Árvák balladája
Mint valami
nagyúr, nincstelen hatalom,
kínjainkat
a föld és világ tűri el,
kezemben már
éhen halt öcsém ringottam,
reméltük
anyám, hogy ő jobb világra kel,
de
bennünket kitaszított hát a világ,
anyánk,
apánk, mindenki magunkra hagyott,
most
jeltelen sírunkon nőhet csak virág,
nem
küzdhetünk, remény már oly rég megfagyott,
Utca volt
örök otthonunk, ott születtünk,
ő volt az
éjjel leplünk, és fényünk nappal,
macskaköves
úton mi koldulva jártunk,
éhezők dala
szállt, ő mindig vigasztalt!
Most hát
árva lettem, az élet árvája,
nincs már
kiért félnem, nincs kit én védjek,
ó ti gonosz
démonok !égjen a máglya,
ó kín,
pusztuljanak el rajta a férgek
hulljon
könnyem vérem apró kis testére,
gyászom
halljátok urak, élni akart még,
legalább ő
lelkét fessétek fehérre,
fájok, ó
uram fájok, testem gyászban ég!
Hogyan
tovább , mi lesz velem még nem tudom,
nem hagyom
hideg, fekete földbe tenni,
kenyeret,
kenyeret kérek, ez óhajom,
áldj meg
lélek!, magam akarom temetni!
Csak a romok...
Csak a
romok vannak a rét közepén,
ennyi áll
ott még, és árván magam én.
Csak doh
szag, és a földre omlott falak,
vannak még
ott az elszáradt fa alatt.
Már nincs
ajtó, nincs ablak, már csak tövis,
előtte sűrű
erdő lett, tán kőris.
Már itt mindennek ura az enyészet,
nincs más
itt csak a homályos emlékek.
Csak egy
szemtelen légy zümmög mint régen,
virág
helyett kóró, rét közepében.
A szél már
csak átfúj a ház romjain,
nem úgy
mint álmomban az ablakain.
Már nem is vár ott többé rám senki sem,
múltam,
boldogságom ott zárult nekem.
Bezárták a
tövisek mögé romok,
akkor mikor
a fal a földre omlott.
Nem rohanok
már én sem senki felé,
akiért
mentem egykor, már nem ott él.
Elszólította
az úr s idő tőlem,
szívemen űr
tátong, illat ! még érzem!
E romok
egykor mindent jelentettek,
falai közt
érzések ébredeztek.
Ott volt
egy jó asszony, ki vigyázott rám,
terelte jó
útra életem sorsát.
De már
nincs ott, nincs kihez haza menni,
emlék van, mibe lehet temetkezni!
emlék van, mibe lehet temetkezni!
Megjegyzés küldése