ÚJ TARTALMAK

Nagy Angyalka - Nehéz választás...



Meghaltunk. A Mennyország kapujában állunk és arra várunk, hogy bebocsássanak bennünket. Már csak hárman vagyunk: Rachel, Timothy és Én.
– Gyermekeim! – szólt ki egy hang. Isten az. – Angelica! – szólított meg engem. – Ketten léphettek be a Mennyország kapuján, egyikőtöknek távoznia kell. Neked kell eldöntened, hogy Rachelt, vagy Timothy-t hozod-e magaddal.
– Tessék? És egyáltalán miért én?
– Ez a sorsod! Te vagy a mérleg.
Én vagyok a mérleg, mérlegelnem kell.
Rachellel már hetedikes korom óta barátnők voltunk, teljes mértékben megbíztunk egymásban, minden titkunkat elmondtuk egymásnak. Ő volt a legjobb barátnőm földi életemben, amíg meg nem haltunk ebben a busz balesetben.
Timothy-t 16 éves koromban ismertem meg. Majdnem két évvel később összejöttünk és együtt voltunk egy rövid ideig, majd miután szakítottunk, barátok maradtunk. Ez a baleset vetett véget mindennek.
Bárcsak ne ültünk volna fel erre a buszra!
Annyira vártuk ezt a napot! Végre újra együtt lehettünk volna hárman, erre ez történik...
Most mit csináljak? A plébános úr mindig azt mondta a templomban, hogy a rokonokat kell előnyben részesítenem. Egyikük sem volt a rokonon, csak rendkívül közel álltak hozzám, mintha a testvéreim lennének. Ők viszont unokatestvérek voltak. Várjunk csak? Mi lenne, ha...?
– Uram!
– Döntöttél már gyermekem?
– Muszáj nekem az egyiknek lennem? Hiszen azt nem mondtad, hogy nekem kell lennem, csak azt, hogy nekem kell választanom. Rachel és Tim sokkal jobban megérdemli a Mennyországot, mint én!
– Ez a végleges döntésed? – kérdezte.
– Igen – bólogattam határozottan. – Elbúcsúzhatok tőlük?
– Egy percet adhatok.
– Nem muszáj ezt tenned! – mondta Tim. – Válaszd Rachelt!
– Vagy Timet! – erősködött Rachel.
– Srácok! Nem ismerek még két olyan embert, aki jobban megérdemelné nálatok a Mennyországot. Ég veletek! – mondtam nekik a könnyeimmel küszködve.
– Ég veled! Szeretünk! – mondták egyszerre, majd minden elsötétült körülöttem.

....

– Kisasszony! – szólongatott egy hang, egyre hangosabban. Lassan kinyitottam a szemem. – Magához tért! Bevisszük! – Csak ennyihez volt erőm, aztán újra le kellett hunynom a pilláimat.
Egy kórházban ébredtem fel. Fehér ágyak, fehér függönyök, fehér falak.
– Doktor úr! Felébredt! – szólalt meg egy nővér. A doktor odajött hozzám, majd alaposan megvizsgált.
– Doktor... doktor úr! A barátaim? Ők jól vannak?
– Sajnálom kisasszony! Csak maga élte túl a balesetet. Fogadja őszinte részvétemet!
Akkor igaz. Valóban a Mennyben voltam. Isten visszaadta az életemet, cserébe a tettemért. Viszont elveszítettem a két legjobb barátomat és ezt az űrt már soha, senki nem fogja tudni pótolni a szívemben.
A temetés egyszerűen borzalmas volt. Két koporsó, egymás mellett. Az igazán jó unokatestvéreknek közös szertartás jár.
Ennyit még soha életemben nem sírtam. Felnéztem az égre könnyes szemmel, majd ezt suttogtam:
– Ég veletek!




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes