájdalmat, ami fokozatosan öntötte el a testét.
A levegője egyre megfogyatkozott a koporsóban. Az utolsó gondolataival visszaidézte az eseményeket. Aztán rádöbbent. Egyetlen csésze kávé… egyetlen csésze kávé kiömlése sodorta az életét egy megváltoztathatatlan jelenbe. A jövőjébe, amit már a Halál írt tovább.


 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes