ÚJ TARTALMAK

Horváth Rebeka - Zadar



Horvátország egyik nagyvárosában, Zadarban szálltunk meg a családdal.
Első nap, a fényesen csillogó Adriai-tenger vizén csónakáztunk. A víz és az ég egyforma kék színben pompázott. Ha nem tornyosultak volna a víz felszínére égig érő szürkésbarna hegyek, szinte egybefojt volna az egész táj.
 A víz mérgesen felcsapódott a csónakunk oldalára. Megpillantottuk magunk felett a szürkés-kék felhőket és kapkodva kezdtük meg a csónak part felé irányítását, a félelemtől már csak az evezőlapát mozgására koncentráltunk. A minket körülvett veszély, megdermesztve hatott ránk. A hideg szél megcsapta az arcunkat, ami figyelmeztetett minket a közelgő vihar kialakulására. A hullámok erejének szintje a mi erőszintünket is kezdte elérni.
Lassacskán haladtunk a part felé, amikor egy segélyt kérő hangot hallottunk meg a távolból. Egy férfi a kezét feltartva próbált úszni felénk. Mi a csónak megfordításával próbálkoztunk miközben ő egyre közelebb került hozzánk.
A folyamatos evezés lefárasztott minket, ezért anyám úgy döntött, hogy ő kiszáll, és hátulról tolja a gumicsónakot mi pedig, a két unokatestvéremmel a csónakban eveztünk tovább a férfi felé. A szél megerősödött és egyre jobban úgy éreztem, hogy innen nem jutunk ki egyhamar.
A vízben úszó ember a csónakunktól már csak 1 méterre volt. A következő pillanatban, anyám mellé úszott és segített tolni a csónakot. Mi újra megfordítottuk és evezni kezdtünk.
 A part felé haladva a szél és a hullámok erejével nem tudtunk harcolni, ezért anyukámék beszálltak a gumicsónakba és heves evezésbe kezdtek helyettünk. Mi tétlenül ülve a csónak szélén azon gondolkodtunk hogy vajon mibe tudnánk segíteni. A part mintha egyre távolabb került volna tőlünk. A távolban valami hatalmas és éles dörgésre figyeltünk fel. Mire mindenki mozdulatlanul, dermedten figyelt fel a következő dörejre. Ugyancsak 1 másodpercig hagyták abba az evezést, de legalább 5 métert haladtunk a tenger közepe felé. Anyukámék próbálták minden erejüket az evezésre irányítani. Mi ismét a segítség lehetőségen gondolkoztunk, de nem jutottunk semmire csak ültünk ott hárman, mint a bábuk. Nem volt mit tenni csupán csak annyi, hogy levegőnket visszatartva próbáltuk könnyíteni a csónakot. Egyszer csak egy csobbanásra figyeltünk fel.
Az egyik unokatesóm félelmet nem ismerve a vízbe vetette magát. Megragadta a csónak hátulját és a lábával kapálózni kezdett. Anyáék megálltak egy pillanatra az evezéssel.
– Gyere ki azonnal!- ordított rá. De ő mintha meg se hallotta volna, és folytatta az imént elkezdett cselekvését. Mi, mint tehetetlenek félve egymásra néztünk és nem is kellett több, egy gyors és félénk bólintás és egy hatalmas dörrenésre már a vízben is termettünk. Ő a jobb én a csónak bal oldalára kapaszkodva eveztünk a lábunkkal. És hallgattuk a gyilkos villámok dörgését magunk mögött, ami arra késztetett minket, hogy ússzunk, mert már csak rajtunk múlik.
– Azonnal gyertek vissza!- visított anyám hangja a levegőben. De mi nem hagytuk, hogy a félelem úrrá legyen rajtunk. A csónak végre megindult előre.

A part 10 méterre volt tőlünk, de a víz olyan alacsony volt, hogy egy szikla a csónakunk alját súrolta és a gumicsónak kiszakadt. A férfi felkapta az unokatestvéreimet anya engem, és a hevesen a part felé rohantunk.


Horváth Kamilla - Valamikor, valaki



Rengeteg hang veszi körül az embert egy átlagos napon is anélkül, hogy igazán tudatosulna benne: hallja a lépteket a szomszéd szobából, a dudaszót az utcáról, a madarak csivitelését az almafáról, a levelek zizegését, ahogy a szél egymáshoz súrolja őket. A hangok megszokottá válnak, az élet velejáróivá alacsonyulnak; és nem figyel fel rájuk soha senki.
Amikor a lány felébredt, a hangok emlékeztették őt a valóságra – a hangok hiánya. Mintha egy üvegbura alá szorult volna, a külvilág minden neszezése abbamaradt, csak a vér dübörgését hallotta a fülében, egyre gyorsulva és erősebben ütögetve a dobhártyáját. Felült, aztán fejét lelógatva az ágya alá nézett. Kezével hosszan nyújtózva megragadott valamit: egy rongyos szélű füzetet, a legegyszerűbbet, amit korábban még kapni lehetett. Az ölébe vette, másik kezével pedig maga mögé nyúlva, a párnája alól egy tollat húzott elő. A füzetbe néhány szót kapart sietve, aztán felpattant. A tollat és a naplóját az ágyon hagyta.
Végignézett magán, a szürke pizsamáján, aztán a ruhásszekrényére meredt néhány pillanatig. Annak ajtaja tárva-nyitva állt, és üres volt. A lány egykedvűen ismét az ágy alá nézett, előhalászott onnan egy koszos zoknit, és azt húzta fel. Ezután magához vette a füzetet, és az ablak alatt álló íróasztalhoz sietett. A fémdoboz, amit korábban készített ki, nyitva hevert az összegyűrt papírok és cukorkás zacskók szeméthegye mellett. A füzetet a ládába helyezte, aztán rákattintott egy lakatot. Kezében a fémdobozzal kilépett a szobából. Az asztalon egy világos téglalap jelezte a helyet, ahol a láda hevert, körülötte mindenen megült a por.
A tágas, most üres nappaliba ért. Ahol korábban egy hosszú asztal állt, helyszínéül a hétvégi családi ebédeknek, csupán egyetlen szék hevert felborítva. Az ablakokat sötétítőfüggöny takarta. Nem zúgott a hűtő, nem kattogott az óra sem, ahogy a másodperceket számolta volna. Csak a lány léptei döngtek tompán, ahogy a vastag porrétegen lépkedett.
Ahogy a bejárati ajtóhoz ért, hirtelen megtorpant. Lassan, nyakát behúzva megfordult, és egyenesen a szemközti, nyitott ajtón át bekémlelt az egyetlen szobába, ahol még patinás rend uralkodott. Sehol egy pókháló, az ágy bevetve, a takarón nem voltak gyűrődések, a polcon a könyvek nagyság szerinti sorrendbe rakva. Bár a lány mindezt nem látta onnan, ahol ő állt. Csak egy fotel állt vele szemben, de háttal neki. Valaki ült benne, éppen csak a feje búbja látszott ki.
Az illető már nagyon régóta nem mozdult meg.
A lány összeszorította könnyektől égő szemeit, és kilépett az ajtón át az udvarra. Odakint az éj sötétje honolt, az égen megszámlálhatatlan ragyogó csillaggal, de a Hold nem fénylett. A hangok még ide sem értek el: a szél nem rázta össze a faleveleket, a baglyok nem huhogtak rejtekhelyükről, a messzi főútról sem ért el idáig az autók motorjának halk búgása. A világ elnémult már.
A lány a kapu mellett álló fészerhez indult. A látszólag sebtében összetákolt faépület ajtaja hiányzott, mellette, a földön hevert. Az ásó, amiért ő jött, szerencsére nem hiányzott. Megragadta azt, most már mindkét keze tele volt, hiszen a fémládát, benne a naplójával, még mindig magánál tartotta, egyik karjával az oldalához szorítva. A kaput emiatt csak nehézkesen, a könyökével tudta kinyitni, de egy pillanatra sem vált volna meg nehéz terhétől.
Az utcára érve jobbra is, majd balra is elnézett – sehol senki. A szíve nagyot dobbant a felismeréstől: egyedül volt. Tudhatta volna, tudnia kellett volna, mégis meglepte. Sebes léptekkel elindult a járdán, s onnantól kezdve csak ritkán, az utcasarkokon nézett szét maga körül.
Kereste a hangokat és az életet maga körül, de nem lelte.
Egyetlen lámpa sem világított és minden ház ablakában lehúzták a redőnyöket. Amikor elhaladt a kocsma előtt, zenét és beszélgető embereket várt, de ott is csak a némaság fogadta, a régi ismerős. Sehol egy reszkető fénysugár… de, egy mégis. Az ablakon bepillantva egy ódivatú gyertyatartót látott meg, messze a helyiség túlsó felében, egy kopott faasztalon. Három hosszúkás, vékony csonk égett még, lángjuk rezzenéstelenül lobogott.
Egy férfi ült a gyertyák mellett, teste belesüppedt a párnázott karosszékbe, ami sehogy sem illett a kocsma szándékosan elhanyagolt képébe. Bal kezében egy már félig üres üveget tartott, néha a szájához emelte, nesztelenül kortyolt belőle egyet, aztán karja visszahanyatlott a teste mellé. Homályos tekintettel révedt a gyertyalángokba, s jobb keze néha meg-megrándult, mintha a tartót szerette volna megragadni. De aztán sosem nyúlt érte. Csak ivott, aztán a keze megrándult, mint egy véget nem érő sorozat.
Mintha egy szélfuvallat kószált volna be a kocsmába, s a gyertyalángok kialudtak egyszerre. A lány még sokáig állt ágaskodva az ablak előtt, de a férfi odabent nem mozdult meg többé. Álla a mellkasára bukott, keze pedig elengedte az addig szorongatott üveget. Az milliónyi darabra törött, de csilingelő hangja nem ért el az utcára.
A lány azt kívánta, bárcsak elfuthatna. Messzire a csendtől, a ragadós némaságtól, ami körbeölelte a falut és őt magát leginkább, ami megbetegítette őt és elhallgattatott mindenkit, akinek valaha hangja volt. De nem szaladt, csak lassan baktatott tovább, elszántan, mert meg kellett találnia azt az életlángot, ami túl erősen égett ahhoz, hogy kialudjon.
A főtéren mindig látni lehetett néhány embert, éjjel a fiatalok korántsem titkos találkahelyéül szolgált. De amikor a lány befordult a legközelebbi sarkon, egy pillanatra megtorpant – tényleg embereket látott. Hiszen ebben reménykedett, mégis meglepődött.
Két fiatal, nő és férfi teste fonódott össze, ahogy átkarolták egymást szorosan. Arcuk a másik felé fordult, tekintetük összegabalyodva, légzésük gyors, izgatott ritmus volt. Alakjukat az utcalámpa vonta homályos derengésbe.
Talán az ő hangjuk, talán a szerelem kiáltása a legerősebb, ami képes megvetni a lábát a sötétségben és kiszakadni a siketségből. Ennek kellett lennie. A lány arcán halvány mosoly suhant át, egészen addig, míg a lámpa fénye villódzni nem kezdett. Hát ők is elbuktak. Még kétszer villant fel a fény, azután már nem tért vissza. A férfi gyengéden előredőlt, kedvesét lábáról ledöntve elfeküdtek a nyirkos fűben. Tekintetüket a csillagok felé fordították, a szerelem mosolya az arcukra fagyott.
Talán ez volt az utolsó. Gyűlik a sötétség és szökik a zaj, az édes zaj. Vajon ha mind eltűnt, visszajöhet még valaha?
Maga előtt látta, hogy az utolsó láng még nem hunyt ki. A közelben égett, de halványan pislogott már. Néhány háznyira egy ablakból meleg fény vetült a járdára. A lány megszaporázott léptekkel sietett oda. Vékony karja már nehezen bírta megtartani az ásót, s annak vége egyszer csak a földre ért. A vas, ahogy végighúzódott a betonon, éles csikorgást hallatott. A lány szinte eldobta magától a nyelet, mikor hirtelen a füléhez kapott. Bántotta őt az éles hang, hisz' már hozzászokott az elmélyült csendhez. Az ásó hangos csattanással vágódott el a földön, aztán minden elnémult megint, csak a lány nyöszörgött, míg a fejét szorongatta.
Ott állt végre az ablak előtt, ahonnan a fény áradt. Már csak gyengéden pihentette kezét a fülén, de így maradt, mikor belesett a házba. Megint hallotta a vére izgatott dübörgését a dobhártyáján.
Odabent egy aprócska fiú ült a szőnyegen, hangtalanul játszott egy piros kisautóval. A kezében fogta azt, a szőnyegen tartotta, aztán jobbra gurította. Aztán balra. Mindvégig erősen szorította a kisautót. Jobbra gurította. Aztán balra. Újra és újra. Laposakat pislogott, de nem vette le tekintetét a játékról. A fényt tucatnyi gyertya lángja ontotta, amelyek egy hatalmas körben fogták közre a kisfiút.
Jobbra és balra, újra és újra.
De aztán történt valami.
A fiú mozgása lelassult, homloka sűrűn ráncosodott, de csak tolta ide-oda a játékautót egyhelyben ülve. Amikor ezután jobbra tolta az autót, egy gyertyaláng kialudt a körben. A gyermek észre sem vette, tovább játszott az autóval mélán. Aztán kialudt még egy gyertyaláng. És sorban az összes.
A kisfiú mozdulatlanná merevedett, abbahagyta az autó tologatását. Lassan előre dőlt, s arccal a földre borult. Csak ekkor aludt ki az utolsó gyertyaláng.
A lány odakint nagyot lépett hátra, el az ablaktól, ahonnan többé nem áradt ki fény. Hiszen kialudt az utolsó is. Csak ekkor vette le kezét a füleiről, pedig már rég nem bántotta őt semmilyen hang.  Arcán néhány könnycsepp csordult végig. Hátat fordított az ablaknak, és felemelte az ásót a betonról. A járdáról lelépett a fűre, maga mellé tette a fémdobozt, s a kimerültségtől sajgó tagjaival nem törődve ásni kezdett. Csupán az ő fáradt lihegését lehetett hallani, meg a puffanásokat, ahogy a már kiásott földet egy halomba dobálta a gödör mellé. Lassan haladt, jóval lassabban, mint várta. A teste sokkal kevésbé bírta a megterhelő munkát, mint hitte. Éppen emiatt egy hosszú, de nem túl mély gödröt ásott; azért egy megtermett, felnőtt ember akár kényelmesen bele is fekhetett volna. Az ásás befejeztével a lány a földre rogyott, s hosszú percekig csak lihegett hangosan, karja remegett a megerőltetéstől.
Egy végső pillantást vetett az ablakra, ahonnan az utolsó fény is kialudt. Aztán a fémdobozért nyúlt, ami a naplót rejtette magában. A gödör mellé állt, s óvatosan beletette az apró ládát.
Túl kicsi volt a doboz. Legalábbis a gödörhöz képest. A lány egy darabig eltűnődve állt a lyuk mellett, érezte, hogy valami hiányzik. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a gödörbe ereszkedett. Egyik karjával magához szorította a fémdobozt, a másikban az ásót tartva megpróbálta magára húzni a földet.
Valamikor valaki majd mindent megért…

Éles, metsző hang szaggatta fel dobhártyáját, aztán az ő fénye is kihunyt.


Morcsányi Lena versei - Tered és időd; Szerelmi huszonegy; Hamis refrén



Tered és időd

Tered és időd lehetnék: a

téli éjjel ezüst
csillagporban játszadozó
Zúzmara
neked nyíló égi Ablak
jégvirágos csókokkal borított

majd ébredeznék mint egy

friss tavaszi rét
jelmezében hajladozó
Májusfa
hozzád bújó apró Gyermek
pünkösdi rózsával cirógatott

s megpihennék akár a

nyári zápor hűs
karjaiban csillapodó
Mámor
érted lengedező Kalász
nyárutón bálába gombolyított

aztán elkékülnék mint az

első őszi dér
fogságában csipkelődő
Kökény
nálad kitisztuló Égbolt
képzelet vánkosán álmodott

lehetnék az időd és a tered;
egy szelíd üstökös, ha engeded.


Szerelmi huszonegy

Alfonz a felütés: csábít, csillog, vonz.
Megérintve kongó szobor, bevonata bronz.

Zalán az első lépés: nem, mindenképp, talán.
Csókja ezüst keretben ring a Dunán.

Elemér a regény: halad, sejt, kitér.
Bukott aranykor, ahol gyászt ölt idő és tér.

Várkony az ég kapuja: tiszta, igaz, bársony.
A karcmentes hűség maga, gyémánt alkony.


Hamis refrén

/Neked, ki szintén zenész/

A mindennapi Rondó nem ereszt.
Hasztalan nézel ki másik ablakon,
palánta marad csupán a bizalom.

Fogva tart egy klisés világ…

A tihanyi Echo hétszer esdekel.
Vitorlásod ismét álöbölben pihen,
az igaz’ meg palackpostán üzen.

Fogva tart egy klisés világ…

Az édes Quodlibet szétrebbent.
Nyárt köszöntve, zakatolt a szíved;
most újra bárgyú ütemre remeg.

Fogva tart egy klisés viRág…


Pálmai MIklósné - Álmodj!



Teljesen átlagos kisfiú volt. Barna haj, zöld szem, kerek arc, kissé elálló fülek, némi szeplő. Az óvodában sokat játszott és nevetett.
A bajok az iskolában kezdődtek. Hol a kabátja szakadt el, hol a szemüvege esett le, valamilyen titokzatos ok miatt. Ha kérdezték, vagy azt mondta, hogy elesett, vagy csak nézett maga elé és nem szólt. A szülei hiába kérdezték a tanárokat, azok sem tudtak semmit: „nem lehetnek ott mindenki mellett” .  Aztán egy nap kék monoklival jött haza, és tőle szokatlan módon sírni kezdett. Kérdésében benne volt a düh, a fájdalom, és a sértettség:
– Apa mond miért pont Ede? Miért ezt a nevet kellett nekem adni?!!!!!! Nem gondoltátok, hogy pokollá teszitek az életemet?
Apja megdöbbent, nem értette fia kifakadását. egy percig gondolkodott, majd a válaszhoz segítségül hívta a nagy fényképalbumot.
–  Gyere elmondom, hogyan volt – mondta, és megsimogatta a gyerek fejét. Ahogy lapozta és minden képhez mondott valami, mintha időutazásra vitte volna, de csak lassan nyugodott meg annyira, hogy oda tudjon figyelni.
– Nos ő az – mutatott egy méltóságteljes cilinderes öregurat – ő a dédapád, aki után a nevedet kaptad. Egyrészt iránta való tiszteletből, másrészt meg mert arra gondoltunk, hogy ha neki szerencsét hozott, hát neked is hoz. Ő volt a családban, aki szintén jól bánt a számokkal, akárcsak te. Abban az időben ez nagy adomány volt, hiszen ösztönösen érezte, mibe fektesse azt a kevéske tőkét, amit az apjáéktól örökölt. Először vett egy kis földecskét, majd pár év múlva már a tőzsdén forgatta a vagyonát. Ám amikor beütött a krach ő megduplázta a befektetést. Innentől kezdve hívták méltóságos úrnak és ha addig lett volna aki csúfolta, vagy kinevette volna már az sem tette. Mivel azon a napon születtél, amelyiken ő így kaptad a nevét. Olyan borzasztó?
– Igen az! – mondta a gyerek– még mindig könnyeit törölgetve. azt. hogy Hevedered–e? még megemésztettem valahogy, gondoltam, hogy majd megszokják. De mindig van valami. A Heved –neved és a Heved–ered után most itt a Heved–erede és még ragozhatnám.
– A dédapád után csak egy mondás maradt fent: „Méltóságos Heveder kit az eső sose ver” Gondolj erre és ne feledd, ha felnősz már nem fognak csúfolni.
Többet nem beszéltek a szerencsétlen névről. Ede lassan felnőtt, elvégezte a közgazdasági szakközépiskolát, könyvelő lett. Munkát is kapott egy bankban. Nem keresett rosszul, lakása, és autója is volt, mire harminc éves lett. A dédapai örökség egyszerre volt áldás és átok. mert a bankszakmában tényleg elismerték, tudása is volt, meg szerencséje is. De magányos volt, mert ha néha el is ment társaságba, bemutatkozás helyett, csak zavartan makogott valamit és ez kihatott az egész beszélgetésre. Inkább nem is járt sehova. Ez így ment volna az idők végezetéig, ha nem jön a legjobb barátja a Gyula, és el nem citálja egy előadásra. Váltig állította, hogy rátalált a bomba üzletre.
– Én nem akarok váltani, kényelmes nyugodt életem van– mondta ő.
– Csak egyszer gyere el és hallgasd meg őket! Aztán ha nem látsz benne fantáziát, nem erőltetem.
Ebben maradtak. Egy csütörtök este Ede elkísérte Gyulát a művelődési házba. A termék nem volt érdekes az MLM rendszerű üzletet is ismerte már, de az előadó lelkesedése és amiről beszélt, egészen magával ragadta. Hazafelé menet is csak ez a mondat járt a fejében: „Merj álmodni!”. Talán azért ragadta meg ez a mondat, mert ő még soha sem álmodott merészet és igazán nagyot. Nem tudta mit hoz a jövő, de érezte, hogy valami visszavonhatatlanul magváltozott. Másnap reggel, amikor felébredt, már azt is tudta, hogy mire vágyik. Álmában repült valahonnan valahová. Ez azért volt jóslatszerű, mert iszonyodott a repüléstől. A világ másik felén is járt már, kocsival, vonattal, hajóval, de repülővel sohasem. A legendás dédapa ugyan is egyszer felszállt és majdnem lezuhant. Ő pedig hitt a sorsban, és nem akarta provokálni. Bár az üzletbe nem lépett be, a bankban kettőzött erővel dolgozott és haladt előre. Szorgalmával és jó döntéseivel egyre nagyobb tiszteletet vívott ki magának és már régen nem csúfolta senki.
Eltelt öt év és megvette a kis repteret a szomszéd város határában. Elhanyagolt volt, de nem reménytelen. Innentől kezdve ez volt az élete. Nem látott, nem hallott, alig evett és alig aludt. Még így is két évbe telt mire elindult az első fapados járat a szomszéd államba.
Ahogy ott állt az irányító toronyban és figyelte, ahogy a gép a kifutópályára kanyarodik, mérhetetlen büszkeség öntötte el. A feliraton megcsillant a nap, és ő tudta, hogy a dédapja mosolyog odafent.
A gép lassan felemelkedett, a pilóta beleszólt a mikrofonba:
– Kedves utasaink a HEVED AIR köszönti önöket első járatán!


Kovácsné Anita versei - A gyimesi csobán; A csíksomlyói erdő fohásza; Torockó



A gyimesi csobán

„Úristen, sorsunkon segíts,
Csángó magyart el ne veszítsd!”

Olvasok benned, mély szemed bánat kútja,
arcod száraz útja a barázdákba gyűlt,
szád sarkába ült százéves keserűség.
Ökölbeszorult kezem tenyerem sebzi,
mint szívben sebez a karcos bűntudat,
Elvettek. Hagytam. Elhagytalak.

Öntudatlan létbe nevelt, vak szememet
nyitogatja képed, s az ezeréves gyimesbükki határ.
Vérzik és fáj. Felkiáltok: Csobán várj!
Hadd őrzöm véled tovább a nyájt.
De vérző szemmel félek. Tán eltaszítnál.

Kalap mögé bújt lesütött tekinteted
konok tükör, benne puszta árnyék vagyok…
Én árnyként is veled zarándoklok,
s imába írom hozzád gondolt minden szavam:
Mária segíts! Hadd legyek újra látó,
magyar éjbe kiáltó feltámadt önmagam.


A csíksomlyói erdő fohásza
(Szeretettel a csíksomlyói zarándokoknak)

Áldott legyen a föld, mely életet ad,
gyökereinknek erős támaszt,
vihartépett óráinkban is oltalmat áraszt.
Áldott legyen a magyar föld.

Áldott legyen az ég, mely táplálja lombjainkat,
hogy erős törzseket növesztve,
össze ne roppanjunk a súlyos teher alatt.
Áldott legyen minden tavasz.

Áldott legyen a kéz, mely megvéd, átölel,
s ki baltát ragad, azt erővel űzi el,
hogy fáink el ne fogyjanak.
Áldott legyen, ki hitet ad, s vigaszt.

Áldott legyen minden kereszt,
mely Jézus útján könnyeinkből fakad,
s harmattal hűsíti Vándor fáradt lábadat.
Áldott legyen az oltár, s áldott a malaszt.

Áldott legyen ki fejét lehajtva,
árnyékunkban imát sóhajtva
megtaposott földünkért könyörög.
Áldott legyen a hűség a himnusz mögött.

S áldottak legyenek fölöttünk a zászlók,
tanúi feltámadott reménynek,
többszázezer szív egyetlen dobbanása
vessen véget a szenvedésnek.

Üdvözlégy Mária kegyelemmel teljes!
Az Úr van teveled.
S veled vagyunk mi is.
Áldd meg nemzetünket!


Torockó

A Kárpátok ölében kicsiny falu rejtezik,
Házait Istentől hű kezek építik.
Igazgyöngy fenyvesek zöld bársonyában,
Fényes csillag Erdély büszke zászlajában-
Utat mutat sorsunk felszántott kék egén.

Határában szárnyait védőn kitárva
Sziklamadár borul csendesen reája.
Mintha fészkét védené idegen kezektől,
Gúnyos átkot rímelők kárhos lelkétől-
Kik vígan temetnék földjébe a magyart.

Itt hófehér házakban mesél a múlt.
Minden ablakban piros fény gyúlt,
Ahogy bólogatnak felém a virágok,
Míg előttük lassan elsétálok
És fájdalmam lassan verssorokba fakul.

Kápolna hűvösében egy percre megállok,
Csendre, nyugalomra, békére vágyok.
A Jó Isten áldását kérem mindazokra,
Kiket szeretek, de nem láthatok soha-
Mert sorsunk másképp rendeltetett.

Továbbmegyek. Nézem az emberek arcát,
Látom a mosoly mögött lelkük néma harcát.
Szenvedést a múltban, reményt a jövőben,
De magyar hittel hinni az eljövendőben,
Amíg szívük csak dobbanni bír.

Esteledik, fent a szikla aranyban tündököl,
Szénaszagú szél üzen a kertekből,
Csobogva szalad alatta a patak,
Magasra nyújtóznak a templomfalak.
Torockón imára hív a magyar harang.


Farkas Erzsébet versei - Nélküled és veled; A semmi közepén



Nélküled és veled

A távolság mérhetetlen súlya
fájó szívembe költözött.
Várom, mikor ölelhetlek újra
szorosan karjaim között.

Megállva tétovázik az idő,
míg vágyom a találkozást.
Úgy érzem, mint ki végtelenből jő,
s bolyongva érkezik hozzám.

Kapaszkodunk az éter hangjain,
kötélen egyensúlyozunk.
Néha billen velünk a fránya híd,
de tudjuk összetartozunk.

Kapocsként fűznek egybe génjeink,
véred véremből csordogál.
Látom, szemed most ismét rám tekint,
s nem kérek ennél több csodát.


A semmi közepén

Előttem arcképek,
foszlányok, emberi létek,
ahogy kepesztetnek
a sárban. Mocsokban járnak,
züllöttek, ziláltak,
szívükben fáznak odabent.
Elalélt bennük az álom,
csak úgy lépdelnek monoton,
kábán és szürke köd
lepelbe takarva a múlt.
Anyáknak ajakán
jajszó se hallik gyerekük
panaszán, s az ifjú
nemzedék már hátra se néz,
mert létezni próbál
a híres semmi közepén.


Feketéné Piroska versei - Nyolc sor; Kávé tejjel



Nyolc sor

Rózsaszál vagy nekem.
Én nem tehetek többet érted!
Holtomiglan-holtodiglan!
Tövised átszúródott a szívemen,
titkaink selyme szétfoszlóban!
Megvallom neked bűneimet…
S te itt felejtettél e vesztőhelyen.
Cseppekből tócsa nő a rózsalevélre.


Kávé tejjel

Egy vasárnap reggel:
a nap csúcsa kávé tejjel...
kezemre nézve a minap
tenyerem vonala vezet(ő)
benne sors és idő
halál-teremtő.
S te,szerethető szerető
kivel szerelem építhető.
Ím, itt e kő,mely
fentről észre sem vehető
létemet felemelő
építőelemként szerelhető
kockakő,de nem...kavics
mely lehetne akár az is.
Miként és hogyan
származtatható
színe és alakja csodálható
s a világunkban mi az
mi még megbámulható?
A lelkek közt a híd,de
az nem látható,ám
reményt adó, útmutató.
Ez a kérdés elgondolkodtató...
a Nap mely rügyet bontó
az anya , ki életet adó
a mosoly mely árulkodó,
körülöttünk minden
mi változó, csodálható.
Megdőlni látszik a rendszer,
miszerint a nap csúcsa:
kávé tejjel!


Török Otília - A zongora



Mindig is szerettem volna hangszeren játszani, de nagyon szegények voltunk. Anyám kamaszkorában kapott az apjától egy hangversenyzongorát aminek a szomszédok is a csodájára jártak. Anyánkat apró gyermekként hallottuk utoljára játszani ezen a hangszeren. Szüleink elváltak...külön váltak. A zongora maradt, városba költöztünk a 4. emeletre.  
Mindig élvezettel hallgattuk anyám meséit, megmozgatta a fantáziámat. E régiség milyen értéket képviselhet? Anyám elbeszélése szerint 1800-as bécsi, páncéltőkés, háromnegyedes, barna színű hangversenyzongora VOLT. Tudnék tanulni rajta? Vagy annyira értékes, hogy érdemes inkább eladni és egy pianínót venni ami elfér a szobánkban ? Apám szőlőhegyi omladozó, dohos vályogháza hátsó szobájában állt billentyűi beragadva, szúette harmadik lába belekorhadva a szétmállott hajópadlóba. Több mint 25 évet áporodott ott magában. Úgy gondoltam, itt az idő, hogy bővítsem semmilyen zenei tudásomat. Anyámtól engedélyt kértem a zongora elvitelére. Apám örült és hálálkodott, hogy végre megszabadul tőle ennyi év gyámság után, legalább több hely szabadul fel a kincseinek: satupad, savanyító hordó, bútorok, szerszámok, nemesi kutyabőr.
…Eljött a várva várt Nagy Nap. Nehezen, de megérkezett. Apám és férjem és a szomszéd, akit átkellett hívni a nagy feladathoz, mert kevesen voltak a lábaitól megfosztott zongoracipeléséhez…azokat én vittem utánuk. Valahogy beküzdötték. Elfoglalta 15 m2 -es szobánk háromnegyedét. Sebaj, eddig is a földön aludtunk, majd összehúzzuk magunkat. Éppen hogy csak el lehetett férni tőle, ráadásul egy építési baki miatt a kamra ajtaja is a mi szobánkból nyílott. Eljött az este, mélyeket szívtunk a dohtól bűzlő muzeális értékű zongorám szagából. Gondoltam felújíttatom és ha túl sokat ér eladom, veszek az árából egy kisebbet amin megtanulok játszani, ha nem túl értékes megtartom. Egyhetes együtt töltött éjszakák és nappalok után eljött végre hozzánk a Zongorahangoló. Izgalommal vártam, hogy belépjen az ajtón és felbecsülje felbecsülhetetlen értékű örökségemet ami megválthat a szegénységtől. Megállt ifjú sofőrjével az oldalán az ajtó és a spájzunk közötti keskeny ösvényen ... mivel máshol nem fért el. Ránézett és laza kijelentéssel közölte, hogy nem ér semmit. Ilyenből sok van. Fatőkés, nem páncél és tucat számra gyártották az 1800-as években ezt a típust. Annyira rossz állapotú, hogy inkább vegyek egy másikat, mert ezt nem érdemes felújítani ....nem maradna sok minden az eredeti darabjaiból. Bele kellett törődnöm a megváltoztathatatlanba. Aztán felötlött a nagy kérdés: Most mi lesz? Hogy visszük ki a házból? Ugyan behozták a férfiak valahogy, de én nem bírom el. Férjemmel egymásra néztünk. Hirtelen megvilágosodtunk, egyszerre vetődött a tekintetünk az ablakra. Kimentem a szobából. Már csak a fejsze csattogását hallottam. Szomszédunk pár nap múlva jelentkezett a tűzifáért. 
…Azon a karácsonyon furulyát kaptam ajándékba.


Fazekas-Gerő István versei - Pacsirta; Dinnyeszedés



PACSIRTA

Pacsirta dalol itt, most, kint!
Szépen szól,
A furcsa csak az,
Hogy este kilenc,
Sötét van…
E parányi csoda, mégis tele
Begyből ordítja:
„Itt vagyok, s élek én,
Halljátok zeném!!!”
Vajon, mi dolga
Udvarunkban e
Kis esti csodának?
Közölni akar
Valamit veled?
Tán azt, hogy: „Öregem!
Az élet szép! Csetűlj, botúlj,
S éld!  Mert,
Nem tudod, mikor
Van itt az éjszaka.”


DINNYESZEDÉS

REGGEL

A mobilod zizgése töri meg a hűs éjszaka csöndjét.
Néhány szál cigaretta, két-három kávé, és pár csodáltató gondolat.
Érzed, ez az előtted álló nap egyik legboldogabb órája a kevés közül.
Hatkor a traktor pótkocsiján töredezve, a faluból kiérve,
Látszik már a sekély ködben úszó határ.
Apád pattogva parancsokat oszt,
Még mindenki álmos, lomha, még merevek az izmok,
De az „ostor” csapásai ébresztenek testet s elmét.

Monoton a munka…

DÉL

A dinnyedombok felsorakoztak már az út mentén,
Találgatjuk, hány mázsa lehet, hány pótkocsira való.
Telős ebéd, pár szál cigi néhány mulattató történet mellett,
S vissza a munkába, mert messziről már hallatszik a mohó csattogások hangja.
A hőség kínzó, szinte harapni lehet az álló, főtt levegőt.
Énekléssel, viccelődéssel vidítjuk magunkat.

EST

Szürkül, hűlik már a határ,
Fáradtak vagyunk mind, csöndesek, nyugodtak.
Még egy kicsi, s meg is lesz a kamionnyi.
Az ostor sem pattog már,
Megnyugtatja a végtelen halmok látványa.
Lehűl ész és test, békés a táj,
Lágy szellő fújdogál.

Úgy érzed magad, mint magzat az anyaméhben,
S azt gondolod: Ezért a pár óráért érdemes a holnap!


 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes