ÚJ TARTALMAK

Dufek Mária versei - A mit titkunk; Háború



A mi titkunk

A holdat láthatatlan
kötél köti a földhöz,
hozzád tartozom anyám,
mint rög a röghöz. Ahogy
a hold kivédi, állj-t mond
hulló meteorrajnak,
védett szoba vagyok, s te
a külvilágra ablak.
A zajt, a port kiszűröd,
csak a szépet láttatod,
bölcsességed cseppenként
észrevétlen átadod.
Egyszer képes leszek a
lét terheit viselni,
leszek ablak, s te szoba,
a mi titkunk csak ennyi.


Háború

Átadta helyét a sárga kalász
az untalan terjedő ugarnak,
odalettek mind a serény kezek,
a bőség helyén szegénység,
az éhes kutyák ugatnak.
Nem sereglik itatóhoz a nyáj,
elhullottak az állatok, el mind,
s ha maradt volna is néhány darab,
fegyvertől riadtan szalad,
rájuk már senki sem tekint.
Libatoppot rág a megmaradt nép,
vermekbe bujdosik félvakon, mi
maradt terménye lassan feléli,
egy lélek sem lesz itt, mire
béke néz be az ablakon.
Nem ti akartátok, felettetek
valami nagyobb hatalom vonul,
erejét fitogtatja a gonosz,
aljas terve valósul meg
itt visszavonhatatlanul.




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes