ÚJ TARTALMAK

Hagay Zarándok - Jámbor emberek



Víz

– Egy szót, atyám, hogy megvilágosodjak!
– Csak kenyeret egyél.
Ennyi. Ezzel elhallgatott. Letette a vízzel telt vödröt a kunyhó elé és elindult hazafelé. Útközben az elhangzottakon gondolkodott.
– Csak kenyeret egyek? – morfondírozott. – Mire gondolhatott Pakhómiosz? Biztosan nem úgy értette, hogy mondjak le a zöldségekről és a kásáról is. Talán a Megváltóra gondolt? – mindig nehezére esett a Megváltóra úgy gondolnia, mint kenyérre, vízre, testetlen formára. Négy éve élt a sivatagban. Négy éve adta föl addigi életét és vonult vissza – a hogyan itt nevezik – a kietlen pusztaságba. Azóta életét a megvilágosodásnak szentelte.
Miközben ezen elmélkedett, számolatlanul fogytak lába alatt a mérföldek. Azután egyik pillanatról a másikra kibontakozott a homokdűnék közül kunyhója. Homlokáról a sós izzadságot törülve megállt az ajtóban és elkiáltotta magát:
– Áldott legyen a Név, amely hazasegített!
Pár pillanatig várakozott a válaszra, de mivel az nem jött, benyitott. Bent félhomály fogadta és a beszűrődő napsugarak hengerében játszadozó porszemek. Alig volt hűvösebb, mint odakint. Várt egy kicsit, míg szeme megszokta a félhomályt. Lassan felderengtek előtte kunyhójának szegényes berendezési tárgyai. Két gyékényszőnyeg, egy mozsár, imakönyve és az élelmiszeres zsákok, amik a gerendáról lógtak. Leült az egyik gyékényszőnyegre és várt.
A nap már félig a lankák mögé bukott, amikor panaszos gyermeksírást hallott és a gyermeket korholó hangot:
– Zoszilosz! Hagyd abba! Atyád már biztosan hazatért, merített vizet, hamarosan csillapíthatod szomjadat.
Az ajtó újból kitárult és megpillantotta feleségét gyermekével.
– Sára, hányszor kértelek, ne hívd így a gyermeket. – mondta nyugodtan. Fáradt volt a veszekedéshez.
– És én hányszor mondtam, nem élhet egyetlen ember sem név nélkül! – csattant fel a Sárának nevezett nő.
– Ha néven nevezel valamit, azzal birtoklod. Ittlétünk célja a megvilágosodás és a lemondás. Nem lehet semmink, ami csak a miénk.– válaszolt türelmesen. Sára rámeredt, majd szótlanul a vizesvödörhöz lépett. Leakasztott egy merítőkanalat és inni adott a gyermeknek, aki, miután meghallotta az apja hangját, rögtön elhallgatott.
– Vittem vizet az öreg Pakhómiosznak, aki ezt egy igével hálálta meg, pedig tudja, érdemtelen vagyok rá. Készítsd el a vacsorát, és közben tanítalak benneteket.– folytatta.


Imakönyv

– Sára! Sára!– kiáltotta az ajtó keskeny résében állva. A déli nap elvakította, de nem törődött vele. Gondolatai messze jártak. Kis idő elteltével a ház mögül felbukkant Sára. Fejét gondosan bekötötte, így védekezve a perzselő napsugarak ellen.
– Szólítottál.– mondta.
– Sára, a gyermek és én elmegyünk üdvözölni az újonnan megtérőket. Segítünk nekik felépíteni a hajlékukat, ahogy érkezésünkkor nekünk is segítettek a testvérek. Elviszem nekik ajándékként az imakönyvet meg némi élelmet. Bizonyosan nagyon eltörődöttek.
– Az imakönyvet? – jajdult fel Sára. – De már csak az maradt nekünk. Miből akarod írni-olvasni tanítani gyermekünket? – kérdezte maró éllel a hangjában.
– Nem kell tudnia írni-olvasni. – válaszolta férje. - Az csak bűnre csábíthatja. az imákat sem kell kívülről tudnia. Mindenki imádkozzon csak saját szavaival. Kedvesebb az az Ő számára.
– Legyen, ahogy kívánod.– felelte Sára csüggedten. – De nem indulhatnátok a déli órák után?
– Most a legforróbb a nap.– válaszolta férje.
– Ezért féltem gyermekünket. Nem akarom, hogy kiszáradjon vagy felforrósodjon gyönge teste.– aggodalmaskodott Sára.
– Meg kell edzenie a testét, hogy ellen tudjon állni a gonosznak. – zárta le a vitát a férje.
Pár napvonásnyi idő múlva úton voltak. A gyermek csüggedten gyalogolt apja mellett. Közben annak tanításait hallgatva. Egy idő után nem bírta szó nélkül hallgatni.
– Atyám, miért adjuk oda az imakönyvet azoknak az embereknek? – hangzott a kérdés.
– Azért, gyermekem, hogy megmutassuk azoknak az embereknek, jó helyre jöttek.– válaszolt a gyermek apja.
– De atyám, anya azt mondta, hogy ez minden vagyonunk. Még nagyapától kapta.– ellenkezett a gyermek.
– Ez a másik oka, amiért odaadjuk. Anyádat a világ hívságaira emlékezteti. Addig, amíg imakönyv van a hajlékunkban, nem lehetünk boldogok. – jött a válasz.
A gyermek szótlanul lehorgasztotta fejét és folytatta a kíméletlen gyaloglást. Két őrségváltásnyi idő után felbukkant a folyó. A folyó partján, nem messze a nádastól izgatott sürgés-forgás ragadta meg a tekintetüket. Cserzett bőrruhát viselő, szakállas emberek igyekeztek kévébe kötött nádcsomókból kunyhót építeni. A munkásoktól jól elkülönülten három férfi tanácskozott. Városi ruhát viseltek. Amint közelebb értek, a munkások nagyhangon üdvözölték az érkezőket.
– Áldott legyen a Kegyelmes, hogy elvezetett hozzánk, testvér. Hozzád is eljutott tehát a hír, hogy testvéreink érkeztek meg a városból!– hangzott a köszöntés.
– Jer, pihend ki magad, mielőtt nekilátunk újra a munkának.– tette hozzá valaki más.
A gyermek mindeközben kérdőn méregette az idegen öltözetű embereket.
– Jöjj gyermekem, köszöntsük a hazatérteket. – szólt atyja, azzal közelebb lépett a három férfihoz. A férfiak üdvözlésre emelték kezüket és rekedten megszólaltak.
– Köszöntünk Téged is és hála légyen Neked, hogy idefáradtál köszönteni bennünket!– mondták.
– Irgalom veletek, szívem örül látásotoknak. Hoztam számotokra élelmet, amíg nem találtok és egy imakönyvet, hogy elmélkedjetek.– azzal odanyújtotta iszákját.
– Az élelmet hálás szívvel köszönjük, de az imakönyvedet tartsd meg, mi nem tudunk olvasni.– válaszolták.
  Nektek hoztam, rendelkezzetek vele. – felelte.
A rövid pihenő után a munka folytatódott. Nádat törtek, kévébe kötötték, gúlát formáztak belőle. Napszálltára készen is állt a takaros nádsátor. A munkások ekkor eltörődötten leültek, kört formázva a sátor bejárata elé. Fejüket, karjukat, lábukat megmosták. A csöndet a legidősebbikük törte meg.
– Mit kerestek, testvérek? – kérdezte.
Pár pillanatnyi gondolkodás után az újonnan érkezettek legmagasabbika válaszolt:
– Mi sem tudjuk, öreg. De nem bírtunk már a városban élni. Fojtogatott.– mondta.
– Mi nem kérdezzük, mit tettetek. Nem törődünk a múlttal. Évezredek teltek el tétlenséggel. Építeni akarunk. Ha kezetek s szívetek dolgos, maradjatok velünk. – folytatta az öreg. Utolsó szavait a csend követte. Hosszas hallgatás után az öreg mellett ülő fiatal fiú szólalt meg.
– Meséljetek, mi történik a városban, hosszú ideje nem jártam ott és gyermek voltam még, mikor elhagytam.– kérte.
– Újabb és újabb adók. Adót kell fizetnünk, ha átkelünk a folyón. Adót kell fizetnünk, ha tűzhelyünk van. Adót kell fizetnünk, ha atyánk meghal, és mi el akarjuk temetni. – válaszolta a magas férfi.
– Elég! Amit elhagytunk, ottmaradt, ne hozzátok közénk még a hírét sem. Te pedig, fiam, ha ilyeneket kérdezel, olyan vagy, mint a tudatlan építőmester. – csattant föl az öreg.
– Ne haragudj, Abbas atya, meggondolatlan voltam. Ígérem, jobban odafigyelek a nyelvemre. – válaszolta szemlesütve a fiatal fiú.
Ezzel a kirohanással a beszélgetésnek vége szakadt. Abbas megáldotta az újonnan jötteket, majd a munkások elszéledtek.


Kiáltás

Számolatlanul teltek a napok a nádkunyhó felépítésétől fogva. Az élet visszaállt megszokott ritmusába. Minden harmadik napon vízhordás, minden hetedik napon gyülekezés Abbas kunyhója körül. Ilyenkor az öreg tanított. Egy napon Sára izgatottan rántotta föl az ajtót, ami a gyermekét tanító atyát rejtette.
– Poimén érkezik és kiabál valamit már messziről! – szakadtak ki belőle a szavak. Zihált volt és eltörődött. Férje összevonta szemöldökét, felállt és az ajtóhoz lépett. Az árnyék takarásában figyelte a poros gyalogösvényt, amin egy elrongyolódott öltözetet viselő férfi rohant a kunyhója felé. Szótlanul visszafordult és merített a vízből.
– Ha ideér, nem szomjúhozhat tovább.– mondta felesége és fia felé fordulva.
Közben már hallatszott a férfi lépteinek zaja és kiáltása.
– Pakhómiosz! Pakhómiosz! – a kiáltás egyszerre volt kétségbeesett és izgatott.
– Mi történt, Poimén? Igyál egy kicsit és mond el. – azzal felé nyújtotta a merőkanalat.
– Pakhómiosz meghalt! – sírta a férfi.
– Áldott legyen és lelke messze szálljon. – jött a felelet.
– Nem érted! Megölték! Adószedők jöttek, sorra járják a testvéreket! – harsogta Poimén.
– Adószedők? Mit akarnak tőlünk? Nekünk nincs semmink! – válaszolta, azzal kilépett a kunyhóból és elindult az ösvényen arra, amerről Poimén érkezett. Poimén kis tűnődés után gyorsan megköszönte a vizet Sárának, majd követte a sietve távolodó férfit. A nap átfordult delelőjén, mikorra Pakhómiosz kunyhójához értek. Itt már gyülekeztek az emberek. Abbas az egyik fiatalabb városi testvért faggatta, mi történt.
– Szerapión volt itt, két katonával. Mi ismerjük a disznót. Azt mondta, ránk ugyanúgy vonatkoznak a törvények, mint mindenki másra. – szólt az ifjú.
– Badarság. Ez a föld a mi Királyunké, neki tartozunk egyedül. – mondta ingerülten Abbas. Közben valaki letakarta egy lepellel Pakhómioszt. Az aranyszín homok szürkére vált körülötte.
– Azt is mondta, ha nem fizetünk adót, bányába hajtanak minket, hogy megadhassuk az adóságunk a császár felé. – folytatta a fiú.
Nincs semmink, amit odaadhatnánk. Nem tehet velünk semmit. Ne csüggedjetek testvérek! A megaláztatást nem becstelenségünkért kapjuk, hanem erényünk miatt. Hű szolgái vagyunk királyunknak és a szenvedést szó nélkül tűrjük. Ki akar ártani nekünk? Azok az emberek, akik kivágják az olajfákat, elveszik az árvától az örökségét, háborút vívnak csak, hogy kedvüket leljék a hatalomban. Ne féljetek!– miután ezt elmondta, sarkon fordult és elindult kunyhója felé. A többiek tanácstalanul, földre szegezett tekintettel álltak. Miután Abbas eltűnt az egyik bucka mögött, néhányan fogták Pakhómiosz testét, gyékénybe csavarták és elindultak vele a sivatagba. A többiek némán hazaindultak.
– Poimén testvérem, szomorú ez a nap. Egyedül élsz, emésztenek a gondok. Kísérj el hajlékomba, oszd meg velem és családommal szerény étkünk.– kérlelte Sára férje a hírhozót. Poimén homokszemeket morzsolgatott ujjai között, majd elfogadta a meghívást. Egymásba karolva, csendesen indultak visszafelé az ösvényen.


Lánc

Utolsó, bágyadt hullámait lökte feléjük a nap, amikor a kunyhó elé értek. A kunyhó előtt három alak állt. Két katona és a fia. A fián láncok. Sír. Az egyik katona datolyamagot rágcsálva bámult rájuk. A másik a kunyhó ajtaján leskelődött. Ahogy közelebb léptek, Poimén megtorpant és dacosan rájuk nézett. A fiú, megpillantva atyját abbahagyta a sírást.
– Áldassék a Hadak Ura, aki közénk vezérelt benneteket!– köszönt rájuk. Üdvözlés közben hangja meg-megbicsaklott. A katona kiköpte a szájából a magokat és elvigyorodott.
– Jól mondod, csavargó. A hadak ura küldött. Tartozásotok van felé.– válaszolta. Társa közben abbahagyta az ajtó résein való kémlelést, megfordult, lándzsáját súlyba helyezte és így szólt.
– Ne is törd a fejed semmi ostobaságon. Csak fölöslegesen bosszantanád Szerapiónt. Nagyon elegünk van már belőletek. Ideszöktök az adó elől, mi pedig gyalogoljunk utánatok a forró sivatagba.
– De mi nem az adók elől szöktünk ide. Mi csak belefáradtunk a városba, annak minden bűnével együtt. Nyugodtan, békésen, a régi világról lemondva egy új és tökéletes világért akarunk élni. – válaszolta.
– Engem nem szédítesz meg az ostoba elveiddel. Mivé tennétek a világot, ha mindenki követne benneteket? Gondolod, letenném a lándzsát azért, hogy köleskását egyem és hozzá folyóvizet igyak? Élhettetek volna a városban is nyugodtan, ha megfizetitek az adót. – mondta gúnyosan a katona. Közben a kunyhóból nyugtalanító neszezés hallatszott.
– Vagy azt hiszed, ha nem látod a folyón úszó felpuffadt hullákat, nincs halál? Ha nem látod, hogy koldulnak a vakok a templom előtt, nincs szegénység? – folytatta.
– Mit akartok tenni a fiammal? – kérdezte válaszként.
– Ő az adód. A feleséged mondta, hogy négy éve nem fizettetek a császárnak. Ami az árából marad, elkérheted a prefektúrán. – gúnyolódott tovább a katona.
A gyermek újra elkezdett sírni, mire a másik katona lándzsanyelének egyetlen ütésével elhallgattatta. a gyermek elterülését látva Poimén felzokogott. ekkor kivágódott az ajtó és a félhomályos ajtónyílásból öblös hang kiáltása hallatszott.
– Mi ez a lárma? Nem elég, hogy a sivatagi úttól eltörődött testem, még pihenésemet is zavarjátok? Rabszolgák fattyai vagytok, vagy ha nem, fattyaitok azok lesznek.– miközben kiabált, előbukkant a kunyhóból egy testes férfi, ujjain sziporkáztak a nehéz gyűrűk. Ruháját rendezgetve lépett oda az elalélt fiúhoz.
– Ha kárt tettetek benne, megkorbácsoltatlak titeket lopásért! – dörögte oda a katonáknak, majd a gyermek atyja felé fordult.
Szerencsés fickó vagy. A feleséged adott előleget a császárnak. Így most van öt napod, hogy kiváltsd a fiad a prefektúráról. – mondta nevetve. Azzal intett a katonáknak, akik felnyalábolták az eszméletlen gyermeket és elindultak az ösvényen. Szerapión nehézkesen ballagott utánuk. Néhány pillanat múlva megállt, megfordult, majd táskájából elővett egy könyvet. Fellapozta és így szólt:
– Vétkeztem. – és kérdőn nézett a két férfire.
– Azt olvastam a könyvetekben, ha abban a pillanatban megvallom bűnömet, mikor elkövettem, megbocsátást nyerek. Ha tényleg hisztek ebben, akkor nincs miért haragudnotok.- folytatta. Állt még egy darabig tűnődve, majd összecsukta a könyvet, eltette és a katonák után indult. A kunyhó felől panaszos sírás ütötte meg a fülüket. A két férfi nehézkesen a hang felé fordult. Sára állt az ajtóban, haja szétdúlva, öltözetén vérfolt száradt.




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes