Léptei
zaját elnyelte az őszi avar. Komoran bámult maga elé, észre sem vette, hogy az
ódon templomtorony harangja már négyet kondult. Elfáradt. A közelben lévő padra
leült, s egészen mélyen gondolataiba merült. Fehér fürtjeibe kapott egy
bolondozó szellő, majd tovasuhanva keringőbe kezdett a színpompás levelekkel. Összerezzent.
Begombolta szürke kabátját. Reszkető ujjai megakadtak egy folton. Könnyek
szöktek acélkék szemeibe.
Pár hete, egy napsütéses péntek délután
kéz a kézben sétált feleségével a zajos forgatagban. Körülöttük rohanó emberek,
roskadásig megtelt szatyrokkal egyensúlyozó asszonyok. Egy szőke kisfiú
kakasnyalókát szopogatott, boldogan mutatta édesanyjának a mókás csemegét,
aztán hirtelen megbotlott és elhasalt. Sírásra görbült a szája, de az imádott
nő egy pillanat alatt ott termett mellette, felsegítette a pityergő gyermeket,
gyengéden leporolta kockás nadrágocskáját, megsimogatta aranyló fejecskéjét, és
csilingelő hangon így szólt: „– Nincs baj szentem, katonadolog!” A lurkó
felkacagott, rémült anyja hálás pillantással köszönetet mondott, majd integetve
tovább folytatták útjukat. Az asszony kedvesen visszaintett, s addig abba sem
hagyta, míg szem elől nem tévesztette őket a tömegben. A férfi szíve
összeszorult. Tudta, hogy hitvese mennyire vágyott rá, betegsége miatt mégsem
élhette át az anyaság örömeit. Abban az időben sokat ostorozta magát miatta,
aztán megegyeztek, hogy nem beszélnek róla többet. Ám valahol legbelül mégiscsak
bántotta, hogy sosem látta igazán boldognak. Esténként, mikor meghitten
üldögéltek a kandalló előtt, lopva figyelte újságolvasás közben, ahogy felesége
bőszen kötöget a dédanyjától örökölt, ütött-kopott, de annál nagyobb becsben
tartott kis hintaszékében. Fel-le ringatózott, valami ismeretlen eredetű
dalocskát dudorászott, s néha-néha kikukucskált hatalmas szemüvege mögül.
Olyankor gyönyörű volt a tekintete. Meleg, gesztenyebarna szemeiben
visszatükröződött a ropogó tűz lángja, s ez a kis szikra elég volt ahhoz, hogy
a férfiben leírhatatlan vágyat keltsen. Igen, rettenetesen vágyott arra, hogy
boldoggá tegye, de belátta, hogy boldogság valójában nincsen, csak boldog
pillanatok vannak. Ez is egy ilyen pillanat volt. Lágyan átkarolta, s
elindultak a faviskók irányába. Ínycsiklandó illatok lengték körbe őket.
Mindketten ugyanarra gondoltak, s egyszerre tették fel a kérdést: „– Eszünk egy
finom lángost?” Összenéztek és elmosolyodtak. A férfi tejföllel és sajttal
kérte, míg az asszony csak fokhagymával, mégis olyan élvezettel ette azt a
csupasz lángost, hogy Ő teljesen belefeledkezett a látványába és viseltes
felöltőjére cseppent a zsíros feltét, de ezen is csak hangosan nevettek. A
túloldali kiskereskedésben vettek még két csomag eleséget, aztán a közeli tóig
sétáltak. Ott hosszasan elidőztek, mert az asszony a természet szerelmese volt.
Órákig bírt gyönyörködni a vadludakban, ahogy a vízre szálltak és megmártóztak
a hűs habokban, kukoricával kedveskedett nekik, majd magvakat szórt a lábuk
előtt felsorakozó, vidáman csicsergő madárkáknak is. Későre járt, fázni
kezdtek. Szorosan összebújva, akárcsak a fiatal szerelmesek, ballagtak
hazafelé. Otthon megvacsoráztak és lepihentek.
Azon az éjjelen hirtelen megváltozott
minden. A férfi halk nyöszörgésre riadt fel, mintha valaki a nevén szólítgatta
volna. Nem találta maga mellett kedvesét. Érezte, hogy itt valami nagyon nincs
rendben. A hang irányába szaladt. A nő a fürdőszoba kövén reszketett. Törékeny
teste szinte lángolt. Karjaiba kapta és a szobába vitte. Felrántotta az
éjjeliszekrény fiókját és a hőmérőért nyúlt. 39,5°C! Tudta, hogy nem eshet
pánikba, hogy most észnél kell lennie, mégis félelem fogta el. Az orvos számát
tárcsázta. Az álmosan szólt a kagylóba, de biztosította arról, hogy húsz percen
belül ott lesz, hiszen csak kétsaroknyira lakott tőlük. A férfi addig vizes
ruhákkal borogatta párja végtagjait. A fiatal, elismert doktor valóban hamar
odaért, megvizsgálta az asszonyt, ám vészjóslóan ingatta fejét: „– Ez bizony tüdőgyulladás!
Nem is akármilyen.” Antibiotikumot és lázcsillapító injekciókat fecskendezett
az elgyengült nő vénájába, mentőt hívott és kórházba szállíttatta. A férfi
szótlan bepakolt pár szükséges dolgot egy kistáskába. Torkát a sírás fojtogatta,
de erősnek mutatkozott.
Ott virrasztott ágya mellett, el nem
engedte kezét. Egy nagylelkű ápolónő teával kínálta, jól esett figyelmessége. Az
asszony láza csak nem szűnt. Barna szemeinek elhalványult lángja. Utolsó szavai
erőtlenül hagyták el égő ajkát: „– Bocsáss meg nekem! Nagyon szerettelek!”
A temetés szívszorító volt. Talán csak
akkor fogta fel igazán, hogy imádott felesége már nincs többé. Mikor magára
maradt, átölelte a kis fejfát és hangos zokogás tört fel belőle. Fogalma sem
volt mihez kezd most. Mégis hogyan tovább? Ötvenhét évig mindig ott volt vele,
gondoskodott róla. És ezek után kihez fordul majd egy jó szóért, egy gyengéd
ölelésért?
Kabátja zsebéből elővett egy kendőt.
Letörölte fájó könnyeit. Éppen akkor érkezett egy csapat vadlúd a tóra. Olyan
lármát csaptak, hogy a férfi felkapta fejét a szokatlan zajongásra, s ekkor
megpillantott egy kivételesen gyönyörű példányt. Körülötte vidáman lubickoltak pelyhes
fiókái. Különös borzongás futott végig a hátán. Hirtelen ráeszmélt, hogy
kedvese talán így szeretne üzenni neki, hogy igenis van még miért élnie. Elmosolyodott.
Most már tudta mi a dolga. Gondoskodni a vadludakról…
Megjegyzés küldése