Fekete rózsák
Szakad
az eső, s én tócsák
tükrében
sétálok, sétányok
rakott
kövein könnyek,
s
rajtuk lebegő lélek uszályok,
sietnek,
szél fújta útjukra,
s
kísérik őket fekete sirályok.
Messze...
oly messze..
a
napfelkelte, rút viszályok
marják
jelenem arcát,
milyen
szeretve lenni?
ki
tudja már... imádságok
hiába
zengnek, délibábok.
Előtted
állva, hangtalan,
hátha
felelsz, Én várok
Jóanyám!
Éltemig s tovább!
lepjenek
el mocsaras mély rónák,
ott
lesznek rozsdás sírodon,
szívemből
kitépett fekete rózsák.
Ki őrzi álmomat?
Takaróm
köré fonódó a csend,
s
az ablakon át telihold világol,
felhők
ezrei szaladnak át rajta,
szép!
álomba illő, mégis rettent,
nyoszolyám
hideg ábrándtól lángol,
szívem
évrozsdák súlya marja,
ha
csak egy, csak egy a sok közül,
most,
való csókra marasztalna,
boldog
lennék.. boldog... újfent,
de
bántanának s hirdetnék bűnömül,
hogy,
tűzre várva lelkem megkövült,
úgy
kiáltanék s felednék arcokat,
hallja
hát, mind ki él,
hallja
hát hangomat,
nem
tudom! nem tudom,ha elalszom
ki
őrzi majd álmomat..?
Túl sok...
tornyosulnak
napjaink,
mosolygón,
könnyezőn,
s
mit ígérnek harcaink
mik
szaggatják lüktetőnk?
kitudja
lelkeket mi vezet.
hisz
túl sok... mi elnyelhet...
túl
sok... megfelelni...
istennek...
embernek...
Megjegyzés küldése